Kjongha egy sikeres írónő, aki lelki és szakmai problémái ellenére is tartja magát, viszont a barátnője súlyos sérülése után nincs más választása, mint szembenézni a múlttal és a traumáival. A barátnője, Inszon arra kéri a kórházban, hogy utazzon el távoli otthonába és gondoskodjon a madarairól. Az úton viszont Kjongha egy nagy hóviharba keveredik, amelyben álom és valóság, múlt és jelen, közösség és egyén végtelen módon összekavarodik. A múlt eltemetett traumái és a történelem elhallgatott eseményei lüktető sebként tőrnek elő Kjongha életében.
Han Kang Nobel-díjas koreai író ebben a kötetben az 1948-as csedzsui mészárlás feldolgozására tesz kísérletet, miközben, ahogy a szerzőtől megszokhattuk, egy líriai, emberközpontú történetet mesél el. A szerző korábbi könyveivel is foglalkoztunk: a Növényevőt 2017-ben az év könyvei közé is beválogattunk, és a Görög leckék tavaly az egyik legjobb könyv volt nálunk.
Han Kang: Nem válunk szét (részlet)
Ford. Kiss Marcell
Semmi más nem járt a fejemben az elmúlt négy évben, csak a mi projektünk.
Mondja Inszon, és széttárja, majd az asztalra helyezi addig összefont tenyerét. Mondana még valamit, de ezúttal én vágok közbe.
Inszon, eldöntöttük, hogy nem csináljuk meg.
Hitetlenkedés ül ki az arcára, ugyanaz, mint amit az előző nyáron, a döntésemet telefonon bejelentve az arcára képzeltem.
Megmondtam neked akkor, hogy az elejétől fogva hibás úton jártam. Túl egyszerűen gondolkodtam róla.
Inszon nem mond ellent azonnal, lehunyja a szemét, mintha próbálná összeszedni a gondolatait.
Aztán kinyitja a szemét, és nyugodtan megkérdezi.
És most hogyan látod?
Ebben a pillanatban, mintha csak váltott volna egy kapcsoló, újra rám nehezedik az álmom, akkora erővel, hogy egy pillanatig levegőt sem kapok.
A havas földtől átázott tornacipőmből csöpögő víz. Egy pillanat, és már a térdemig ér a hó, elnyeli a fekete fákat és a sírhalmokat.
Az álmok rémületes dolgok.
Mondom elhalkulva.
Nem, inkább szégyenletesek. Olyan dolgokat mutatnak meg, melyekről nem is tudunk.
Furcsa éjszaka, gondolom. Végre bevallok valamit, amit még senkinek sem mondtam el.
Azok a rémálmok éjszakáról éjszakára felemésztették az életemet. Amíg egyetlen élő ember sem maradt mellettem.
Ez nem igaz, mondja Inszon belém fojtva a szót.
Nem igaz, hogy senkid sem maradt.
Határozottan beszél, szinte mérgesen, ragyogó tekintete egyszer csak felvillan, és felnyársalja az enyémet.
…Én itt vagyok.
q
Ezúttal én csukom be a szemem. Csendes fájdalmat érzek, amikor arra gondolok, hogy most talán Inszont is elveszítem.
Huszonnégy évesen ismertük meg egymást. Inszon fényképésznek tanult. Egy kétéves főiskolai képzésen szerzett diplomát. Számított, hogy két évvel korábban kezdte meg a felnőtt életét, mint én. Szinte minden szempontból érettebb és tapasztaltabb volt nálam.
Sohasem mondtam neki, de időnként már-már a nővéremként tekintettem rá.
Először akkor éreztem így, amikor a Volcsul-hegyen jártunk. Ezt a helyszínt mutattuk volna be az ország híres hegyeiről és a környező falvakról szóló sorozatunk harmadik cikkében, engem pedig még azelőtt elfogtak a hasgörcsök, hogy nekiálltunk volna a munkának. Inszon fájdalomcsillapítót és nyugtatót szerzett Jongam városka egyetlen gyógyszertárában, és még egy műanyag kanalas joghurtot is átnyújtott hozzá.
A gyógyszertáros Gelfost akart adni, de szerintem attól csak még erősebb lenne a hányingere, úgyhogy inkább ezt vettem.
Bevettem és megettem mindent, az állapotom mégsem javult, úgyhogy fel kellett adnunk azt, amit másnapra terveztünk, Inszon pedig könnyedén felvetette:
Miért nem megyünk inkább haza és jövünk vissza szombaton? Nem számoltatom el az útiköltséget. Ez csak egy személyes utazás volt egy beteg baráttal.
A következő szombat hajnalban, amikor Inszon észrevett a vonatpályaudvaron, valóban úgy integetett nekem, mint egy közeli barátnak. Miután lepakoltunk a városka szállásán, rögtön el is indultunk, hogy feltérképezzük a helyet. Amint elértünk a Szél-hágóhoz, Inszon felállította a háromlábú állványát egy olyan helyen, ahonnan mindenfelé kígyózó ösvényekre lehetett látni, és elővette az egyszerű kimbapot, amit otthon készített nekünk. Mint minden étele, amit később kóstolhattam, ez is puritán volt, és egy kicsit íztelen. Csak háromfajta tölteléket rakott bele, uborkát, répát és bakszakállt.
Mit tett volna a helyében?
Kérdezte Inszon, mikor már végeztünk a kimbappal, de még nem indultunk el, és nem is értettem rögtön, hogy mire gondol.
A nő helyében, Kjongha.
Korábban beszéltünk arról, hogy mind a három hegyen, ahova eddig együtt eljutottunk, volt egy-egy szikla, amihez valami legenda fűződik. A legendák szinte teljesen megegyeztek.
Egy öreg koldus jelenik meg egy hegyi faluban, és az összes ajtón bekopog, hogy enni kérjen, de mindenki elzavarja, kivéve egyetlen asszonyt, aki ad neki egy tál ételt.
A koldus hálából azt mondja neki, hogy a következő hajnalban menjen fel a hegyre, de senkinek se szóljon, és ne nézzen hátra, amíg át nem ért a hegy túloldalára. Ő így is tesz, de amikor az út felénél jár, szökőár vagy égszakadás nyeli el a faluját. Az asszony pedig minden történetben hátranéz, és rögtön kővé válik.
Május végén jártunk, a napok már érezhetően hosszabbodtak. Inszon egy szélesebb sziklán ült, az ingujja könyökig feltűrve, egy cigarettát harapdált, de hamarosan visszatette a dobozába, nem gyújtott rá. Huszonévesen láncdohányosnak számított, majd harmincas éveiben leszokott. Tűzgyújtási tilalom volt éppen a szárazság miatt, ő pedig betartotta.
Ha nem fordult volna vissza, megszabadul… Csak át kellett volna mennie a hegy túloldalára.
Hallgatom Inszon játékos dohogását, miközben felidézem a sziklákat, melyeket az első és a második utunkon láttunk. Nyúlánkak és szoborszerűek – a mostohalány, a meny, a szolgáló és a falu legnyomorultabb asszonya mind-mind megfordultak, és kővé váltak.
Mikor változtak sziklává?
Kérdezek vissza ahelyett, hogy válaszolnék.
Pontosan abban a pillanatban, amikor hátranéztek? Vagy egy kicsit később?
Még naplemente előtt lejöttünk a hegyről, visszamentünk az első emeleti szobáinkba, és én kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek. Mikor megpillantottam a hegyoldalban a hátát a naplementének fordító kőasszony fekete körvonalait, újra felidéztem a beszélgetésünket.
Elképzeltem a nőt, aki megdöbbenve azt tapasztalta, hogy a talpa kővé merevedik. Mivel még csak a talpa volt kőből, meg tudott fordulni, folytathatta az útját felfelé a hegyre. Tett is néhány lépést, de nem tudta megállni, hogy újra a falura pillantson. Ezúttal már a vádlijai is megkövültek. Nehéz lábait előrevonszolva mászott megint felfelé. Ha átjut a hágón, túléli, csak nem szabad visszanéznie. De ő visszafordult. Ezután a térdétől a hasáig kővé vált, így már nem volt mit tenni.
Csak állt ott, amíg a házakat ellepő, a fák csúcsáig érő víz vissza nem húzódott. Amíg a medencecsontjai, a szíve és a vállai kővé nem váltak.
Amíg a kikerekedett, de már nem véreres szemei egyek lettek a sziklával. Most pedig ott áll esőben és hóban, ki tudja, hány tucat, hány száz, hány ezer napja és hónapja. Mégis mit akart látni? Miért nézett vissza újra meg újra a falujára?
Kővé vált, de ez nem azt jelenti, hogy meghalt, nem igaz?
Jött oda hozzám Inszon, miután töltőre rakta az eszközeit, és elrendezte a táskáját. Cigarettára gyújtott, beszívta, majd az ablakon át kifújta a hosszan elnyúló kék füstöt.
Lehet, hogy nem is halt meg. Lehet, hogy… a szikla egy héj.
Játékos fény csillant a szemében.
Ah, most hogy így mondom neked, tényleg úgy érzem, hogy így van.
Úgy tűnt, mintha komolyan gondolná, és közben személyesebb beszédstílusra váltott.
A nő ledobta magáról a héját, és továbbment!
Rámosolyogtam a kezét ünneplő gyerekként felemelő Inszonra.
Hova ment szerinted?
Hát, ahova menni akart. Átment a hegy túloldalára, és új életet kezdett, vagy fejest ugrott a vízbe…
Innentől kezdve tegeződtünk, fesztelenül beszélgettünk tovább.
A vízbe?
Igen, fejest ugrott.
Miért?
Nyilván volt a faluban valaki, akit meg akart menteni, különben minek is nézett vissza olyan sokszor?
Azon az estén barátok lettünk. Életünk minden fordulópontját megosztottuk egymással, egészen addig, amíg vissza nem tért a szigetre. Nem sokkal azután, hogy otthagytam a magazint, abban az időszakban, amikor meghaltak a szüleim és bevetettem magamat az üres lakásomba, Inszon időről időre, a legváratlanabb pillanatokban üzeneteket küldött nekem, hogy meglátogat. Csak egy dolgot tegyél meg nekem. Nyisd ki az ajtót. Amikor pedig így tettem, kintről megcsapott a hideg meg a cigarettaszag, és egy kar átölelte a vállamat.
q
Amikor kinyitottam a szemem, ugyanaz a csend, ugyanaz a sötétség várt rám.
Úgy tűnt, mintha láthatatlan hópelyhek lettek volna közöttünk.
Mintha lenyelt szavainkat a pelyhek milliárdnyi fagyott ága zárta volna magába.
q
Fekete füst száll felfelé az égő kanócról. Nézem, amíg el nem oszlik a levegőben. Hirtelen a kőházak tetejét felgyújtó, széttárt kezű katonák képe villan fel előttem, és felteszem Inszonnak a kérdést.
Ez a ház is leégett akkor?
Elgondolkodom: vajon ide is eljöttek azon az éjjelen, amikor a patak túloldalán lévő falu elpusztult? Tűz van, mindenki távozzon. Átjöttek-e az udvaron, hogy a sípjukat fújva verjék az ajtót?
Ki élt ebben a házban akkoriban?
Felfeszítették-e bajonettjükkel azt a tolóajtót? Ki volt akkor idebenn?
Ez a ház az anyám családjáé volt.
Válaszolja Inszon.
A dédnagyanyám élt itt a nagyobbik fiával és a feleségével, de amikor kiadták az evakuálási parancsot, az egyik nagybátyámhoz menekültek, aki a tengernél lakott, így még éppenhogy elkerülték a katonákat. Szerencséjükre volt hova menniük.
Aztán még hozzátette.
Természeten ez a ház is leégett. Csak a kőfalak maradtak, úgyhogy újjá kellett építeni.
q
Ott ülünk, ahol tűz égett, gondolom.
Ott ülünk, ahol gerendák roskadtak össze és hamufelhők emelkedtek fel a levegőbe.
q
Inszon feláll, az árnyéka a mennyezetig ér. Az árny többször is megnő, majd összemegy, ahogy visszapakolja a könyveket, és lezárja a dobozt.
Bemegyünk a szobába?
Nem válaszolok, de láthatóan nem kételkedik abban, hogy vele tartok. Mi legyen a gyertyával?
Inszon odamegy a mosogatóhoz, és az egyik kezében egy papírpohárral, a másik kezében egy ollóval jön vissza. Egymást keresztező vonalakat vág a pohár aljába, majd felszedi az asztalhoz tapasztott gyertyát, és a pohárba nyomja. A fény halványabban világít a fehér papíron keresztül.
Menjünk.
Nem mozdulok.
Szeretnék valamit megmutatni.
A testénél közel kétszer nagyobb árnyéka a fehér mennyezeten táncolva közelít az enyémhez.
Azért tolom hátra a széket és állok fel, mert meg akarom állítani az árnyékát. Mert nem szeretném, hogy kiöntött tusként szétfolyjon és lenyelje az enyémet.
Kinyújtom a kezemet, és a doboz alá nyúlok. Van súlya, a mellkasomnak támasztom. Inszon megy elöl, a gyertyával a kezében. Nem érünk egymáshoz, de az árnyaink, mint két, a vállaiknál összekapcsolt óriás, remegve siklanak át a mennyezeten.
Inszon belép a 亞 írásjegyhez hasonlító, matt üvegű, díszes keretű tolóajtón. Mielőtt követném, hátrafordulok. A nappali és konyha sötétje a gyertya nélkül feketéllő tengernek tűnik. Ahogy én is belépek a gyertya árnyaival teli szobába, mintha egy elsüllyedt hajó kabinjának víz alatti légbuborékjába hatolnék be. A vállammal gyorsan belököm az ajtót, nehogy oda is beömöljön a víz.
Fotó: Jean Cheong
