Megcsináltattuk. Miért ne csináltatnánk meg?, mondta Laci bácsi a hivatal előtt az elektromos kerekesszékben ülve, mint aki maga is tanácstalan és nem teljesen érti, miért csináltatták meg már most a családi sírhelyet, amikor sem a felesége, sem ő, sem a gyerekei, de még a távoli rokonai sem betegek. Ment a temetőbe, hogy a saját sírjára virágokat vigyen a kertből. A kerekesszék kosarában színes virágoskert pompázott, krizantém, őszirózsa, és földes árvácskalabdák. Megcsináltattuk, úgyhogy hát ez van, mondta kissé bizonytalanul, kétségbeesettebben, aztán körülnézett, elindult.

Laci bácsi és a felesége már nyugdíjasok voltak. Két fiúk rég elköltözött a faluból, és az unokákkal ritkán, inkább csak ünnepekkor, néha születésnapok alkalmával látogattak haza. Ilus néni igen bánatos volt, mert az unokákat nem hozták sem június 27-én, László, sem augusztus 18-án, Ilona napján, nem volt virág nem volt csokoládé. Nem is kellett volna semmit sem hozni, csak jöttek volna, panaszkodott szomorúan, amikor összefutottunk a Coop előtt. Ilus néni mellett nem lehetett csak úgy szó nélkül elmenni. Elkapta az embert, és, mint a pók az áldozatát a plafon sarkában, pár pillanat alatt becsomagolta a hálójába. Ha nem jött senki, várt. Addig-addig pakolászta a virslit meg a mustárt a Coop-os műanyag kosárból a saját kosarába, amíg nem jött valaki, akinek elpanaszolhatta, miért nem beszél a héten a férjével, miért nem jöttek már megint a gyerekek. Az elsőszülött fiút Lászlónak hívták, Kislacinak. Úgy volt, hogy a Kislaci fia is Laci lesz, mert akkor már úgy hívtak minden elsőszülött fiút a családban generációk óta, de a Kislaci felesége nem akarta Lacinak nevezni azt a fiút, mert neki a Nolen tetszett. Miféle név ez, kérdezte mérgesen Ilus néni a virslivel hadonászva kezében, hát még arra sem volt hajlandó a menyem, a Dorina, hogy a Nolen után a második neve László legyen annak a gyereknek, legalább a keresztlevélre, de nem, nem engedte, a Kislacit sem érdekelte, Ilus néni meg azóta ezen háborgott. Bezzeg neki nem volt választása, Laci lett a Kislaci, mi más lett volna, mondta mérgesen.

Laci bácsi régebben villanyszerelőként dolgozott, nem maszekban, hanem egy vállalkozónál alkalmazottként. Egy áramütésnek köszönhetően hamar nyugdíjazták. Ilus néni háztartásbeli volt, mert minden idejét a gyerekeire akarta szánni, Kislacira, Andriskára. Tényleg rájuk is szánta, velük volt egész nap, egész évben, mikor óvodába mentek, oda is bejárt naponta kétszer, vitte őket az iskolába, hozta őket az iskolából, ment értük, és vitte őket haza, kézenfogva a patak mentén, aztán otthon megetette, és a házifeladat megírásához leültette őket, és közben csak beszélt és beszélt, leginkább bizonyára arról, ő egész nap dolgozott, hogy nekik jó legyen, tessék, miért nem eszitek azt a töltött káposztát.

A nyugdíjas évek szépen teltek, mindenünk megvolt, boldogan éltünk, mondta Ilus néni. Boldogan. A faluban ugyan azt mesélték, hogy a Laci bácsi egy nap megpróbálta felakasztani magát, amíg Ilus néni bevásárolni volt a Coopban, de az Ilus azt sem hagyta, levágta onnét. A saját nadrágszíját használta szegény Laci bácsi, ott lógott a gerendáról, amikor az Ilus néni hazaért. Látta Laci bácsi, hogy a felesége mérges, na megállj, fiam, nem lesz itt öngyilkosság, nem hagysz itt magamra, mikor egész életemben értetek dolgoztam, nem és nem, mondta Ilus néni, aztán fogta a konyhakést, felugrott a székre és elvágta a Laci bácsi nadrágszíját.

Amikor legközelebb összefutottam Ilus nénivel a Coop előtt, megkérdeztem tőle is, miért csináltatták meg már most a sírhelyet, és vésették a márványba, hogy Drága Édesanyám, Drága Édesapám, hiányotok örökké fájni fog. Akkor Ilus néni lelkesen és könnybelábadt szemmel azt felelte: a gyerekek miatt. Mert akkor legalább erre nem lesz gondjuk, és nem kell rá költeni, szeretünk a temetőbe járni, békés, nyugodt hely, szeretjük a temető kapujának a feliratát. Mindig megborzongunk, amikor átmegyünk alatta az elektromos kerekesszékkel, és elolvassuk azt a vígaszt nyújtó csodás feliratot, ami azt hirdeti, hogy feltámadunk.