Tonio Schachinger szinte berobbant a köztudatba, amikor rögtön az első kötetével felkerült a Német Könyvdíj rövidlistájára, majd 2023-ban a másodikkal meg is kapta a rangos elismerést. Debütáló regénye, a Nem úgy, mint ti (itt beleolvashatsz, itt írtunk róla) a profi foci világába nyújt betekintést egy sikeres, gazdag sportoló életén keresztül, miközben a családról és a szerelemről is sokat mond. A történet apropóján Pető Péterrel beszélgettünk a Margó Könyvek podcastben.
A Valós idők című díjnyertes könyv (olvasd el kritikánkat!) lapjain az író a számítógépes játékok univerzumában kalauzol, amely a főhős számára menekülőutat nyújt a szigorú bécsi elitiskola szenvedéssel teli hétköznapjaiból. Milyen személyes élményekből táplálkozott Schachinger, és hogyan kezelte a hirtelen jött sikert? Interjúnkban elárulja.
Hogy érzed magad Magyarországon? Jártál már itt?
Gyerekkoromban voltam egyszer Sopronban, de hosszabb időre most jöttem először. Tegnap volt egy egész napom, hogy körbenézzek, felmentem a várba, sétáltam a Margitszigeten, Budapest gyönyörű város.
Mielőtt rátérnénk a könyveidre, szeretném, ha megismernének kicsit téged a magyar olvasóid. Nem titok, hogy Indiában születtél, de édespád osztrák, édesanyád pedig mexikói-ecuadori származású. Ha jól tudom, most Bécsben laksz, de éltél Nicaraguában is. Mit jelent neked az otthon?
Azt mondanám, hogy Bécsben érzem igazán otthon magam, annál is inkább, mert gyerekként sok időt töltöttem más helyeken.
Ennek következtében egyre inkább olyanná váltam, aki szeret megmaradni egy helyen, és nincs oda a nomád életmódért.
Persze a munka miatt sokat utazom, de nagyon tudom élvezni, ha csak úgy otthon lehetek a macskámmal.
Bécs mindkét könyvedben fontos szerepet játszik: a Nem úgy, mint ti lapjain a legszebb és legjobb város, ami „kéjes arroganciával” óvja magát attól, „hogy olyan legyen, mint a világ többi része, mint Németország”. Te hogyan viszonyulsz most ehhez a helyhez?
Szeretem. Ötéves korom óta vagyok Bécsben, tehát körülbelül 28 éve. Ha az ember elég időt tölt ott, megismer mindenkit. Máshol nincs ilyen érzésem: mostanában például többször vagyok Berlinben, és kifejezetten jólesik olyan városban lenni, ahol nem ismersz túl sok embert, még van mit felfedezni. Éppen ott voltam, mielőtt Magyarországra jöttem volna, de még hazaugrottam Bécsbe meglátogatni egy barátot. Biciklivel mentem hozzá, és megint elfogott az érzés, hogy itt mindent ismerek.
Pontosan tudom, mikor fognak zöldre váltani a lámpák, ismerek minden horpadást a kerékpársávban.
Otthonos, de egyben unalmas is tud lenni, ha semmi nem változik körülöttem.
A Valós időkben azt írod, „Bécs különösségét a polgári küllem mögé bújt őrültek adják”.
Ez így is van, jó párral találkoztam már. Múlt héten Berlinben egy régi bécsi barátommal voltam és a párjával, aki német, de szereti azt játszani, hogy úgy beszél, mint az osztrákok. Éppen a metróban voltunk, amikor valami olyasmit próbált mondani akcentussal, hogy „vidd az útból a bicikliket”. Amit viszont képtelen megérteni Ausztriával kapcsolatban, az az, hogy ez túlságosan is barátságos gesztus volt tőle.
Az osztrákok nem mondják a szemedbe, ha nem tetszik nekik valami, nem kérnek meg, hogy ne csináld.
Inkább tesznek valamit. Például kiöntenek egy pohár jéghideg vizet az ablakon. Ez velem is megtörtént, alá tudom támasztani! Sőt, elég gyakran előfordul. Amikor fiatalok isznak az utcán, már annyit sem mondanak, hogy csend legyen, csak várnak egy kicsit, aztán nyakon öntik őket. Az osztrákok nem igazán tudnak konfrontálódni, viszont nagyon agresszívek, úgyhogy meg kell találni a módját, hogy jól kezeld őket.
Mostanra azért már te is eleget éltél ott…
Pontosan. Én egy vagyok az őrültek közül.
Menjünk kicsit közelebb a könyveidhez! Látszólag nagyon behatóan ismered a világokat, amelyekről írsz – a Nem úgy, mint ti esetében a futballét, a Valós időkben a számítógépes játékokét. Milyen személyes kapcsolat fűz ezekhez?
Igen, mostanra azt hiszem, jól ismerem ezeket a világokat, de nem azáltal, hogy részüket képezem. Nem vagyok profi focista, sem e-sport játékos. Szóval csak érdekelnek ezek a területek, méghozzá nagyon. És amikor engem valami nagyon érdekel, akkor egyáltalán nem érzem úgy, mintha muszáj lenne kutatásokat végeznem. Pont fordítva: belemerülök valamibe, ami izgat, aztán egy ponton eszembe jut, hogy erről írni fogok. Számomra a nehézség kevésbé abban rejlik, hogy elegendő anyagot gyűjtsek, inkább abban, hogy ne használjak fel mindent, és lökjem el vele az olvasót.
Ha túl sokat akarunk beletenni egy könyvbe, annak nem lesz jó vége.
Regényeket nem az információkért olvasunk, ugyanakkor az ügyes szerzők rengeteg információt átadnak. Én például sokat tanultam regényekből, még akkor is, ha azok elsősorban történeteket meséltek. Tehát meg kell találni az egyensúlyt a narratíva és az érdekességek közlése között.
Nagyon izgalmasak, de bizonyos szempontból meglepőek is a témaválasztásaid, mert az irodalmat szerető emberek általában nem feltétlenül rajonganak a fociért vagy gameruniverzumért.
Mindig reménykedem benne, hogy ha engem nagyon érdekel valami, akkor talán az olvasót is érdekelni fogja. A Valós időkről például sok olyan visszajelzést kaptam, hogy az olvasók semmit nem tudtak előzetesen a játékról, mégsem volt unalmas nekik.
Egyszer egy 90 éves hölgy kézzel írt nekem egy levelet, hogy elmondja, mennyire tetszett neki a könyv.
Számomra ez elképesztő, ezeknek mindig nagyon örülök.
Az világos, hogy a saját kíváncsiságodból táplálkoztál, hogy minél jobban beleásd magad a témáidba, de menjünk vissza a legelejére. Te magad játszottál valaha?
Nagyjából nyolctól tizennégy éves koromig mindennap fociztam. Aztán amikor megismertem az első barátnőmet, inkább az irodalom, a zene vagy a filmek iránt kezdtem érdeklődni, és a futball hirtelen nem volt már annyira fontos. Később persze jött egy reneszánsza, amikor 24-25 éves lehettem. A számítógépes játékokkal ugyanez a folyamat zajlott le bennem: tinédzserként sokat játszottam, és bár nagyon élveztem, nem voltam benne jó. Egy ideig nem is játszottam, de később újra elkezdtem. Igazából elég pontosan meg tudom határozni, ez mikor történt: akkor fedeztem fel újra az e-sportot, amikor elegem lett a fociból.
Megírtam az első regényemet, de senki nem akarta kiadni, pedig egy évig keresgéltem.
Ráadásul amíg a Nem úgy, mint ti szövegén dolgoztam, elhanyagoltam a tanulást, úgyhogy nehéz volt lépést tartani. Rengeteg dolgom lett, szerkesztőt akartam találni, de közben be kellett pótolnom a lemaradásaimat. A kiégés szélén álltam, nagyon stresszes időszak volt, és tényleg nem voltam jó passzban.
A játék a kikapcsolódáshoz kellett?
Olyasmi. Korábban a futballt használtam arra, hogy elterelje a gondolataimat, de ez a regényemmel megszűnt. Minden alkalommal, amikor meccset néztem, már eleve bennem volt, hogy erről majd írnom kell. És közben persze az is idegesített, hogy még ki sem akarják adni a könyvemet. A számítógépes játék elvont a focitól, és minden mástól is, amit csinálnom kellett volna, de akkor értelmetlennek tűnt.
Ha jól értem, a fociban és a számítógépes játékokban számodra az volt a közös, hogy segítenek kicsit kiszakadni a valóságból. Ez végső soron az irodalomról is elmondható, nem?
Igen, mert amikor könyvet olvasol, máshol lehetsz. Vannak olyan időszakok az életben, amikor erre kifejezetten nagy szükség van.
Azt hiszem, azok a legjobb pillanatok az olvasásra, amikor vagy nagyon szomorúnak, vagy nagyon boldognak érzed magad.
Számomra a játékok is így működnek, az értékük viszont a külvilág szemében gyakran eltér. Ha például a szüleid megkérdezik, hogy mit csináltál az elmúlt hónapban, és te azt feleled, Proustot olvastál, valószínűleg azt fogják mondani, hogy nagyszerű. De ha azt válaszolod, hogy a Zeldával játszottál, akkor nem sok mindent fognak tudni kezdeni az információval. Persze a szüleidtől is függ, a lényeg, hogy általában ritkán találkoznak ezek a területek.
Nagyon megmaradt bennem az a jelenet a Valós időkből, amikor a főhősöd, Till egyszer megpróbál megnyílni az anyukájának, és elmagyarázza neki, hogy mit csinál a számítógépen, ami ennyire fontos neki. De Helga egy idő után elveszíti a fonalat, nem érti a fiát.
Szerintem általánosságban is nehéz megérteni a többi embert. De az irodalom egyik erőssége például, hogy ha elolvasol egy regényt, beleképzelheted magad a szereplők fejébe, és fejlődik az empátiád. Bár hozzáteszem, pont ebben a könyvben merül fel, hogy ha a könyvek együttérzést generálnak, akkor miért olyan érzéketlen Till tanára, aki amúgy sokat olvas. Nem ugyanúgy működünk tehát, de az irodalom talán segíthet megérteni más valóságokat.
Ha már emlegettük a karaktereidet, ejtsünk néhány szót róluk. Végeztem egy kis kutatást, és felfedeztem, hogy Tillt, illetve a Nem úgy, mint ti Ivóját is körülveszi egy csomó tényleg létező játékos, a két főhős viszont fiktív. Elárulod, hogyan találtad ki őket? Nekik is van valós megfelelőjük?
Némi inspirációt merítettem innen-onnan. Van például egy osztrák gamer, aki nagyon jó volt az Age of empiresben 15 évesen, szóval utánaolvastam az életének. De az ő figurájából csak a játékot illetően merítettem. Szerintem minden karakter egy kicsit az íróból is indul, valamint az emberekből, akiket ismer, a megjegyzésekből, amiket hall.
Ivo esetében pedig ott volt Marko Arnautović, aki épp most lett a legtöbb gólt szerzett osztrák válogatott játékos.
Ő sem feleltethető meg azonban egy az egyben a szereplőmnek.
Ivó meglehetősen ellentmondásosra sikeredett: arrogáns, egocentrikus, és sok mindenről elég sarkos véleménye van – például hogy mekkora semmirekellők az újságírók… Ennek ellenére én mégsem utáltam. Te jóban vagy vele?
Persze, én nagyon kedvelem. Bár tisztában voltam vele, hogy nem a legjobb ember, sőt kifejezetten rossz dolgokat tesz, mégis meglepődtem, amikor megjelent a könyv, hogy milyen sokan ki nem állhatják.
Még az egyetemi professzorom is azt mondta, hogy „jó a sztori, de utálom ezt a fickót”.
Értem, hogy miért nem bírják, de én tényleg nem gondoltam, hogy ennyire gyűlölni fogják. Szerintem ő nem egy rossz ember, még ha kifogásolhatóak is néha a döntései.
Valószínűleg egyszerűbb lenne megmagyarázni, hogy mások miért utálják, mint hogy mi miért kedveljük, de tegyünk egy próbát!
Talán azért szeretjük, mert olyan emberekre emlékeztet minket, akiket ismerünk, és akik szintén csinálnak és mondanak egy csomó hülyeséget, de legbelül nem rosszak. A kulturális világban sok olyannal találkoztam, aki ennek a szöges ellentéte: soha nem mondana semmi rosszat, de valójában a felszín alatt nem jó ember.
Egy ponton azt írod, „ahhoz, hogy jók legyünk, nem szeretni kell a focit, hanem kibírni”. Ivo számára mit jelent a futball? Ő szereti is, vagy csak kibírja?
Gyerekként mindenki szeretne valami lenni, de valójában fogalmunk sincs, hogy az milyen. Nem tudhatod előre, milyen igazából újságírónak lenni, ahogy azt sem tudod, milyen focistának lenni.
Ilyen értelemben minden szenvedély egy kicsit kevésbé lesz vonzó, amikor hivatássá válik.
Ez nem azt jelenti, hogy az ember ne tartaná magát szerencsésnek, hogy azt csinálhatja, amiről álmodott, de néha mégis azt kívánja, bárcsak újra gyerekszemmel láthatná. Én is így vagyok. Írónak lenni nagyszerű, de ez is egy munka, és nem csak magából az írásból áll. Sokan úgy képzelik, hogy amikor jön az ihlet, leülök írni, de éppen ellenkezőleg! Ott ülök, és tudom, hogy írnom kell, de nem mindig megy. A focival is hasonló lehet a helyzet. Ott vannak a játékosok a pályán, és azt csinálják, amire milliók vágynak. De van sötét oldala is annak, hogy ilyen korán kezdik. 17 évesen már ismeri őket a világ, óriási rajtuk a nyomás, és nincs olyan, hogy valaki egy fél évre kicsekkol. Az iskolában mondhatod, hogy „ó, hatodikban nem voltam a toppon”, de a profi sportolók világában ilyen nincs.
És a barátaikkal sem találkozhatnak annyit, nem bulizhatnak úgy, ahogy a többiek...
Bizonyos szempontból sosem lehetnek „normális” fiatalok.
Till viszont mintha éppen ebből a „normalitásból” menekülne a játékok univerzumába a Valós időkben, hiszen az iskolában igencsak meggyűlik a baja autoriter osztályfőnökével. Szerinted milyen hosszútávú következményei lehetnek egy gyerek életében, ha olyan tanárai vannak, mint „a Dolinar”?
Én magam is tanárnak készültem, úgyhogy láttam egy kicsit a másik oldalból, de még így is nehéz erre a kérdésre válaszolni. Az a lenyűgöző a gyerekekkel kapcsolatban, hogy sosem tudhatod előre a végeredményt.
Az iskola nagyon sérülékeny időszak, nemcsak a tanárok, hanem az osztálytársak, a család és minden más miatt is.
Rengeteg tényező befolyásolja, hogy milyen irányban haladunk, és konkrétan másodpercenként hozunk olyan döntéseket, amelyek nagyban meghatározhatják, hogy ki válik majd belőlünk. Szerintem semmit sem lehet csak a neveltetésre vagy a tanárokra fogni.
Beszéljünk még egy kicsit erről a tanárfiguráról és az ő hírhedt Reclam-füzeteiről. Bár már nálunk sem így működik az oktatás, azért Magyarországon még könnyedén tudunk kapcsolódni a diákok félelméhez. Ausztriában mi a helyzet? Van még olyan iskola például, ahol ilyen szigorúan veszik a kötelező olvasmányokat?
Általában nagyon keveset kell olvasni az iskolákban, és gyakran inkább kortárs műveket. Dolinar nem egy tipikus tanár, és amit Till átél, az nem egy tipikus iskolai tapasztalat. Volt is olyan aggodalmam, amikor írtam, hogy senki nem fogja megérteni, mert annyira különleges.
Végül azonban olyannyira sikeres lett a második regényed, hogy elnyerted a Német Könyvdíjat, de már az első is rövidlistás volt. Meglepetésként ért, hogy 2023-ban te lettél a győztes?
Amikor 2019-ben először jelöltek, biztos voltam benne, hogy nem én leszek a győztes, mert szerepelt a listán Saša Stanišić, aki végül meg is kapta a díjat. Második alkalommal ott volt ugyan a legjobbak között Terézia Mora, akinek hatalmas rajongója vagyok, de ő már nyert, szóval azt gondoltam, talán ezúttal van esélyem.
Nagyon bosszantó, amikor ott ülsz az első sorban kamerával az arcodban, és csak az utolsó másodpercben derül ki, mi lesz.
Ahhoz a pillanathoz tudnám hasonlítani, amikor a focisták kapura lőnek, majd felnéznek a kamerába. Látod magad a képernyőn, és mindenki téged néz – nem igazán élveztem. Aztán egy hetet Frankfurtban kellett tölteni, hirtelen rengeteg dolgom lett, és nagyon stresszes hónapok jöttek.
De azért jó dolgokkal is jár a siker, nem? Például eljuttatta a nevedet hozzánk!
Igen, de ezek később jöttek. Persze örültem, hogy jól fogyott a könyv, és sok lehetőséget kaptam. De amikor egyszer csak mindenki akar belőled egy darabot, az idegesítő tud lenni. Arról nem is beszélve, mennyire új volt számomra, hogy hirtelen mindenki felhozott valamit ellenem. Azóta már hozzászoktam, de akkoriban furcsa volt, hogy csak úgy rámírnak Facebookon vagy Instagramon.
Más írók is kifejezetten csúnya dolgokat vágtak a fejemhez, amiket én soha nem mondanék senkiről.
Biztosan sokan azt gondolják, hogy ha valaki népszerű lesz, akkor igenis tanulja meg kezelni a támadásokat. És sajnos tényleg muszáj, de hosszú folyamat, mire eljut odáig az ember, hogy már nem hagyja a negatív megjegyzéseket elhatalmasodni.
Fotók: Kováts Zsófi
