„Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez”
Égből záporozó sárga virágok, négyéves esőzés, álmatlansági kór, felejtés és körbe-körbe járó idő – számomra ez a Száz év magány, ami kamaszkorom egyik első olyan olvasmányélménye volt, amitől nem bírtam elszakadni. Általában akkor tartok egy regényt jónak, ha a benne felépített világ hiányzik, miután befejezem a könyvet. Macondo számomra ilyen hely, szabályos honvágyam van, ahányszor távoznom kell a márquezi szövegtérből.
A Száz év magány nem fogható semmihez, egy külön univerzum a világirodalomban, még akkor is, ha a mágikus realizmusnak voltak és vannak követői.
Buendíáék családtörténetében benne van minden, amit az emberi létezésről tudni lehet, de a legtöbbet talán az időről mesél a regény, és arról, ahogyan a történelem (kicsiben és nagyban is) örökké ismétli magát. Macondóban az a legjobb, ahogyan el lehet veszni benne. A nevekben, a történetekben, a szeretkezésekben, a kollektív magányban. Ahogy a hihetetlen, varázslatos, meseszerű motívumokban is, amelyek a valóság magától értetődő részeiként tűnnek fel. A Száz év magány vagy ledobja magáról az olvasót vagy elemi erejű élményt ad. Számomra az egyik legjátékosabb és leggyönyörűbb történet, amely az ember boldogságvágyáról mesél. (FK)
„A sárga pillangók minden alkonyatkor elárasztották a házat”
Amikor először befejeztem a Száz év magányt, különös szomorúság lett úrrá rajtam: valamiféle sejtés, azé a halvány bizonyosságé, hogy ehhez hasonló olvasmányélményem már nem igazán lesz. Hogy mindössze 17 évesen elolvastam életem egyik, ha nem a legjobb könyvét. Többé-kevésbé igazam lett, a legnagyobb élmény így vált ugyanabban a pillanatban a legnagyobb veszteséggé is. Azóta olyan négy-ötször olvastam újra, nem tudom pontosan, de ahogy alakultam én, úgy mutatta újabb és újabb arcát a könyv is. Kamaszként lenyűgözött a vágy és szenvedély ilyen kendőzetlenül erőteljes ábrázolása, ahogy a szöveg testének minden pórusából trópusi dühvel párolog a szexualitás és benne az elementáris igény az összekapcsolódásra. Szinte levegőt is alig kaptam ebben a dzsungelben. Aztán rabul ejtett, hogyan felesel egymással a regényben a mitikus idő és tér, a komplett Genezis a mindennapos emberi örömökkel és gyötrődésekkel. Később a létezés hiábavalóságai szorították össze a torkom, és a könyv a hanyatlás krónikájává vált, a civilizációk és az emberi élet ívének - felemelkedésének, virágzásának és törvényszerű pusztulásának – allegóriájává.
Márquez valami örök pulzust tapintott ki.
A színeit, az érzéseit, az élet harapós csípősségét és melankóliáját ahogy beleoltotta a lapokba, azzal mintha az irodalom határain túli régiókba lépett volna, és misztikus élménnyé emelte az olvasást. (SA)
„Nem volt még gyilkosság, amelyet ennyire és ilyen jó előre bejelentettek volna”
Húsz éve nagyjából az összes Márquezt végigolvastam (egyetlenegy kivételével, de az egy másik cikk témája lenne), az egyik legerősebb élményem pedig egy olyan regénye, amely nagyon erősen kötődik az előéletéhez. Gabriel García Márquez ugyanis elsősorban újságíró volt, és ez még akkor is igaz, ha prózaíróként ismerte meg a világ. Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájánál nem kell jobb példa rá, milyen magas színvonalon ötvözte a kettőt. Pedig már a címben elsüti, mi vár az olvasóra, majd az első mondatban ezt még cifrázza egy kicsit:
„Azon a napon, amikor megölték, Santiago Nasar fél hatkor kelt fel, hogy ott legyen, amikor a püspök hajója befut a kikötőbe.”
Az első oldalakon nagyjából tehát mindent tudunk, amit egy hasonló esetnél tudnunk kell, és aki szeret a krimik végére lapozni, mert előre akarja tudni, hogy ki a gyilkos, az tulajdonképpen már itt nyugodt szívvel abba is hagyhatja az olvasást. Valójában viszont itt kezdődik a móka: Márquez megbízhatatlan narrátora ugyanis az eseményeket visszafejtve mesél egy hét országra szóló lakodalomról, az éjszaka visszaszolgáltatott menyasszonyról, bosszúszomjas fivérekről, és egy közösségről, amelynek hiába dörgölik többször is az orra alá, egyszerűen nem akarja elhinni, hogy a Vicario fivérek márpedig meg fogják gyilkolni Santiago Nasart – pedig valójában alig várják, hogy valaki megtegye nekik azt a szívességet, hogy feltartóztassa őket. Márquez egy megtörtént esetből indult ki – amihez ráadásul volt valami távoli családi kötődése is –, és végül szépirodalommá írta a brutális bűnügyet. A végeredmény pedig egy feszes, emlékezetes szereplőket mozgató dráma, amit úgy izgulunk végig, hogy tulajdonképpen mindenki veszít benne. (Az idézetek Székács Vera fordításából származnak) (RO)
