Egy több mint hetven évvel ezelőtti balatoni nyár elevenedik meg Fábián Janka legújabb regényében. 1954-ben járunk, gyereknapkor az utasokkal zsúfolt Pajtás sétahajó elsüllyed a part közelében. Ugyanezen a nyáron nyílik meg a látogatók előtt Jókai egykori villája, és hosszú évtizedek után újra Anna-bált rendeznek a településen. Az esemény ugyan hangulatát és külsőségeit tekintve eltér az előző báloktól, mégis valódi reménysugár, hiszen a diktatúra sötét árnyat vet mindenre. Kolláth Cili, a Györöky família kései leszármazottja is részt vesz az Anna-bálon. Két férfival is megismerkedik, és hamarosan döntést kell hoznia: melyikükkel tudná inkább elképzelni az életét. Az elkövetkező évek Cili számára és az egész országban is a változás reményével kecsegtetnek.
Fábián Janka: A remény szerelmesei (részlet)
Balatonfüred, 1954. május végén
A fiatal lány rutinosan kerülgette a biciklijével a kátyúkat, úgy, hogy közben ügyesen az utat is figyelte maga előtt. Erre kevésbé volt szükség, hiszen Kolláth Cili egy nap akár többször is erre járt, és itt különben sem volt túl nagy a forgalom. A kátyúktól sokkal inkább lehetett tartani, mint más közlekedőktől: főleg kerékpárosoktól vagy néhány lovas kocsitól, fülsiketítő motorkerékpároktól, autóktól a legkevésbé, de a nyári főszezon közeledtével azok is mindig megszaporodtak… de azért nem annyira, hogy veszélyeztessék a biciklisták vagy a gyalogosok testi épségét.
Cili az utolsó, lejtős szakaszon abbahagyta a pedálozást, és a fejét felszegve arcát a Balatonról fújó szellőbe merítette – legszívesebben a szemét is behunyta volna, és kitárja a két kezét, mintha repülne… Mégsem tette, mivel tudta, hogy ha valamelyik ismerőse, vagy ne adj’ isten, Ilon néni meglátja, mit művel, nem fogja zsebre tenni, amit kap.
Közben már meg is érkezett a céljához: kedvenc rokonának, a nagynénjének, Kolláth Ilonnak a házához. A nyeregből leszállva fél kézzel kinyitotta a kaput, a másikkal pedig gyakorlott mozdulattal betolta a biciklijét az udvarra. Szokás szerint először alaposan körbenézett a kertben. Ilon néninek varázskeze volt, és a fagyos hónapokat kivéve mindig rengeteg virág pompázott a kis fehér falú házikó körül.
Kolláth Ilon Cili édesapjának, ifjabb Kolláth György belgyógyász főorvosnak a legfiatalabb testvére volt,
az egyetlen lány a családban. És az egyetlen túlélő.
Apa és az idősebb öccse, Karcsi bácsi a háborúban estek el, a harmadik fiút pedig még gyerekként veszítették el egy szörnyű balesetben: a barátaival versenyzett, és akkorát esett a biciklijéről, hogy beverte a fejét, és nyomban szörnyethalt. Kolláth nagyapa, aki szintén orvos volt, persze nyomban látta, hogy már aligha lehet rajta segíteni, mégis a karjába vette a vérző fejű kisfiút, és egészen a kórházig rohant vele. De hiába. A mindössze tízéves fiúcska sírja az egykori kúriájuktól nem messze, az őseik nyughelyének közelében volt, és Cili Ilon nénivel gyakran vitt rá virágot a néni pompás kertjéből.
Apa és Karcsi bácsi sírjáról nem tudták, hol lehet… ezért az ő virágaikat mindig a háborús hősök emlékművéhez tették le.
Annak idején Ilon néni is szemtanúja volt öccse, a kis Árpád balesetének – ezért is pörölt folyton Cilivel, amikor a lány vakmerősködött a kerékpáron.
– Ilon néni! – kiáltozott a lány már a tornácra érve, és a következő pillanatban be is rontott a hűvös és félhomályos előszobába. – Ilon néni, itt vagy? – kérdezte kissé bizonytalanul, ám ekkor meghallotta a nagynénje neszezését a szobájából, és a hang irányába indult. Ilyenkor általában a könyvén dolgozott a nagynénje, egy vaskos jegyzetfüzetbe körmölve, szorosan fölé hajolva. – Ilon néni, itt vagyok! – Benyitott a dolgozószobába, és bedugta a fejét az ajtón. – Jöttem tanulni, elfelejtetted?
A hatalmas íróasztalnál ülő kicsi, törékeny nő a lányra bámult nagy, fekete keretes szemüvege mögül, majd néhány pillanat múlva bólintott.
– Ó, hogyne! Dehogy felejtettem el – mondta, és a forgószéket a lány felé irányította. – A tételek, ugye?
Cili érettségire készült, és Ilon néni, aki német–magyar tanár volt, megígérte, hogy segít neki kidolgozni és megtanulni a tételeket. – Gyere, menjünk ki a konyhába. – Felállt, és végigsimította a szoknyáját. – Ott sokkal világosabb van, és kényelmesebb is…
– Mit írtál? – kíváncsiskodott Cili, és igyekezett belelesni a jegyzetfüzetbe, aminek a néni villámgyorsan becsapta a fedelét, és az asztal fiókjába tette. – Csak nem a regényedet?
– Dehogy! – vágta rá a néni gyanúsan gyorsan. – Nincs most nekem időm ilyesmire… elmondtam már ezerszer, hogy majd akkor fogom megírni a regényt, amikor nyugdíjba megyek. Az még odébb van… bár ahogy röpül az idő! – Legyintett, és határozott léptekkel a konyha felé indult. Cili követte, és miközben a nő egyszerű fehér blúzának a hátát bámulta, elgondolkodott. Ilon néni már évek óta mondogatta, hogy egy szép napon szeretné regényes formában megörökíteni a felmenőik, a Györökyek, az Ághok, a Szalayak és a Kolláthok történetét. Nehogy az utókor egy szép napon megfeledkezzen róluk! Hát… mindenesetre nem lesz egy vidám történet – morfondírozott a lány. Legalábbis a vége semmiképp! A két bátyján kívül Ilon néni a vőlegényét is elveszítette a háborúban, két éve pedig az édesapja, Gyuri nagyapa is meghalt. „Lassan már csak a nők maradnak a családból!” – sóhajtozott Klári nagymama, habár ez nem volt teljesen igaz. A pesti rokonok között Cilinek voltak fiú másodunokatestvérei – az Auschwitzban meghalt Révészék, Eszter néni és Pali bácsi csodával határos módon megmenekült unokái, Révész Palkó és Zoli.
Cili édesanyja, Márta az Ófalu közepén álló gyógyszertárban dolgozott, és a lakásuk is nem messze onnan, a Csárda utcában volt, a piros templom tőszomszédságában. Klári nagymama is a közelben lakott, pár utcával arrébb, egyedül Ilon néni házacskája állt a fürdőtelep szélén, a vasútállomás innenső oldalán.
A régi családi kúria, ahonnan egykor olyan csodálatos kilátás nyílt a Balatonra, régóta romokban hevert,
és semmi reményük nem volt rá, hogy valaha is fel tudják újítani. Ugyan ki vállalkozott volna rá? Nekik nem volt erre pénzük, mindannyian egyik napról a másikra éltek, és örültek, ha ennivalóra futotta, a községi tanácsot pedig nem érdekelte az épület. Túl messze volt a Balatontól, és egyáltalán… mindentől, de főleg a fürdőteleptől, és még az Ófalutól is. Semmire sem tudták volna használni, akkor meg minek? Inkább hagyták, hogy az enyészeté legyen, és az évről évre megérkező fagyok, szelek, esők, valamint a tűző nap lassan, de biztosan tették a dolgukat.
Cili azért szeretett néha egyedül felmenni oda, barangolni a csupasz, málladozó, szomorú falak között, és álmodozni arról a tovatűnt világról, arról a ma már elképzelhetetlen életről, ami ezek között a falak között zajlott.
Az ő közvetlen elődjeinek az élete, hiszen Klári nagymama még abban a kúriában nőtt fel!
Ez is olyan hihetetlennek tűnt!
– Ne mélázz, hanem szedd elő a könyveidet, és lássunk hozzá! – szólt rá Ilon néni, kizökkentve őt az álmodozásból, majd némi utálkozással az arcán felvette a lány magyarkönyvét – a két ujja közé fogva, mintha csak valami undorító giliszta lenne. – Na, lássuk, mit tanít nekünk ez a kommunista förmedvény.
A néni nem csinált belőle titkot, hogy gyűlöli és megveti az új rendszer minden megnyilvánulását, így a tankönyveit is, de azért – mint oly sokan mások – ő is igyekezett alkalmazkodni, és ezeket használta az óráin, akárcsak most, Cili felkészítéséhez is.
Legfeljebb átugrotta a már tényleg elfogadhatatlan ostobaságokat vagy a „vörös farkakat”, amiket mostanában szinte kötelező volt minden szövegbe,
még a gyerekeknek szólókba is beleágyazni.
Ezeket azonban már rutinosan figyelmen kívül hagyták, és fura módon ettől eltekintve a legtöbb szocialista tankönyv mégis színvonalas volt – az íróik mintegy összekacsintottak a tanárokkal és a diákokkal, jelezve, hogy ha elég szemfülesek, akár értékes kincsekre is lelhetnek a sorok között.
– A vizsgán azért ezeket is mondd fel szépen – utasította Ilon néni Cilit, aki elhúzta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, a néni figyelmeztetőn felemelte a mutató-ujját.
– Már számtalanszor elmondtam: most egy ilyen korban élünk. Nem fog ez örökké tartani… és valljuk be, mostanság egy kicsit könnyebb is, mint az előző években, főleg a háború alatt. Alkalmazkodni kell! Főleg neked, kicsim… még előtted az élet, nem szúrhatod el! Hát biflázd be szépen ezeket a frázisokat, és ha lehet, szó szerint mondd fel a bizottságnak. A fejedbe úgysem láthatnak bele, ott azt gondolsz ezekről, amit csak akarsz.
Cili nem szólt semmit, csak megvonta a vállát. Tudta, hogy Ilon néninek igaza van, és mégis… olyan hazugnak, ferdének érezte ezt az egészet. Ám ha nem fogadja meg a nagynénje tanácsát, soha nem lesz érettségije – ezt is jól tudta. Már az is csoda, hogy felvették őt a nagy hírű veszprémi Lovassy Gimnáziumba – a Györökyek leszármazottját, aki ráadásul az egyik ősének, Györöky Kálmán feleségének a nevét viselte!
Hogy aztán az egyetemre bejut-e majd, az már más kérdés volt. A budapesti bölcsészkarra jelentkezett, magyar–történelem szakra, és úgy tervezte, hogy vagy tanár lesz, vagy újságíró. Mindkettőből akadtak a családjában, és ő szívesen folytatta volna ezeket a tradíciókat – már ha a jelenlegi rendszer engedi ezt neki.
De ezen még bőven ráér aggódni… egyelőre az érettségi vizsgát kell letennie, méghozzá a lehető legjobb eredménnyel, hogy esélye legyen bejutni az ELTE-re. Ez pedig még úgy is nehéz feladat volt, hogy Cili kimondottan jó tanulónak számított.
Tisztában volt vele, hogy a származása miatt a többieknél jóval nagyobb figyelem és szigor lesz az osztályrésze a vizsgák során.
Másnap az Ilon néni segítségével kidolgozott tételekkel lebiciklizett a Deák sétányra, és letelepedett az egyik part menti padra. Az ölébe tette a jegyzetekkel teli mappát, és mielőtt nekiállt volna a tanulásnak, nézelődött egy kicsit, szemügyre véve a jó időben már most egyre nyüzsgőbb Balaton-parti életet.
Az utóbbi években jóval többen jöttek nyaralni a tó partjára és Füredre is, mint azelőtt. Már-már valóságos tömegről lehetett beszélni, aminek megvoltak a maga előnyei és hátrányai is. A régen, még az előző században épült előkelő nyaralók, villák és hotelek szinte mind ilyen-olyan munkás szakszervezetek tulajdonába kerültek, de új, eléggé sivár és fantáziátlan épületek is kinőttek a földből, hogy kiszolgálják a megnövekedett igényeket. A közönség is megváltozott – a mindig is polgári, sőt, arisztokratikus hangulatú Füred utcáit, vendéglőit és strandjait ellepték a főleg a fővárosból ide érkezett gyári munkások ezrei – közülük a legtöbben egyszerű, de jóravaló emberek voltak, akik legtöbbször meglepően kulturáltan viselkedtek, ám akadtak köztük „nehéz esetek” is – róluk a helyiek csak óvatosan, suttogva, és folyton a hátuk mögé pillantgatva mertek panaszkodni. Cili is jól ismerte a problémákat, bár ez az ő esetében nem korlátozódott kizárólag a nyaralókra.
