André Ferenc: Armageddon 202x [Mastercard® – Alkotótárs]

Háttérzene:

Aerosmith: I Don’t Wanna Miss A Thing
Bing Me The Horizon: Parasite Eve
Marilyn Manson: Last Day On Earth

Közeleg a visszaszámlálás.
Mérnökök, fizikusok lába alatt 
nyikorognak a létrák, papír serceg, 
utasítások csattognak.
Izgága hangyaboly a kilövőállomás. 
Ellenőrzik a beállításokat, lefuttatják
még egyszer a számokat, a koordinátákat, 
biztosítják a robbanószerkezetet.

A riporterek izgatottan húzzák a szót,
közben egekbe szökő nézettségről, szakmai
megbecsülésről és profibb stábról álmodnak.
Két kézzel kapaszkodnak a mikrofonba,
nehogy elsöpörje őket a léglökés.

A misszió egyszerű: felrobbantani
a Sylvester 202x elnevezésű kisbolygót,
ami irdatlan sebességgel száguld a Föld felé.

Nem állok készen a kilövésre. 
Minden hajlatom nyirkos és viszket, 
mellkasomon vadlovak vágtája dübörög,
a ruha kidörzsölte a bimbóm,
gyomromban féregjárat, beleim görcsölnek,
fogaim felváltva csikorognak.


Visszalépni késő.

A szkafander rajtam, öv becsatolva,
a műszerfal világít, a hajtómű melegedik,
halkan duruzsol már a rakéta.
Most hogy mondjam el, hogy igazából
nekem itt semmi keresnivalóm.
Nem értek a navigációs rendszerhez,
a kiképzés fokain is véletlenek
furcsa sorozata taszigált végig. De sem
képesítésem, sem szaktudásom, sem
fizikai kondícióm a küldetéshez.
Gőzöm sincs, melyik gomb mire való,
ez a kattogás is rohadt gyanús,
ülésem ingatag. Ezt az egészet
egyáltalán nem akartam. Szólni nem merek. 
Pedig le fogok bukni, és ennek
csúnya vége lesz.

Kérjük, csatolja be a biztonsági övét.
Visszaszámlálás indul.

10.

Számolj vissza. Számold vissza
a városokat, ahol pisiltél
éjjel a parkban. Számold vissza
a macskákat, akik dorombolni
tanítottak. Számold vissza
az ajkakat, melyekhez közöd volt
vagy lehetett volna. Számold vissza
a vécéket, ahol magadban
tartottad a sírást. Számold vissza
a mondatokat, melyeket némán
oldott fel a nyálad. Számold vissza,
valahányszor örülni tudtál
a holdnak. Számold vissza
a lépteidet, melyek végül mindig
hazavisznek. Számolj vissza
minden megérkezést.

9.

Pedig mennyi mindent akartam
magammal hurcolni, most nézd,
itt állok és nincs hagyatékom.
Kapualjak tátogó szája nyel magába
és köp vissza félig lerágva.
Az év kelletlenül búcsúzkodik.
Maradna még, de nem meri
mondani, ujját tördeli, és
elkíséri velem a telet a város
határáig. Ahány ház, annyi eltévedés.
Ki olvassa majd, amit a hó
a talpunkról mesél?

8.

Két év közé szorulsz egy pillanatba.
Múlt és jövő tömör malomkövével
őröli meg, ami belőled maradna.
Magával ránt, ropogva összeprésel.

7.

újév a bőröd holdvilág
ezernyi kráter testeden
csillagköd fátylát teríti rád
tiéd az erdő meztelen

ha itt vagy már ne tétovázz
tárd szélesre két karod
melled dagassza friss kovász
ha dobogsz ne légy tetszhalott

szaladj üvölt a farkasod
hátán lovagló holdvilág
szemében jégvihar vacog
s vonagló néma orgiák


ígérem érted jobb leszek
hozz békét hozz ünnepet
két kezed miért hideg
nem félek csak reszketek

suhan sötétlő farkasod
óév nyüszítve félreáll
hunyorgó csillag tetszhalott
tiéd a völgy a tó a táj

újév te trappoló lidérc
ajkad hegyek közt hajnalpír
mikor az erdőszélig érsz
a föld alattad halkan sír

istenem mit tesz velem
gallyak között ordít át
farkasháton meztelen
bőre nyirkos holdvilág

6.

Ha sikerrel járok, fogadom,
hogy visszaviszem a könyvtárba
az évek óta kallódó könyveket.
Nem nyalom végig az összes
mandarint a Lidlben.
Nem köszönök csókolomot a kasszásnak.
Szeretni fogom a testem.
Szeretni fogok minden testet.
Reggel és este is fogat mosok, mint a nagyok.
Szelektíven gyűjtök és nem pazarlom a vizet.
Nem köpök a köpködőkre.
Nem felejtem el, hogy bármikor 
kétségbevonhatatlanul hatalmamban áll
nem itt lenni.

Fogadom, ha már félelmeim úgyis jönni fognak,
behívom, asztalomhoz ültetem és teával kínálom őket.

Fogadom, hogy jövőre eltanulom
a pingvinek esetlen magabiztosságát.

Ha a küldetés sikerrel jár,
hanyatt dőlök a hóban,
angyalt formálok, és fogadom,
hogy mellette maradok
és vigyázok rá, míg eljön
érte a télvíz. 

Ha túléljük, fogadom, 
hogy szeretni fogom életet,
mint föld a síelőket, akik lesiklanak
újra meg újra, csípős szél marja le
arcukról a hétköznapok üledékét,
ízületeikben dolgozik a hegyek méltósága,
a hó harsogása, a felvonók himbálózása,
közben pedig egyszer sem mondanak
köszönetet a gravitációnak.
De ott bizsereg a hála talpukban,
térdükben, hátuk görbületében.

5.

Újév, zuhanj belém, temess magadba.
Sodorj el innen és vezess szelídebb
történetekbe, ahol kacagni könnyű,
és nem katasztrófafilmet adnak
minden csütörtök délután. És olykor
időnk akad magunkra, hogy betartsuk
mindazt, amit megszegésre szántunk.
Hát légy kegyes velünk, viháncolókkal.
Erőnk rettegni, lázadni időnk nincs:
összerogyni nem enged a pörgés.

Töröld le rólam minden tévedésem,
emeld le vállaimról gyávaságom.
Combjaimban nem honol kitartás,
hogy felcipeljenek a kilátóhoz,
ahonnét egyben látnám életem.
Ahonnan nem csak dohos, ingoványos
vidéknek mutatkozna meg múltam,
de van a tölgyek alatt kósza árnyék,
ahol leülhetünk, ha kell, pihenni.
Mögötte tisztás és szelíd patak fut,
a fű kövér, a jelzések ismerősek.

Meleg pokróccal és piknikkosárral
visszalátogathatunk, hogy olykor
a mérföldkövek tövében találjunk
egy-két ottfelejtett, apró cetlit.
Szép volna megcsodálni, mily kévéssé
változott az írásunk azóta.
Előkotorni maroknyi sárga képet,
szeretni azt a néhány görbe estét,
sok pletykával és kitárulkozással:
oly szépek voltunk és sebezhetők.
Szeretni ügyetlenkedéseinket,
hogy nem volt szavunk akkor magunkra,
egymás hátát mosdattuk esténként
az önsajnálat hűs fürdővizében,
s nyomorgásaink kentük be zsírral.
Szeretni azt, hogy próbáltunk szeretni,
mikor derékig tapostunk a félszben,
varjak visították nevünk felettünk,
mégis lankadó s megújuló erőnkkel
egymást próbáltuk kilökdösni onnan.
Szeretni ezt a kis maroknyi cetlit
s fotót, úgyis, ha életlen, ha gyűrött,
visszarejteni a mérföldkő alá:
legyen nyoma, hogy egykor erre jártunk.
Útjelzés az újonnan érkezőknek.

4.

Egy száz év előtti füstös szoba
sarkában dédanyád szemgödrében
gesztenyék csillognak.
Egy széles vállú, hunyorgó férfival,
kinek hajában göndör zsályaillat,
pezsgővel koccint nevetve
a gömbölyű, törékeny reményeikre.

Öregedésre még nem gondol,
arcáról a széles mosoly leválik,
lebeg, lebeg, betölti az egész szobát,
minden sarkot, minden repedést.
Nem ismeri az ízületek kattogását,
az áramszünetről még 
az összebújás jut eszébe,
de valahányszor petárda durran,
gyomra percekre összeszorul.

3.

Az újév aszteroidaöv. Minden nap
egy hullócsillag, gyorsan kívánsz valamit,
és már lesed is a következőt. 


Nem. 

Minden nap házadba csapódik egy meteorit 
és lever valamit a polcodról. Felveszed,
súrolod, egyre fényesedik.
Takarítani ráér majd.

Nem.

Az újév összemossa Liv Tyler könnyeit
Bruce Willis önfeláldozásával. Ágyban,
párnák közt, livestreamen nézi a világvégét,
pislogni nem mer, nehogy lemaradjon valamiről.


Nem.

Az újév kopogás nélkül ront be ajtódon,
nem köszön, sáros cipőjével trappol végig
az előszobán, egyenesen a vécére.
Most hogy mondd meg neki, hogy
eltévesztette a házszámot?

Nem.

Az összes eddigi éved egyszerre próbálod
legyűrni a torkodon. Émelyegsz,
gyomrodban összekeveredik
a majonézzel, zserbóval,
kólával, töltöttkáposztával. 

Nem.

Tűzijátékot nézni csak két okból érdemes:
ha a sistergő fénycsóvák színéből próbálod
kitalálni a kémiai összetevőket,
és ha óceánsötét pupillák 
tükrében bámulod őket. 

Nem.

Tűzijátékropogás rengeti a falakat,
belereszketnek ablakok,
visszhangzik, dörög, döng,
felkavarja a levegőt. Az óév riadt
tacskója bemászik az ágy alá, és többé
sosem bújik elő.

2.

Lennék vigasz, ha lehetnék,
reményt mégsem hazudhatok.
Garancia nincs.
Ne félj. Tárd ki párás ablakod,
szívd magadba a várakozás füstjét,
töltse tüdőd ki a lomha szmog.
Figyeld, hogy kenik össze az eget
szégyenpírral a hajnalok.
Melléd szegődnek, hazakísérnek,
majd riadtan hagynak ott,
amikor a kombinát kürtőjéből
kiröppennek az angyalok.

Ne félj.

Most még ott az esély, hogy, 
mint virradatkor a vérfarkasok,
magunkra maradjunk és a karcolásokból
olvassuk vissza az éjszakát.


1.

Nézd, senki sem ígért szárnyakat
szakadt esőkabátod helyett.
Szó sem volt arról, egy percig se hidd,
hogy nem hagynak cserben lépteid.

A helynek, amit eddig belakni próbáltál,
vége. Világod folyton táguló, foltozott térkép.
Privát univerzum. Mire berendezted,
repedések, lyukak feszítették szét.
Hiába bútorlap, asztal, párnahuzat,
a kellékek napról napra 
leplezték le magukat.

És most tűzeső szitál:
a karakterfejlődés elkerülhetetlen.
Iszkolni kell bénító rémületben.

Rázd le magadról a várost.
Ne engedd visszasimulni hozzád.
Ha most hátra fordulsz,
sóbálvánnyá merevít a honvágy.

Ha pedig mégis meg tudod állni,
hogy ne pillants vissza,
cseppenként csorog ki a só
belőled. A szomjas föld beissza,
issza, amíg teljesen kiszáradsz,
és örökre ízetlenség
borítja a szádat.

Gyermekeid szétszélednek,
szavanként felejtik el a nyelved.
Testükből elpárolog az ösztön.
Nincsenek többé olyan utcák,
ahol él, aki előre köszöntsön.

Kilövés.
Nézd, lehet, hogy holnap elönt az ár,
sárlavina sodor magával, tornádók
tépik ki a szájakból a szavakat,
avartűz perzseli fel a termőföldeket,
mint a bűntudat, vagy tényleg becsapódik 
egy aszteroida és azonnal megsemmisít
minden életet. Lehet. De ma még
csak tél van, 3 fok, elszórt eső,
a kézben langyos kávé és fahéjillat.

Lehet, hogy most is elbukok.
Navigációs rendszerem hibás,
nyakam körül időhurok,
és csak halványan sejtem,
épp merre tartok.
A világűr hűvösen nevet majd bolygónyi sikerünkön,
ha mégse vallok kudarcot.

Ne félj. 
Bármi is lesz, ha felfele nézel, 
a becsapódás előtt néhány pillanatra
teljes fényben ragyog majd fel az arcod.