Hat űrhajós lebeg a Nemzetközi Űrállomáson, alacsony Föld körüli pályán, 400 km-re a bolygó felszínétől. Az űrállomás több mint 28 ezer kilométer per órás sebességgel száguld, naponta 16-szor kerüli meg a Földet. Egy nap, megannyi emberi dráma a Földön és az űrben.
A tavaly Booker-díjat nyert Bolygó pályán (Orbital) egyetlen ilyen nap, tizenhat 90 perces Föld körüli kör krónikája (itt beleolvashatsz). A magyarul Papolczy Péter fordításában megjelent kötet Samantha Harvey ötödik regénye, és a második, ami magyarul is olvasható (a Walter Scott történelmiregény-díjas Nyugati szél 2021-ben jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában).
Az álmatlanság torzítja az időt
Harvey egy interjúban azt mondta, hogy a regényt az álmatlanság ihlette. Az írónő egy évig küzdött inszomniával – erről szól 2020-as memoárja, a The Shapeless Unease – és az álmatlan éjszakákon több ezer órát töltött virtuális űrutazással, képernyőjén a Nemzetközi Űrállomásról készült felvételek pörögtek.
Az álmatlanság az írásmódját is megváltoztatta: rövid, koncentrált, rohamszerű epizódokban írta meg a Bolygó pályánt. A torzult időérzékelés, amit átélt, segített megérteni, min mehetnek keresztül az űrhajósok.
Bár az űrben játszódik, a könyvnek semmi köze a sci-fihez.
Nem követik egymást izgalmas események és nincs a szó szoros értelmében vett cselekmény. A kötet egy nap rutinjának bemutatása belső monológokkal, emlékekkel, elmélkedésekkel, amelyekhez a ritmust a keringési pályák adják. Ez a nap egy október eleji kedd, de lehetne bármelyik nap, mert az űr szétszaggatja az időt.
Egymásra utalva, mégis külön
Két orosz, egy japán, egy amerikai, egy brit és egy olasz kozmonauta, két nő és négy férfi osztozik a regényben az űrállomás szűkös terein (itt helyet kér a magyar vonatkozás – néhány hónapja Kapu Tibor is ugyanitt lebegett, dolgozott, és csodálta a Föld látványát):
„Falhoz rögzített hálózsákokban alszanak. Egy nagy arasz vastagságú fémhéj választja el őket a végtelenségbe nyúló világegyetemtől.”
A szereplők múltjából, félelmeiből, vágyaiból csak töredékek villannak fel, de megtudjuk, miért vállalták a küldetést. Nell, az ateista brit űrhajósnő akkor is elmenne a Marsra, és vállalná a három évig tartó utazást, ha nem biztos, hogy vissza tudna térni a férjéhez. Csie megtudja, hogy meghalt Japánban az édesanyja, Anton, az egyik orosz titokban tartja a betegségét, Shaun, az amerikai pedig Isten művét látja a kozmoszban.
A küldetés utáni hazatérés reménye vagy éppen félelme, egy házasság lezárásának vágya vagy éppen a társ hiánya mind olyan súly, amit az űrhajósoknak egyedül kell elbírniuk. Reggelente és elalvás előtt kapcsolódnak egymáshoz, de közben mindegyikük saját belső filmjét nézi: „Szó és ok nélkül beúsznak és csatlakoznak, tizenkét karjuk összefonódik.”
De bármennyire is hiányzik a földi életük, ebből az időn kívüli állapotból nem sürgető számukra a hazatérés: „Ugyanakkor, ha ma felajánlanák, hogy haza mehet, semmi szín alatt nem fogadná el, és ha majd néhány hónap múlva eljön a távozás ideje, nem akar majd elmenni. Az űr tériszonyos honvággyal részegít meg. Nem akarsz itt lenni, viszont máshol sem akarsz lenni, a vágy üregesre kaparja a szívedet…” – pörög Shaun gondolataiban.
Pedig egy űrállomás fedélzetén meglehetősen kényelmetlen az élet.
Az űrhajósok fejfájástól és hányingertől szenvednek, az ételek ízét nem érzik, mert orrüregük gyakran eldugul a gravitáció hiánya miatt. Ágyhoz szíjazva alszanak, a napjaik kétórányi edzéssel kezdődnek, hogy ne sorvadjanak el az izmaik.
Amikor nem az alattuk zajló kozmikus fényshow-t nézik, idejük olyan nem túl izgalmas feladatokkal telik, mint az egerek és a mikrobák megfigyelése, káposzták termesztése, adatok rögzítése. Tudják, hogy minden, amit tesznek, és amiért ezt kibírják, csak eszköz egy nagyobb küldetés – egy újabb Holdra szállás vagy a Mars meghódításának érdekében.
Ne nézz lefelé!
A könyv egyik csúcspontja az űrséta leírása. Amikor Nell kilép a zsilipből, Harvey egyes szám második személyre vált, hogy az olvasó is beleborzongjon a semmibe való kilökődés egyszerre fenséges és rémisztő pillanatába. Ne nézz lefelé!, szokták tanácsolni, de ezt lehetetlen betartani, amikor alattunk „a csupasz, hajmeresztő Föld. Odakintről nem látszik szilárd tárgynak, a felszíne cseppfolyós és csillogó.”
„Csak egy űrruha, egy darabka kötél és az ő vékonyka élete.
A lábfeje himbálózik egy kontinens fölött, a bal Franciaországot, a jobb Németországot takarja. Kesztyűs keze takarásában meg Nyugat-Kína”
– olvashatjuk.
A szépség szomorú ünneplése
Fentről a természeti katasztrófák gyönyörűek, de a szerző megmutatja azt is, milyen odalent, halálfélelemben átélni ugyanezt. Az űrhajósok végignézik egy szupertájfun keletkezését és tombolását, míg a földön egy halász a családjával egy szigeten keres menedéket a családjával. A szerző egyik célja az volt, hogy egy más perspektívából mutassa meg a Föld szépségét, de az ünneplésbe veszteség és szomorúság vegyül. Ha az emberi civilizációt egy emberi életnek tekintjük, akkor a nihilizmus és az önkárosítás, „tinédzser” fázisában vagyunk.
„Mert nem kértük, hogy éljünk, nem kértük, hogy örököljük a Földet, hogy gondoskodjunk róla, és nem kértük, hogy ilyen teljesen igazságtalanul, sötéten egyedül legyünk” – írja Harvey.
Nem sci-fi, és talán nem is regény
Ha el tudjuk engedni az elvárást, hogy a Bolygó pályánra regényként tekintsünk, a jutalmunk egy gyönyörű, több műfaj jellemzőit magán viselő utazás, ahol cselekmény helyett érzéseket kapunk, és ami az űrállomásról egyenesen egy Fülöp-szigeteki halászfaluba, majd onnan vissza a csillagokba, az űrhajósok gyerekkorába, vagy 1969-be, a Holdra szállás évébe repít.
Az elbeszélés töredezett, a gondolatok önmagukba kanyarodnak vissza. A karakterekből csak epizódszerű képeket kapunk, a főszereplő maga a Föld. Felfoghatatlan távolságból szemléljük az űrhajósokkal együtt az emberi jelenlét jeleit vagy éppen hiányát. Harvey varázslatosan láttatja velünk azt, amit az űrhajósok látnak, a Föld szépsége a városok fényén át, a felhőkön, a színek játékán át mutatkozik meg: „Úgy suhannak el teljes kontinensek, mint a mezők és falvak a vonatablakban.”
Az űr határtalanságában rácsodálkozunk az emberiség jelentéktelenségére és hatalmas egójára.
Közben pedig alapos földrajzórát kapunk a – néha kissé túladagolt – leírásokkal, amelyek részletezik, hogyan változik az űrállomásról a kontinensek és óceánok, a fény és az árnyék látványa.
