A fiatal budapesti zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes jövő állt az 1930-as években, de 1939-ben szétesett a világ körülötte, elképzelhetetlen borzalmakat élt át. Ám az élete egy rendkívüli menekülés és a zene hatalmának története is, egy Bühler zongoráé, amely hűségesen várta. A férfi unokája, Roxanne de Bastion írta meg a férfi történetét A budapesti zongorista című kötetben, amit az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutattak be.
A szerző Berlin és London között ingázó zenész, aki ezen a hangszeren tanult meg zongorázni. Apja halála után, a gyász mélyén fedezte fel a nagyapja (aki nevét Stephen de Bastionra változtatta) által rögzített hangfelvételeket. Az eredeti, magnókazettás hanganyagok, kiadatlan emlékiratok, levelek és dokumentumok alapján a szerző nemcsak egy regényt írt, hanem feldolgozta, elénekelte és kiadta nagyapja szerzeményeit.
Találkozás a zenén keresztül
Az Őszi Margón Roxanne de Bastiont Grisnik Petra kérdezte; szó volt kutatómunkáról, könyvírásról és zenéről is, ami közel egy évszázadon át összeköti a családtagokat.
„Mindig is tudtam, hogy léteznek azok a kazetták, de azelőtt nem éreztem magam készen arra, hogy leüljek és meghallgassam őket”
– kezdte Roxanne de Bastion.
Bástyai Istvánt nem ismerhette személyesen – nagyapja nem sokkal az ő születése után elhunyt –, de a kazettákon és a zenéin keresztül találkozhatott vele (a beszélgetésen egyébként Stephenként hivatkozott rá).
Grisnik Petra és Roxanne de Bastion. Fotó: Hinsenkamp-Fekete Celesztina
Az édesapja, Richard szintén zenész volt. Amikor Roxanne a nővérével elkezdte rendszerezni elhunyt édesapjuk holmiját, a magnókazetták mellett régi koncertfüzeteket is találtak a nagyapjuk 1930-as évekbeli budapesti fellépéseiről, és még egy eredeti forgatókönyvet is a Hunnia stúdió filmjéhez, amelynek ő szerezte a zenéjét:
„A gyász egy nagyon erős lencse, amelyen keresztül másképp látjuk az életünket és az egész világot.
Az apám elvesztése volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy most már én vagyok ennek a zongorának a gondnoka, arra késztetett, hogy kapcsolatot akarjak teremteni. Nagyon izgatott voltam, hogy egyáltalán találok-e valamit Stephenben, ami az apámra vagy magamra emlékeztet.”
Valahol valaki azt akarja, hogy ezt a történetet elmeséljék
A szerző ezután arról beszélt, hogy kétnyelvűként nőtt fel, a család az Egyesült Királyság és Németország között ingázott. Identitásának új rétege volt a zsidó származás, amely számára sokáig csak a régi családi portrékat a falon és az idős rokonok erős akcentusát jelentette.
Bástyai István a hangfelvételeket nagyon formálisan kezdte: bemutatkozott, és azt mondta, hogy a háborús évekre fog koncentrálni. De aztán nem ezt tette, hanem egy gyönyörű utazásra indult, amelyben elmesélte, hogyan építette fel a zenei karrierjét: „Ezt nagyon erőteljesnek találtam, mert megmutatja, hogy mi sokkal többek vagyunk, mint a legrosszabb dolgok, amelyek velünk történnek, és hogy azok nem határoznak meg minket.”
Grisnik arról kérdezte a szerzőt, hogy volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, abbahagyja a munkát. Erre úgy válaszolt: nehéz volt kutatni, mit élhetett át a nagyapja a táborokban. A férfit először Oroszországba küldték kényszermunkára, utána pedig megjárta Mauthausen és Gunskirchen koncentrációs táborait.
Alig több mint egy évet töltött ezekben a táborokban, és ezt az évet néhány mondatban foglalta össze a kazettákon.
„Lehet, hogy ez egy kicsit misztikusnak tűnik, de erősen éreztem, hogy Stephen még mindig irányít, hogy valahol valaki azt akarja, hogy ezt a történetet elmeséljék” – magyarázta a szerző.
Egy mágikus erejű zongora
A szerző számára ez a könyv talán ugyanannyira szól a zongoráról, mint a nagyapjáról. Grisnik felidézte a könyv egyik sorát, miszerint ez a zongora a lehető legjobbat hozta ki mindenkiből, aki játszott rajta. Roxanne de Bastion elismerte, hogy egyértelműen a könyv egyik szereplőjeként tekintett a hangszerre: „A zongora diktálja, hogyan kell játszani. A zenész alakítja a zongorát, de fordítva is igaz. A hangszerek átvesznek valamit a zenészek energiájából, és ez egy nagyon tapintható élmény.”
Grisnik szerint bármilyen borzalmakon is megy keresztül a főszereplő, nincs olyan pont ebben a történetben, ahol felmerülne benne, hogy feladja, vagy nem fog tovább küzdeni a túlélésért. Pedig az egyik említett kényszermunkatáborból mindössze nyolcan tértek haza, és István a szibériai táborból is gyalog indult Magyarországra.
Felidézte azt a történetet is, amelyben egy Magyarországra tartó vonaton, a tisztek vagonjában található pianínó azt „üzeni” Istvánnak, hogy egy ponton hagyja abba a játékot, és az, hogy a zongorista érti ezt a „nyelvet”, megmenti az életét. Elképzelhető, hogy ennek a zongorának varázsereje van? – tette fel a kérdést Grisnik. A szerző szerint sok ilyen pillanat van, ami hihetetlennek tűnik.
„Ha egy filmben látnád, azt mondanád, hogy ez túlzás. Stephen Isten segítő kezeinek nevezte őket.”
Ugyanakkor sokan kérdezik tőle, hogy szerinte mi segített Istvánnak a túlélésben. „Nehéz kérdés ez számomra, mert minden holokauszttúlélő története csodás történet. És nem szeretnék olyan arrogáns lenni, hogy azt mondjam, tudom, miért élte túl az egyik ember, a másik pedig nem. Sok tényező játszik közre, a szerencse is hatalmas tényező. Erősen hiszem, hogy a szeretet és a szenvedély, legyen az a család, más emberek, de a zene és az életbe való visszatérés iránti vágy is hatalmas szerepet játszott benne.”
Fotó: Hinsenkamp-Fekete Celesztina
A legfontosabb üzenet
Szó volt arról is, hogy a szerző a regény elején az elbeszélő szerepében van, majd a háttérbe húzódik. Aztán István életében érkezik egy olyan fordulópont, ami megint mindent megváltoztatott – és ami miatt a margós beszélgetés nem magyarul zajlott.
Miután a férfi túlélte a koncentrációs táborokat, itthon a titkosrendőrség koholt vádakkal elfogta, megkínozták és börtönbe akarták zárni. Akkor döntötte el, hogy el fogja hagyni ezt az országot, és nem tér vissza, sőt, később a fiának is megtiltotta, hogy Magyarországra látogasson (ezt a fia az apja haláláig tiszteletben tartotta, de utána Budapestre utazott a családjával).
Grisnik megemlítette, hogy a szerző egy ponton kifejti, hogy őt antinacionalistának nevelték, és a világ térképeken húzódó vonalak mentén való érzékelése teljesen idegen Istvántól. „Szerintem ez az egyik legfontosabb üzenet. És istenem, a világ annyira megváltozott, csak azóta, hogy ezt írtam. Stephen és a szülei nem voltak vallásosak. Magukat mindenekelőtt magyaroknak tartották.
István számára ez volt a legnagyobb fájdalom, mert szerette ezt az országot. És most, ahogy sétálok ebben a gyönyörű városban, megértem, miért.
Látjuk, hogy a nemzetállamok határai folyamatosan változnak. És valószínűleg most fontosabb, mint valaha, hogy ne dőljünk be ugyanazoknak a trükköknek, hogy emlékezzünk arra, hogy mindannyian emberek vagyunk, és mindannyian jogunk van békében élni, bárhol is legyünk, és hogy az emberi történelem a mozgás története."
A zene, ami tovább él
Roxanne de Bastion előadásának végén a hangfalakból 1940-es évekbeli zene csendült fel. Három dal hangzott el, és közel száz évet kötött össze ez a duett: a nagyapa zongorajátéka és az unoka éneke.
Fotó: Hinsenkamp-Fekete Celesztina
Roxanne már a könyv írása közben a nagyapja zenéjét hallgatta, az apja ugyanis korábban összeállított egy CD-t néhány felvételből. István a háború után nem folytathatta zenei karrierjét, de soha nem hagyta abba a zenélést és a zeneszerzést: „Írás közben volt egy pillanat, amikor rájöttem, hogy hatalmas lehetőséget szalasztok el, ha nem használom ki ezt az alkalmat, hogy megmutassam a zenéjét is… Gyönyörű utazás volt felfedezni a zenéjét és zenei tehetségét. Olyan tehetséges zongorista, amilyen én soha nem leszek.”
Volt egy felvétel, amit a nagyapa egy régi vendégségben rögzített. Nevetés hallatszik, és olyan, mintha a háttérben Roxanne apja gyerekként verset szavalna. Egy producerrel együtt digitalizálta ezt a felvételt is. A dalok némi hangszerelést kaptak, és itt-ott egy-egy finom, kísérteties gitárhangot kevertek hozzájuk. „Amikor először énekeltem újra nagyapám zongorajátékára, csak sírtam, mert olyan különlegesnek éreztem. Mintha együtt zenélnénk.
Most azt tartom a küldetésemnek, hogy Stephennek megadjam azt a kis figyelmet, amit megérdemelt volna, de nem kapott meg.”
Nyitókép: Hinsenkamp-Fekete Celesztina
