Vékonyka, kis alakú, mégis elsöprő erejű, tabukat döntögető és megrázó könyv, melyben az irodalom és terápia viszonyának problematikája talán a szokásosnál is radikálisabban vetődik fel. Irodalom az, amit olvasunk vagy terápiás írás? Babarczy EszterAz író új regénye (ITT bele is olvashatsz) elsősorban ez utóbbi kategóriába sorolható, még akkor is, ha kétségtelen, hogy irodalmi megformáltsággal is rendelkezik. Az önéletrajzi írás ezen kívül egyesíti magában a vallomás, az esszé, a családtörténet és a napló műfaji jegyeit, miközben egy valaha hatalmasnak és erősnek tűnő apa utolsó hat hónapját rajzolja meg. Annak a lánynak a szemszögéből, aki ellentmondásos érzelmek között búcsúzik tőle, miközben összetörik a szíve – ahogy egy kicsit az olvasóé is.
Babarczy Eszter édesapja, Babarczy László színházrendező, a kaposvári Csiky Gergely Színház volt igazgatója hosszú betegség után három évvel ezelőtt hunyt el.
Az apa halála és az én újraértelmezése
Az apa elvesztése és ennek feldolgozása alapvető irodalmi toposz, apák és fiaik/lányaik kapcsolatai tárulnak fel akkor, amikor meghal a sok szempontból mintaadónak tekinthető apa, aki egyszerre a tekintély és a biztonság, a példakép és az is, aki ellen lázadni kell. Az apák történetei, az apák megértése és elgyászolása a magyar irodalomban is népszerű témák, melyek újra és újra előkerülnek.
Csak az idei évben például Grecsó Krisztián Apám üzent és Bánki Éva Apjalánya című könyvét olvastam el, melyek egyaránt az apa elvesztésének feldolgozását kísérelték meg, bár más-más nézőpontból, másféle hangnemben és különböző elbeszéléstechnikai eszközökkel. Egyébként arra, hogy ez mennyire meghatározó irodalmi téma, az Apám meghal elbeszélője is utal: „A világirodalom teli van írókkal, akik megírták a szüleik halálát. Simone de Beauvoir, Philip Roth, Annie Ernaux, Esterházy Péter.”
A szülők elvesztése, az árvaság az emberiség közös élménye, az apa elvesztése fájdalmas találkozás nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat neuralgikus pontjaival, hanem saját magunkkal is. Az apa megértése sok esetben a halállal indul, olyan veszteség, mellyel dolgozni kell, a gyászfolyamat pedig összekapcsolódik a megértés, az önmegértés iránti vággyal is – aki az apját értelmezi, saját magához is közelebb kerül.
Semmiről sem lehet beszélni
Babarczy Eszter könyve szépen illeszkedik az említett hagyományba, hiszen az apa fél éven át tartó haldoklását követő naplóhoz kapcsolódva, a „vonal alatt” (a hagyományos napló alatt fut a kötetben vízszintes vonallal leválasztott, kisbetűs rész, melyben az apa alakjához kapcsolódó reflexiók, történetek, emlékek, megjegyzések kapcsolódnak) feltárul a férfi múltja, élettörténete.
Kisebb mozaikokból kibontakoznak a nyolcvanéves férfi különböző szerepei (nemcsak apaként, hanem férjként, színházigazgatóként, barátként, fiúként is láthatjuk), a családi legendárium, az alkoholizmus, az időnkénti agresszió, és az a kapcsolat is, melyet a nagyobbik lányával épített – mindez egyszerre a múlt és a jelen perspektívájából.
Az édesapát egyes szám második személyben megszólító elbeszélő brutális őszinteséggel néz farkasszemet az apa ellentmondásos, sokszor erőszakos, hatalmaskodó alakjával, és azzal a kudarccal, hogy soha nem tudott vele igazán semmit megbeszélni:
„Nem beszélünk róla, de hát nem beszélünk általában semmiről, még a semmiről sem beszélünk. Ügyetlenül és tétován botladozunk egymás jelenlétében.”
És azt a fájdalmat sem kendőzi el, hogy mire megtehetné, végre venné hozzá a bátorságot, addigra már végérvényesen késő lesz. Tulajdonképpen az egész könyv egy beszélgetés az apával, egyszemélyes dialógus, melyben az életben maradt fél utólag igyekszik a helyére tenni és lezárni a dolgokat. Ez a paradox beszélgetés a gyászfolyamat része, a rossznak nevezhető kapcsolat tisztázásra irányuló kísérlet.
Hogy ezzel a féloldalas párbeszéddel mi a célja, az elbeszélő nem is rejti véka alá: „Felteszem magamnak a kérdéseket, amiket neked nem mertem. Írok valamiről, ami mélységes tabuk alá esik, mert engem éppen a traumák és a tabuk felszínre hozása érdekel.”
A test igazságai
Az Apám meghal lapjain az író sok szempontból követi az aparegények tradícióját, és hozzá is tesz, méghozzá elsősorban azzal, hogy a szokásosnál sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a testre, a haldoklás fizikai vonatkozásaira, az egyre magatehetetlenebbé váló, megcsonkított biológiai lényre. A könyv ebben a kérdésben valóban minden tabut ledönt, de teszi ezt úgy, hogy a test középpontba állítását egy percig sem érezzük öncélúnak vagy hatásvadásznak. Azért mutat be mindent kendőzetlenül (és egyébként brutalitásában is valamiféle méltósággal), mert szerinte ez is az életből való távozás része, melynek megmutatása nélkül értelmezhetetlen a saját élet feletti kontroll elvesztésének szituációja, illetve az a fájdalom is, ami mindezzel együtt jár.
A haldoklás – különösen, ha kórházi körülmények között, ráadásul a Covid időszakában történik, ahogy itt is – rettenetes dolog, nemcsak a fizikai fájdalom, hanem elsősorban a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség miatt.
A kórházi ágyon idős korára a legerősebb férfiból is bácsi lesz, és ezt lányként nézni majdhogynem elviselhetetlen.
A kórházi közegben az addigi főszereplők hirtelen statisztákká válnak, az apából „összevissza beszélő, tehetetlen öreg” lesz, a lányából pedig „okvetetlenkedő hozzátartozó.”
A fizikai fájdalom és a méltóság elvesztése mellett azonban Babarczy egy másik tabut is ledönt: a saját hozzáállását is szépítés nélkül figyeli, saját esendőségét, önzését is láttatja. Azt, hogy belefárad, hogy sokszor csak meg akarja úszni és el akarja kerülni a bonyodalmakat, a felelősségvállalást, és hogy emiatt milyen erős bűntudattal küszködik.
Mialatt az élettől búcsúzó idős férfit kíséri magányos útján (erre reflektál a könyv lényegét megragadó borító), saját múltjával, depressziójával, öngyilkossági kísérletével és súlyos betegségével is számot vet, nem tudja önmagát és az apját szétválasztani, mintha az egyik nem lenne érthető a másik nélkül. És valószínűleg nem is érthető, hiszen történetük egy kapcsolat, melyben az önmegértés és a másik megértése szükségszerűen összetartozik.
Az amputált, kiszolgáltatott apa ábrázolása rendkívül megrázó, de nem kevésbé az az ágya mellett ülő lányé, aki az idő előrehaladtával mintha egyre közelebb kerülne a férfihoz.
Nem a racionalitásával, az okos és részletes analízissel, sokkal inkább a testek közötti empátia hatásaként. Erre a különös, csak a regény vége felé megjelenő kötődésre reflektál is egy helyen: „A kultúra valami felület dolog, használjuk, amíg ezen a felületen érintkezünk, de közben a testben vannak másfajta igazságok, és az egyik test megérti a másik igazságát, és reagál. (…) A beteg tested így alakította át az én viselkedésemet, egy mélyebb empátiával, mint amit el tudtam képzelni.”
Az összekapcsolódás lehetősége
Az apa kiszolgáltatottságával nemcsak az ő, hanem a lánya sebezhetősége is egyre növekszik. A könyv érzelmi csúcspontja az a jelenet, amikor a saját élete fölött már nem rendelkező apa még az együttműködés ösztönét mutatja, keresi a szerepét a teljes mellőzöttségben. „Megszakadt a szívem érted” – reagál az elbeszélő, és ebben a mondatban olyan érzelmi közelség bújik meg, aminél közelebb korábban semmiféle értelmezéssel, emlékezéssel, megérteni vágyással nem jutott az édesapjához.
Itt ér igazán a közelébe, és ha mindez nem is feledteti a nehéz és terhelt apa-lánya viszonyt, mégiscsak megtörténik az áttörés, valamiféle zsigeri összekapcsolódás a két ember között.
Nem oldódik meg varázsütésre minden, nem tűnnek el a sérelmek és a kérdőjelek sem, mégis úgy tűnik, valamiféle megbocsátás vagy annak megelőlegezése körvonalazódik.
A halál elfogadása ezzel persze nem lesz könnyebb, az író a könyvet a gyászfolyamat és a traumafeldolgozás részeként írja: „Meggyógyítom magam a halálodból, és elgyászollak azon keresztül, hogy megpróbállak megérteni.”
Babarczy Eszter a legszemélyesebb történetét viszi színre, de úgy, hogy képesek vagyunk kapcsolódni hozzá, sok pontján akár azonosulni is, talán épp ezért felforgató, megrázó és nehezen feledhető olvasmány.
Nyitókép forrása: Babarzcy Eszter/Facebook
