A Scholz László fordításában olvasható, gyönyörű kiállítású kötet García Márquez 1950 és 1984 között megjelent publicisztikai írásaiból válogat. A latin-amerikai író pályája 1947-ben indult a bogotai El Espectador című napilapnál, és bár lakóhelyváltásai, európai utazásai miatt több újságnál dolgozott, hivatásáról soha, még világhírű íróként sem mondott le. A kötet előszavát jegyző Jon Lee Anderson (a The New Yorker munkatársa) időrendi sorrendben haladva érthető és alapos áttekintést nyújt erről a pályáról, ezt egészíti ki a szerkesztői jegyzet, amely magát Márquezt is idézi:
„Alapvetően újságíró vagyok. Egész életemben újságíró voltam. A könyveim újságíró munkái, még ha ez alig látszik is.”
Az ötven cikk témáját tekintve rendkívül heterogén, de kronologikus sorrendjük mégiscsak kirajzol valamiféle halvány narratívát: a cikkek eleinte kizárólag a szerzőtől független eseményekről adnak hírt, ám az idő előrehaladtával egyre fontosabb témává válik maga a szerző, aki világhírű íróként már véleményével, emlékeinek felidézésével is érdeklődésre tart számot.
A könyv címadó, és egyben leghosszabb írása egy riportsorozat, mely Olaszországból tudósít, egy közel két éven át napirenden tartott, egyre szövevényesebbé váló, de soha meg nem oldott bűntényről; Wilma Montesi meggyilkolásáról. A különös bűneset szinte az egész világ közvéleményét izgalomban tartotta, Márquezt pedig az átlagnál is jobban érdekelték a rejtélyes, megmagyarázhatatlan esetek. Több cikkben például rövid hírekhez vagy fotókhoz talál ki fordulatos háttértörténetet (Érthető tévedés, Magányos szívek gyilkosa, Az elnöki borbély), és szinte minden publicisztikai szövegében vérbeli történetíró, bármiről is beszél, mindig történetet mond. Vannak írásai (Egy férfi közeledik az esőben, A Buendíák háza), melyek előtanulmányoknak tűnnek későbbi szépirodalmi munkáihoz, de a megtörtént, valós eseményeket is szépirodalmi köntösbe bújtatja (Caracas víz nélkül, Különös bálványimádás La Sierpében). Nem stilizálással, sokkal inkább az arányok, a szerkesztés eljárásainak mesteri megoldásaival éri el ezt a hatást.
A Tizenkét óra az élet című írás például egy kisfiú életben maradásáért folytatott küzdelmet írja le, melyben (még jócskán a világháló előtti időben) több ország lakói, egyszerű emberei, tudósai és vezetői tesznek meg mindent azért, hogy egy veszettséggel fertőzött kisgyermek életét megmenthessék. Pilóták, gyárosok, taxisofőrök hallják a hírt a rádióban, és mozgatnak meg minden követ azért, hogy egy ritka gyógyszer megszerzésével megmentsenek egy számukra teljesen ismeretlen gyermeket. A cikk rendkívül érdekfeszítő, jól érzékelteti a kétségbeesés, az idővel való versenyfutás tempóját, és megmutatja az emberiségnek azt az arcát, amit mindig látni szeretnénk: az önzetlen segítségét és összefogásét. Kiváló szerkesztési képesség és arányérzék mutatkozik meg A világ legjelesebb éve című szövegben is, mely az 1957-es esztendő világpolitikai kaleidoszkópja, a Föld különböző országaiban történt fontos eseményeket összefüggések bonyolult hálózataként ábrázolja. A mozaikokból építkező cikk egy-egy apró jelenetében, néhány mondatában képes megmutatni egy ország berendezkedésének, politikájának lényegét, kulturális állapotát, kiváló humorérzékkel és iróniával láttatni fonákságait: „Az, hogy Nyikita Hruscsov bepillanthatott minden amerikai otthonba, egyáltalán nem a szovjet felderítő szolgálat műve volt. A Columbia Broadcasting Corporationnek sikerült ezt elérnie egy évig tartó diplomáciai lépésekkel, a filmet a Kremlben vették fel, Hruscsov irodájában, aki mindenre hajlandó volt, amit az amerikai újságírók kértek, csak sminkelni nem hagyta magát. »Nincs rá szükség – közölte a hivatalos szovjet szóvivő. – Hruscsov úr mindennap borotválkozik és hintőporozza magát.«”
Márquez: "A könyveim újságíró munkái, még ha ez alig látszik is" -...
Márquez ars poeticájáról, riporteri tevékenységéről, magyarországi élményeiről és a mágikus realizmusról is beszélgettünk Scholz Lászlóval, a kötet fordítójával az Összekötve vasárnapi műsorában.
Nemcsak kiváló tempó- és arányérzéke, de sajátos világlátása is megjelenik újságcikkeiben: Márquez olyan szerző, aki mindenre kíváncsi, és aki a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgot is érdekesnek és izgalmasnak látja és láttatja.
Számára nem létezik hétköznapi, bármit képes csodává avatni. Jó példa erre A postás ezerszer csenget című cikke, melyben egy olyan postahivatalról ír, ahová a soha nem kézbesített levelek érkeznek. Mesebeli helyként jelenik meg ez a világvégi kis postahivatal, melyet a reménytelenség és a hiábavalóság atmoszférája leng körül, annak ellenére, hogy a többség számára valószínűleg nem lenne más, mint egyszerű iroda és levélraktár. Olyan írásai is vannak persze, melyeknek szereplői a hétköznapi, józan ésszel felfogható valóság fölött állnak: a hallgatag stoppos, aki egy kanyarban váratlanul eltűnik az autóból (Országúti rémek), vagy egy árnyalak, aki egy taxi anyósülésén ül, és aki miatt soha nem intik le („Útmelléki történetek”) a gépkocsit. A kötetben hemzsegnek az érdekes történetek, a legtöbb cikk egy-egy novella vázlatát, kibontás előtti változatát rejti magában. Politika, hétköznapok, vallási események, bűntények, „természetfölötti” találkozások, személyes emlékek és anekdoták mellett Az évszázad botránya szövegei nagy számban foglalkoznak irodalmi kérdésekkel. Kiderül például, hogy miért volt fontos előkép Faulkner és a többször megidézett Hemingway, de az is, mit gondol a kolumbiai író az irodalmi Nobel-díjról, Kafka abszurditásáról, Borgesról, vagy akár az irodalom tanításáról (szerinte a jó irodalomtanár olvasmánykalauzként működik, és nem értelmezi agyon a szövegeket).
Természetesen saját írói praxisa is megjelenik, beszél például arról, hogy miben kell jónak lenni novellaíróként, miben regényíróként („… novellát írni olyan, mint betont önteni. Regényt írni ellenben olyan, mint amikor téglákat ragaszt össze az ember.”), de a legérdekesebbek mégis azok az írásai, melyekben a valóság és az irodalom viszonyát igyekszik megvilágítani.
A sokat bírált mágikus realizmus fogalmának körüljárásában, megértésében segíthetnek ezek a tanulságos szövegek. Márquez ugyanis úgy véli, az irodalom soha nem veheti fel a versenyt a valósággal, ez utóbbi ugyanis – minden írói igyekezet ellenére – mindig jóval váratlanabb és meglepőbb: „Valóságunk mérhetetlen léptéke nagyon komoly gond az irodalom számára: nincsen elég szavunk rá.” (Még valami irodalomról és valóságról) Az ugróbabot hozza példának ebben az írásban, azt a furcsa növényt, melynek mozgását a benne élő lárva okozza. Megvan tehát a magyarázat a „csodára”, a „mágiára”, de Márquez fordít egyet a nézőponton: „Jóindulatú hazafiak elmagyarázták nekem, hogy a babban lévő lárva okozza a mozgást, de gyatrának tűnik ez a magyarázat: nem az a csodás, hogy a lárva miatt mozognak a babok, hanem az, hogy lárva van bennük, hogy mozoghassanak.” Ez a sajátos szemléletmód lehet az, amit mi, európaiak – egyelőre találóbb kifejezés híján – mágikus realizmusnak nevezünk. A karib világban felnőtt, magát az egyik cikkben „materialistának” nevező író számára nincs bámulatosabb, mint a valóság, csodaként látja a valóságot, és valóságként a csodát, ezért írja azt, hogy egyik könyvében sincs más, mint a puszta valóság, mely különb író bárkinél.
Ha a járványokról nem is, a várakozásról és a türelemről sokat tud...
A félelem és a bizonytalanság teljes eluralkodásának vagyunk tanúi ezekben a napokban. Újabb és újabb rendelkezéseket igyekszünk betartani, percről percre alakítjuk át az életünket, minden gondolatunk a járvány körül forog, és ha nem csak a hihetetlen mennyiségben ránk zúduló hírtömeget böngésszük, akkor is olyan olvasmányokhoz nyúlunk, melyek valamiképpen aktuálisak lehetnek.
A könyvet olvasva jól látható az is, hogy aforizmái, bölcsességet sugárzó erős mondatai újságcikkeiben sem hagyják el, de ott van bennük az a márquezi irónia is, amely nem engedi, hogy egy magától eltelt, mesterkélt kifejezésekkel operáló bölcsként lássuk az írót. Sokkal inkább örök fiatalnak, aki legnagyobb szentenciáit is képes ellensúlyozni némi (ön)iróniával, humorral: „Az az igazság, hogy nem kellenek kötelező olvasmányok, vezeklésnek szánt könyvek, az az egészséges eljárás, hogy ha egy oldalt elviselhetetlennek tartunk, nem olvasunk tovább. De van egy biztos recept a mazochisták számára is, akik mindenképpen folytatják az olvasást: az olvashatatlan könyveket a vécébe kell tenni. Többévnyi jó emésztéssel talán eljuthatnak Az elveszett paradicsom boldog befejezéséhez.” (Irodalom fájdalommentesen) Az évszázad botránya lapjain betekinthetünk egy világhírű írói műhelybe, Latin-Amerika politikai világába, kultúrájába, érezhetjük a karibi térség „alvókajmán szagát”, megismerhetjük a z irodalmi és művészeti élet számos szereplőjét, ehhez pedig keresve sem található jobb kalauz, mint García Márquez, aki azt állítja magáról, hogy íróként is újságíró. A kötetet olvasva azonban úgy tűnik, hogy még közelebb áll az igazsághoz, ha így fogalmazunk: újságíróként is nagy író, vérbeli történetmesélő.
