Szűcs Péter kertésztechnikusként végzett, és így ment az ELTE-re, magyarszakra, ami csak azért érdekes, mert a bemutatón viszonylag nagy figyelmet kapott a sárga pillangóvirág magja (magyar nemesítés), amit kis zacskóban meg is kaptak a bemutató résztvevői, Szűcs Péter pedig egy rögtönzött gyorstalpalót is tartott, hogyan lehet nevelni és sokáig életben tartani egy ilyen növényt (a jelszó: másodvirágzás). De ez már az este lecsengése volt, addig viszont kiderült, hogy Szűcs Péter már akkor tudta, hogy írni akar, amikor 2004-ben megnyerte egy irodalmi pályázat közönségdíját, és azóta is folyamatosan gyűjti a mondatokat. Felelevenített egy esetet, amikor rádiósként illatokról kérdezte a hallgatókat, ő pedig megőrizte az sms-ben érkezett válaszokat. Utóbbiakat végül nem tudta felhasználni a regényhez, mivel a paksamétát csak utólag találta meg („Nem engedte meg a regény, hogy ne magamból szedjek ki minden mondatot.”)
Ott Anna kérdésére Szűcs elmondta, hogy szerinte regényben lehet a legjobban elmesélni egy történetet, és bevallotta, hogy óriási hatással volt rá a latin-amerikai irodalom. Név szerint Maria Vargas Llosát emlegette és García Márquezt – utóbbi miatt tanult meg például spanyolul. Az írásban amúgy fegyelmezett, és ennek megfelelően a napirendje is az. Hajnali 5-6 körül szokott kelni, és a reggeli kávé után egy órát olvas, majd utána következik az írás. Ha utazik, akkor általában a vonaton ír, és az első regényében is sok olyan mondat van, amely útközben („Budapest-Debrecen viszonylatban”) született. 3-4 óra írás után könnyűnek érzi magát, mint amikor sokat fut vagy úszik az ember. Sokszor érezte menet közben, hogy a regény önmagát kezdte el írni, az emlékezést pedig a legtöbbször az illatok és a zene indukálják nála. A regénybeli cselekményhez ugyanakkor a családja történetéhez nyúlt vissza: a nagybátyját 1956-ban Biharnagybajomból vitték Budapestre katonának: „kivezényelték a nép ellen”, de ő inkább átállt, később pedig a megtorlás áldozata lett, a család pedig sokáig nem tudta, mi történt vele.
Szűcs Péter elmondta, hogy a regénybeli történetek összekapcsolása évekig tartott, és fontos impulzusként említette egy 94 éves Rio de Janeiro-i nő, Lucia üzenetét: ő egy olyan Biharnagybajomból származó férfihoz ment feleségül, aki 1956-ban menekült el az országból. Így aztán a regényben a nagybátyja nem halt meg, hanem egy másik biharnagybajomi fiatalember életét éli tovább. A különböző narratívák összeillesztését Szűcs Péter a varráshoz hasonlította – ahogy fogalmazott: összevarrta a történeteket.
A levelezés fontos motívum a regényben, mire a szerző elmesélte, hogy kertésztechnikus-tanulóként sertésmáj-konzervekért cserébe írt szerelmesleveleket a kollégiumban. Majd ismét Márquezre terelődött a szó, egészen pontosan a Szerelem kolera idején című regényre, még pontosabban Cartagena városára, ahol a mai napig szerelmesleveleket dugdosnak az emberek a fák odvaiba. Vajon mindig is így kommunikáltak? Vagy csak Márquez miatt történik így? A bemutatón ezekre a kérdésekre nem kaptunk választ, a regényből ugyanakkor Gálffi László olvasott fel részleteket.
A történet nyolcvanas évekbeli idősíkja kapcsán Szűcs Péter elmesélte, hogy nagyon izgatja, mihez kezdünk azokkal az élethazugságokkal, amelyekkel körülbástyázzuk magunkat. Azon a véleményen volt, hogy ezek egy idő után ledőlnek, és nem lehet fenntartani őket. A jelenbeli síkról, amelynek központi figurája egy y-generációs lány, azt mondta, hogy ez a nemzedék már nagyon másképp nyúl a traumákhoz, másképp is kommunikál – szerinte szabadabban. Szó esett még a mesék jelentőségéről („a mese minden”), és a szerző búcsúzóul még elárulta, hogy a latin-amerikai művek mellett azok a mesék jelentettek hatalmas inspirációt számára, amelyeket a cigányok meséltek egymásnak, és amelyek lényegében sosem voltak lejegyezve.
