Fodor Marcsi újságíró, író Facebook-oldalán rendszeresen oszt meg nőtörténeti érdekességeket vagy foglalkozik elsősorban a női alkotókat, tudósokat érintő kérdésekkel. Az őszt az irodalommal indította egy 1862-ben készült, nőket ábrázoló tablóképpel. Bejegyzéseiben ezeknek a mára többségben feledésbe merült 19. századi asszonyoknak az élettörténetét és irodalmi munkásságát tekintette végig, miközben a korszak számos sajátosságára is rávilágít. A szerzővel a magyar tananyagban szinte nem is létező női írók mellett személyes kedvenceiről is beszélgettünk.
Hogy találtál rá erre a témára és miért érezted fontosnak?
Ha egy beszélgetés során, vagy egy posztban felvetem, hogy a nőknek is ott lenne a helyük az irodalom vagy történelemkönyvekben, rendszeresen felbukkan az ellenvetés:
de hát a nők nem csináltak semmit. Ez nyilván nem igaz.
Évek óta foglalkozom női művészekkel, írókkal, feltalálókkal, és rendszeresen azt tapasztalom, hogy ha az ember kicsit megkapirgálja a felszínt, rengeteg nőt talál. Gyakran ezek a nők a saját korukban kifejezetten híresek és elismertek voltak, és a műveiket ugyanolyan jónak tartották, mint férfi társaikét. Csak valamiért nem kerültek be a kánonba.
A szeptemberi sorozatom ötletét az adta, hogy rátaláltam egy 1862-ben készült litográfiára, ami a 19. század neves írónőinek a nevét és az arcképét tartalmazta. Megdöbbentett, amikor végigböngésztem és rájöttem, hogy a többségükről még soha nem hallottam korábban, pedig az ELTE magyar szakán több tízezer oldalnyi művet kellett elolvasni erre a vizsgára.
Mivel egészen aprócska, nagyon közepes szerzők műveit is meg kellett ismernünk, bevallom, azt gondoltam, hogy elég jól ismerem a korszakot. Ezek a nők azonban kimaradtak a tananyagból, és nem csak gimnáziumi, de egyetemi szinten sem volt róla szó, hogy mekkora óriási harcot vívtak azért, hogy egyáltalán írhassanak.
A korszakban uralkodó általános nézet ugyanis az volt, hogy a nőknek teljesen felesleges írniuk. Egyrészt mert nincs bennük olyan „alkotó erő” és kreativitás, mint a férfiakban.
Másrészt ha egy nő írni kezd, akkor el fogja hanyagolni családanyai és háziasszonyi kötelességeit.
Megjegyzem, ez utóbbi érv óriási hazugság, hiszen a korabeli írónők többsége jómódú nemesi család leánya volt, és cselédek, dajkák, szakácsnők álltak a rendelkezésükre. Mai szemmel elég nehéz elképzelni, hogy a családjuk ellátása bármilyen szinten is kárt szenvedett volna.
Miért nem hallottunk ezekről a nőkről az irodalomórákon?
A korabeli kritikusok az írást nem tartották nőkhöz illő foglalatoskodásnak, de volt néhány téma, amit elnéztek nekik, például, ha a családról, az anyaságról és a szerelemről írtak. De csakis azért, mert ezeket a témákat alacsonyabb rendűnek tartották.
A korabeli írónők így aztán komoly csapdába kerültek. Ha azt írták, amit a férfi kollégák tanácsoltak nekik, akkor el kellett fogadniuk, hogy soha nem lehetnek elég jók. Ha viszont megpróbáltak kitörni ezekből a keretekből, és mondjuk komolyabb filozófiai, politikai témákban akartak megszólalni, akkor döbbenetesen durva kritikákat kaptak. Erkölcstelennek, imposztornak, dilettánsnak és nagyravágyónak nevezték őket.
Mivel alapvetően az irodalom a 19. században a férfiak kezében volt – ők adták ki a lapokat, ők írták a kritikákat, és később ők állították össze az irodalomtörténeti munkákat is –, a nőknek nem termett sok babér. Az igazi elismerést ezek a fórumok a „komoly” műveknek tartogatták, aminek fő jellemzője az volt, hogy férfi írta. Így aztán a női alkotók által írt művek lassan feledésbe merültek és nem kerültek be sem az irodalomtörténeti összefoglalásokba, sem később a tankönyvekbe.
Ezen persze lehetne változtatni.
Az, hogy a gyerekek az irodalomórán nem hallanak a női szerzőkről, ahhoz vezet, hogy azt gondolják: nem is voltak.
Ez pedig megerősíti őket abban a tévhitben, hogy a nők semmivel nem járultak hozzá a történelem, a művészetek, az irodalom fejlődéséhez.
Ezen úgy lehetne változtatni, hogy felhívjuk a figyelmüket erre a hiányra, és elmondjuk, hogy ennek az az oka, hogy a korabeli nőknek nem azt kellett bizonyítaniuk, hogy jó írók – hanem azt, hogy nőként egyáltalán írhatnak-e. Van-e ehhez joguk, tehetségük, képességük. Hogy a testük, az agyuk, a biológiájuk (!) alkalmas-e egyáltalán arra, hogy bármiféle komoly dologgal foglalkozzanak.
Jelent-e az ismeretlenségük kritikai ítéletet is? Valóban nem voltak elég jók?
Ez a bizonyos 1862-es litográfia meglehetősen vegyes.
A képen vannak nagyon is jó és sikeres írók, mint például Bajza Lenke, aki majdnem annyi könyvet adott el a maga korában, mint Jókai.
A neten sok könyve fenn van, és a hangja meglepően friss, modern, semmi régiesség nincs benne. Szerintem egy mai gyerek számára még könnyebben is olvasható, mint Jókai, mert kevesebb benne a hosszú leírás, több benne a dialógus. Ez persze nem feltétlen erény.
Akkor is, most is ez volt az, ami miatt inkább lektűr-szerzőnek tartották, és ebben is van igazság. De ez nem azt jelenti szerintem, hogy ne lenne érdemes a nevét megismerni. Sőt, ez kifejezetten nagyszerű lehetőség lenne arra, hogy a stílusát összehasonlítsuk magyarórán Jókaival.
De nem csak a két író szövegét, a két szerző életpályáját is össze lehetne hasonlítani. Ez segítene azt is megérteni, hogy nem a női írók hiányoznak a magyar irodalomból, és nem a nők tehetségtelensége az oka annak, hogy ma nem ismerjük a nevük. Egyszerűen mást vártak el a nőktől és másként ítélték meg őket.
De ugyanilyen izgalmas lehetne Petőfi útleírásait, leveleit párhuzamba állítani felesége naplójával, amit a nászútjukon írt, és ami Szendrey Júlia első megjelent irodalmi műve volt.
Ebben az esetben még csak extra terhet se jelentene a diákoknak egy újabb név, egy újabb életrajz megismerése, hiszen Júlia nevével amúgy is találkoznak tanulmányaik során. Nekik is izgalmas lenne megtudniuk, hogy nem csak múzsa volt, hanem egy olyan művész, aki minden nehézség ellenére igenis sok izgalmas művet alkotott.
Számodra kik emelkednek ki valamilyen szempontból ezek közül a nők közül, akiket a sorozatban bemutatsz?
Újságíróként számomra mindig különösen izgalmas a női újságírók, szerkesztők élete, és persze az, amiről szintén nem szoktunk hallani: a sajtótörténet.
Az egyetlen lap, ami az irodalomtanításban felmerül, a Nyugat. Pedig előtte is voltak nagyon komoly irodalmi folyóiratok, amelyek formálták az emberek irodalmi ízlését – és női lapok is, amelyek nagyon izgalmas forrást jelentenek a nőtörténet szempontjából, hiszen azok egyik fő célja mindig is az volt, hogy meghatározzák, hogyan is kell helyesen öltözködni, viselkedni egy nőnek.
Kánya Emília például a Monarchia első női szerkesztője volt, és húsz éven keresztül állt az 1860-ban alapított Családi Kör című lap élén, amibe olyan irodalmi nagyságok is írtak, mint Jókai, Arany, Mikszáth és Jósika Miklós.
Bár a lap elsődleges célja a hasznos „női ismeretek” terjesztése volt (a háztartás vezetése, a gyermeknevelés gondjai, a betegápolás), de kifejezetten hangsúlyos volt az elmúlt korok híres asszonyainak bemutatása és sokszor esett szó a külföldi nőjogi mozgalmakról, és olyan egészen forradalmi gondolatok is voltak benne, mint a nők oktatásának fontossága, vagy az, hogy a férfi és női tanároknak ugyanolyan bér járna.
Melyik könyvek elérhetők esetleg ma is, ha valaki beleolvasna ezeknek a szerzőknek a műveibe?
A legjobb forrás az internet. Azt kell mondanom, ma már a könyvtárnál is jobb és gyorsabban elérhető rajta minden.
Az Arcanum nagyon sokban megkönnyítette a munkám, és az is, hogy régi könyv teljes egészében olvasható a neten.
Ha valakit ezek a szerzők érdekelnek, akkor sajnos a kis könyvtárakban nem lesz szerencséje, mert a legtöbb művet nem adták ki újra, és a nagy országos gyűjteményekben is gyakran csak egy-egy darab van belőle, de az is megesik, hogy még helyben olvasásra sem adják oda, mert olyan rossz állapotban van.
Nyitókép: Fodor Marcsi - fotó: Zsólyomi Norbert / Facebook
