Czakó Zsófia: A szomszéd kertje

Nyaralás utáni kárfelmérést tartottam a kertben. A pár napos távollétet megsínylette a veteményes. Tavaly az eső volt a gond, idén a szárazság. 

A szomszédban ugatott a kutya, a gyerekek a vízsugár alatt szaladgáltak. Józsi a lépcsőn állt, műanyag papucsban, kék fecskegatyában, és a narancssárga slagot a sikítozó gyerekek felé irányította. Majd jól kiég a hortenziájuk, gondoltam. Józsiéknál csak muskátlik és hortenziák voltak a pázsitos kertben, minden más beton, térkő, veteményessel vagy nagyobb virágágyással nem kínlódtak. A házat pár éve építették át, amikor meghalt az apja. 

Amikor Józsi meglátott a kerítés mentén, a slagot a földre dobta, köszönt. Jó napot, szomszéd, mi a helyzet, merre jártatok, jól néztek ki. Jókedvű volt. Szeretett beszélgetni. Amikor szomszédok lettünk, áthívott minket pálinkázni, és megmutatta a házát és a kertet. Pálinkát az apja halála óta nem készített. Elmesélte, hogy a hátsó részből, a régi istállóból egy konditermet akar csinálni a gyerekeknek, mert már járnának sportolni, és akkor legalább azt is itthon csinálják majd. Feldarabolta az itatóvályút, amit még az apja készített és szögelt a falhoz, jó lesz télen tüzelőnek,

fájt a szíve, persze, hogy fájt, de nincs az az Isten, hogy folytassa, amit az apja csinált,

az Isten nyugosztalja, mondta az égre nézve, én pedig beláttam nagy, szőrös orrlyukába. - Nekem nem kell ide se tehén, se csirke, de talán még macska se. Veteményessel pedig biztosan nem fogok szarakodni.

Az apja egész nap ment, mint a mérgezett egér, itt kaszált, ott metszett, amott kapált, aztán estefelé iddogált a többi gazdával. A saját borukat itták, a saját baromfiudvar tojásából csinálták a rántottát, a saját vágásukból ették a szalonnát. A tehenek hajnalban megindultak a csordával partnak fel, aztán ott legeltek a határban alkonyatig. Mindig azt mondta, fiatalon nyisszantsd a herét, fiam, akkor még nincs benne sok sperma – mesélte Józsi, én pedig nevettem, mintha először hallotta volna a történetet, pedig Józsi már sokszor elmesélte, és valahányszor mesélte, kerek feje vöröslött, szeme könnybe lábadt a szeretetteljes nosztalgiázástól. Azt mondta, akkor volt még fasza a világ, amikor az apja élt. Akkor még érdemes volt tehenet, disznót, jószágot tartani. Meg veteményezni, kint dolgozni a földeken. Ha most nekiállna az ember szarakodni a szőlőben mi lenne a vége? Mindent letaposnának a vadak, mert már megszokták, hogy eltűnt a határból az ember. Egy fecske nem csinál nyarat, pedig lassan egy fecske sem marad, mondta Józsi. Látok-e most valakit a földeken? Látok-e most valakit a pincesoron? Minek menjen ki az ember, ha nincs szőlője, amiből bort csinál? Minek menjen, ha nincs bora? Vigye oda azt, amit az Aldiban vett? Régen, amikor háromszor ennyien laktak a faluban, minden házra jutott legalább egy tehén. Most három tehén van a Juli néninél, mondta Józsi, és a szemembe nézve megismételte: három. Ráadásul a Juli néni is azt mondja, jövőre nem hívja az inszeminátort, nem szarakodik vele többet, mert hárommal tényleg csak a szarakodás van. Jön néha valami városi, örömködik a karám mögött, mutogatja a gyerekének, hogy nézd, ott a boci, és ott áll a boci, a szeme körül keringenek a legyek, a Juli néni megkínálja őket a tejjel, és akkor a városi gyerekek rosszul lesznek a friss, meleg, zsíros tejtől.

Nem ehhez vannak szokva,

már mi sem ehhez vagyunk szokva. Nem ezt vesszük a boltban.

Ezt is, minek csinálod? – kérdezte Józsi a veteményesemre pillantva, majd elmondta, amit már annyiszor, hogy nem érdemes ezzel kínlódni, felásni, rotálni, duggatni, vetni, locsolni, kapálni, gazolni, egyszóval szarakodni. Látja, hogy itt szarakodom a fokhagymámmal, látja, hogy itt volt az a férfi locsolni minden este, amíg mi nyaraltunk. Jönnek a tetvek, poloskák, csigák, darazsak, minden lószar, és lezabálja a veteményesesedt – mondta, és ekkor már egészen dühösnek tűnt, nem a levegőbe, hanem tapasztalatból beszélt, gyerekkori élmények, kapálás, gazolás, locsolás. Mindenhonnan jönnek, alulról, felülről, keletről, nyugatról, érted-e, mert, ha igen, akkor hagyjad az egészet a francba, ha meg nem, akkor is. Úgyis jön a Molnár csütörtökön a szakadt Opellel, már kint van a facebookon, hogy mi lesz akciós a héten. Májusban azt írta ki, eper eladó. Júniusban cseresznye volt, júliusban pedig málna, csak ne lett volna a Hajdunál narancs meg citrom is, meg banán meg mandarin. Nagybanira jár, hát persze, mondta Józsi. Azt is mondta, amikor még a nyaralás előtt gondosan felkaróztam a paradicsomot, ő pedig a kerítésnek támaszkodva felügyelte a munkát, hogy új kártevő terjed az országban, olvasta a neten, valami kajszilevéltetű, de nem csak a kajszit támadja meg, Ázsiából hurcolták be valami hülyeséggel, ami nálunk nem terem, himlőt terjeszt, bebarnulnak a levelek, és egy darab két milliméteres kis szar elég belőle, és a gyümölcsödnek annyi. Ha lesz termésed is, szar lesz. Szarakszol, aztán szar lesz. Minden szar lesz – mondta Józsi, aztán elment, mert megérkezett a keresztfia a barátokkal, gyúrni a régi istállóba.

A veteményes siralmas állapotban volt. Lehajoltam a felpödrött mángoldlevelek mellé. Leszakítottam egyet, és mikor megfordítottam, láttam, hogy millió apró zöld tetű lakmározik ott. Egymás hegyén hátán csüngtek még a szomszédos ribizlibokron is.

Éreztem, ahogy szívják ki az életet a kertemből.

Ugyanez volt a helyzet a spenóttal és a rukkolával is. A hagymát és a fokhagymát rendben találtam. A paradicsom a locsolásnak köszönhetően nem száradt el teljesen. Fél napot dolgoztam a veteményesben, mire úgy ahogy rendbe tettem. Józsi közben, borsodival a kezében a kerítésre támaszkodva át-átszólogatott, nincs az az Isten, hogy én még egyszer itt szarakodjak ilyenekkel, hülyeség az egész, városról jöttél, azért csinálod, de jövőre majd megunod, veszel fokhagymát a Tescóban, így megy ez.

Este a hátsó teraszon grilleztünk. A salátához saját hagymát, az öntethez saját fokhagymát használtam. Került még az asztalra avokádó, édeskömény, articsóka és némi lazac is.