Laboda Kornél: Olyan rendszerre találtam rá, amely folyamatosan inspirál [Alkotótárs]

A napokban kiderült, hogy kik lettek az idén második alkalommal meghirdetett Mastercard Alkotótárs alkotói ösztöndíj döntősei. A zsűri hamarosan eldönti, hogy melyik két szerző kapja meg az ösztöndíjat, addig is interjúkban mutatjuk be a jelölteket. Ezúttal Laboda Kornél válaszolt a kérdéseinkre, akinek lapozgatós könyvében egy frissdiplomás színházrendező bőrébe bújva dönthetjük el, merre bolyongunk egy összezavarodóban lévő kulturális közegben.

A többi döntős eddig megjelent válaszait itt olvashatjátok: Kállay Eszter, Hegyi Ede, Mécs Anna, Mucha Dorka, Makai Máté.   

Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?

Gyakorló színházi ember voltam, mikor az első könyvemet írtam, félig-meddig megrendelésre. Izgalmas kalandként éltem meg, kirándulásként egy ismeretlen területre. A kívülálló-öntudat jórészt megóvott attól, hogy túlzottan megérintsen az egész dolog érzelmileg. Mégis megérintett. Izgultam, hogy vajon elég jót írtam-e, kiadják-e egyáltalán. Rettenetesen nehéz volt megszoknom a könyvszakma tempóját, amely sokkal lassabb, mint a színházé. A megjelenés után pedig nagyon menőnek éreztem magam, de ebben az időben elsősorban színházi emberként gondoltam magamra, aki ráadásul még egy könyvet is írt. 

A második könyvemnél már elsősorban íróként definiáltam magam. Ezért nagyobb is volt a tét számomra. Feszültebb is voltam, de alapvetően az is hatalmas élmény volt.

Laboda Kornél

Gavarin és az álomantenna

Pozsonyi, 2021, 271 oldal

Megveszem

Hogyan kezdett el formálódni a pályázott kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?

Eddig egy kamaszoknak és egy gyerekeknek szóló regényem jelent meg. Évek óta dolgozom egy felnőtteknek szóló köteten. Ez a könyv különböző formákat ölt, volt már szanaszéthivatkozott álomnapló, mágikus realista krimi, önéletrajzi ihletettségű novellafüzér, de egyik formát sem éreztem igazán jónak. Mindnél elérkezett egy pont, amikor úgy éreztem: nem vagyok képes folytatni. Valahogy nem arról beszélek, amiről beszélni akarok. Elfáradt a struktúra. Most érzem először úgy, hogy képes vagyok megvalósítani, amit elképzeltem. Olyan rendszerre találtam rá, amely folyamatosan inspirál, és egyszerre elég kötött és elég rugalmas ahhoz, hogy fojtogatás nélkül megtartson.

Kinek a tanácsa a fontos számodra? Megmutatod-e valakinek menet közben a szövegeidet?

Elsősorban a menyasszonyom, aztán a barátaim tanácsa fontos. És aztán mindenki másé. A rossz tanácsok is jók valamire. Érzékeny dolog menet közben megmutatni bármit is. Erre is csak apránként ébredtem rá, a saját hibáimból tanulva. Régebben azonnal megmutattam mindent, ahogyan leírtam. Most már sokkal jobban tartok a befolyásolástól, ezért az első végigírásig semmit nem mutatok meg senkinek. 

Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?

Az első két kötetem ifjúsági regény volt. Igyekeztem úgy megírni őket, hogy ne legyenek unalmasak. Ez így kissé együgyűen hangzik, de nem tudom jobban megfogalmazni. Nem ragadtathattam magamat hosszú leírásokra és elmélkedésekre, igyekeztem mindig továbbgörgetni a cselekményt. Most felnőtteknek írok és hajlamos vagyok átesni a ló másik oldalára. Át is estem az elmúlt próbálkozásaim során párszor. Azt a késztetést is le kell küzdenem, hogy folyton deklaráljam: amit írok, szépirodalom, sőt, magasirodalom. Úgy érzem, mivel eddig ifjúsági dolgokat írtam, ezt valahogy bizonygatnom kell. És ez még akkor is marhaság, ha történetesen időnként valóban így van.

Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?

Ez egy ún. lapozgatós könyv a "Kaland, játék, kockázat" sorozat mintájára. Vagyis az olvasó döntései alakítják a cselekményt. Nagyrészt Budapesten játszódik, 2012-ben, és egy az SZFE-ről éppen kikerült frissdiplomás színházrendező bőrébe bújva bolyonghatunk egy összezavarodóban lévő kulturális közegben.