![Kerber Balázs: Mindig foglalkoztatott az álmok sűrítő jellege [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/28345/fe_580_320_final_site_008.png "kerber balázs")
A napokban kiderült, hogy kik lettek az idén második alkalommal meghirdetett Mastercard Alkotótárs alkotói ösztöndíj döntősei. A zsűri hamarosan eldönti, hogy melyik két szerző kapja meg az ösztöndíjat, addig is interjúkban mutatjuk be a jelölteket. Ezúttal Kerber Balázs válaszolt a kérdéseinkre, aki elmondta, miért érdekli jobban a teremtés jelensége a történeteknél, miben inspirálták a videójátékok, és azt is, hogyan teremtünk városokat a városokon belül.
A többi döntős eddig megjelent válaszait itt olvashatjátok: Kállay Eszter, Hegyi Ede, Mécs Anna, Mucha Dorka, Makai Máté, Laboda Kornél, Vonnák Diána.
Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?
Az első kötetem 2014-ben jelent meg Alszom rendszertelenül címmel. Akkor már régóta tudtam, hogy ezt a címet szeretném, viszont a versek válogatásán elég sokat gondolkodtam. Szerettem volna, ha egyes versek a legkorábbi költői időszakomból (2008-2009) is bekerülnek, de a későbbi stílusváltozásaimat is meg akartam jeleníteni. A kötet szerkesztésében sokat segített Borsik Miklós és Balajthy Ágnes. Kulturális értelemben elég széles volt az érdeklődésem, és rengeteg hatás ért abban az időben; arra törekedtem, hogy ezek foltokban feltűnjenek az anyagban. Olasz szakos egyetemistaként éppen a megjelenés évében töltöttem egy félévet a bolognai egyetemen az Erasmus-program keretében, s a város hangulata, az olasz irodalom hatása sok akkori versemben megjelent. A kötet motivikai szempontból viszont – azt hiszem – egységes; a világnak a spontán érzékelésen keresztüli megértése, a látás természete iránti erős érdeklődés valamiképp az összes versnek sajátja. A megjelenés után nagyon örültem az alapjában pozitív recepciónak, s jó érzés volt egyben is látni ennek a sok éves időszaknak a különböző tendenciáit az összerendezett szövegekben.
Hogyan kezdett el formálódni a második kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?
Második kötetem, a 2019-es Conquest, abból a szempontból nagyon más, mint az első, hogy itt egy összefüggő szövegtérről, gyakorlatilag egy elbeszélő költeményről van szó, amely témájában erősen kötődik a virtuális stratégiai játékokhoz. Ám ennél talán még jobban érdekelt a világépítés esélye, a teremtés mint lehetőség, s az, hogy a számítógépes játékok által generált alternatív történelem hogyan viszonyul a mítoszok világához, hogyan alkot saját történeteket. Az is foglalkoztatott, hogy a részben „mechanikus” történelemszemlélet (nyersanyagok számszerű, adatszerű termelése és hadseregek, egységek sorozatos kiképzése) miként válik a kézzelfogható, a megélt történelem paródiájává. Úgy érzem,
ezen játékok néhol nyers közlésmódja (ennyi és ennyi fát, vasat, aranyat termeltél, ennyit „fejlődött” a tudományod) valahol az életünknek egy különös, de őszinte megjelenítése.
Ezt a szemléletet is szerettem volna a költői nyelv segítségével megmutatni; ennek a látásmódnak az abszurditását. Ugyanakkor ezekben a játékokban az irányítás, azaz egy civilizáció vezetése örömmel is jár, hiszen felfedezést, utazásélményt ígér; valahol eposz és történelemértelmezés is egyben. A kötetnek ez a komplex élmény adta meg a kezdőlökést, de a szöveg évek alatt, lassan formálódott, s a kész változat kialakításában nagyon sok hasznos tanácsot adott Lapis József, a kötet szerkesztője.
Kinek a tanácsa a fontos számodra? Megmutatod-e valakinek menet közben a szövegeidet?
Amikor elkezdtem írni, nagyon fontosak voltak számomra azok az írószemináriumok, melyekre jártam, mert nagyon sokat tanulhattam a kortárs irodalom látásmódjáról, szemléletéről, s az írás technikai, tudatosabb részéről. Fontos volt számomra Kukorelly Endre és Marno János szemináriuma. Mind Endre, mind János nagyon sokat segített a szemléletem fejlesztésében, kialakításában, s a beszélgetésekből, tanácsokból sokat megértettem a saját verseim működéséről is. A szemináriumokon és később az irodalmi közösségekben, a táborokban és eseményeken sok fiatal költőt ismertem meg, s velük azóta is szívesen beszélgetek az éppen készülő szövegeimről, megmutatjuk egymásnak az írásainkat.
Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?
Az első kötetemben szerepel néhány narratívabb vers is, s ahogy ezekben a szövegekben líra és elbeszélés keveredik, az nagy segítségemre volt a második kötetem írásában, de – azt hiszem – máig is abban, hogy nagyobb, tágabb struktúrákban tudjak gondolkodni, ne csak „egyes” versekben. Ezek a hosszabb, narratív szövegek talán megmutatták nekem, hogyan tudom a hangulatokat, motívumokat történetekbe ágyazni. Bár maguk a történetek – konkrét formájukban – sosem igazán érdekeltek, de a teremtés mint jelenség, mindig is; az, hogy egy szöveg hogyan képes térré változni. Szerintem a második kötetemhez már jóval tudatosabban álltam hozzá, mert ott a szöveg szerkezetét is alaposabban kellett kialakítanom, illetve írás közben tudtam, hogy az egyes versek már biztosan a kötet, az „elbeszélés” részei lesznek.
Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?
Az új kötetemben szeretném a második könyvem tapasztalatait a városi térben megjeleníteni; megmutatni azt, hogy az emberi percepció – mely önmagában virtualitás – hogyan teremt városokat a városon belül. Az is érdekel, hogy
az álom mint állandó jelenség, hogyan értelmezi újra élményeinket, s hogyan válik egy másik életté az életünkön belül.
Mindig foglalkoztatott az álmok sűrítő jellege; hogy bizonyos értelemben hasonlítanak a műalkotásokhoz, mert olyan rétegekre mutatnak rá az emlékeinkben, olyan absztrakciókat hoznak létre, amilyeneket éber fejjel gyakran nem tudunk. És mivel álmodni sokszor álmodunk, valahogy az évek során ezek a képek külön világgá alakulnak bennünk, motivikus erdőt alkotnak. Ha városi térben élünk, talán létrejön bennünk egy másik, éjszakai város, ahol mélyebben járnak a metrókocsik, és az állomások is inkább barlangok vagy katakombák. Az álmokban megjelenő tájak, terek mintha folytonosan megérintenék és mozgatnák a hétköznapi percepciónkat, s ez nagyon izgalmas. Azonban a kötetben szeretnék több ilyen szubjektív várost is megmutatni különböző figurákon, alakokon keresztül, akik más-más jellegét fedezik fel az urbánus térnek. Az álmoknak viszont nemcsak a felfedezés, hanem a szorongás is része, s ez csak felerősödhetett azóta, hogy egyre riasztóbb, háborús hangulatban élünk. Ráadásul az is tudatosulhatott bennünk, hogy a békés, városi közeg, mely körülvesz minket, egyáltalán nem mindenkori adottság, hanem nagyon is sérülékeny; könnyen megsemmisülhet. A virtuális világ pedig közben a félelmek birodalmává vált, ahol közeledő veszélyekről, állandó fenyegetésekről értesülünk. A versek talán ezt a folytonosan körülöttünk ólálkodó pusztulásérzetet is szeretnék láthatóbbá tenni. Közben az este mégiscsak a megnyugvás terepe; a szemlélődés, bármire irányul, folytonosságot ad, még ha melankolikus folytonosságot is. A versbeszélőkben ez szüli meg az elvágyódást kozmikusabb távlatok felé.
