Tapasztó Orsi: Gyerek mellett sokszor csak túlélsz [Ezt senki nem mondta!]

Az Ezt senki nem mondta! harmadik évadának legújabb epizódjában (korábbi részek: Szécsi Noémi, Grecsó Krisztián, Mihók Krisztina, Péterfy Bori, Czakó Zsófia és Gerlóczy Márton) Ott Anna Tapasztó Orsit kérdezte gyerekkori mintákról, örökbefogadásról és arról, hogyan gondolta újra a hivatását.

A jókislány szerep

„Az első érzés, ami beugrik, hogy hogyan fogjam vissza a lovaimat. Hogy túl szabad, túl hangos vagyok, túlságosan kilógok a sorból” – mondja Tapasztó Orsi a gyerekkoráról. Úgy emlékszik, már egészen fiatalon belenevelték, hogy nem szabad „túl soknak” lenni: a szabadság, a harsányság, az önkifejezés nem fér bele a jókislány szerepbe.

Édesanyja erős, karakteres nő volt, de „nem mások előtt”. A megfelelési kényszer jellemezte a mindennapjait, de kamaszkorában elérkezett az a pont, amikor már nem tartotta magát a keretekhez. „Emiatt nem telt el nap veszekedés nélkül. Az volt az az időszak, amikor először mertem nemet mondani, amikor megpróbáltam kilépni abból, amit belém neveltek” – meséli.

Tapasztó Orsi Romániában, Szatmárnémetiben született. Az 1989-es rendszerváltás után az édesanyja elhatározta, hogy a demokráciát otthon is bevezetik:

„Leültetett, és elmagyarázta, mi az a demokrácia. Azt mondta: mostantól otthon is gyakoroljuk.” 

Kislányként komolyan is vette az új szabályt, ám ez azzal is járt, hogy felhatalmazást kapott arra, hogy elmondja a véleményét. A gyerekkori engedelmesség helyét így lassan átvette a szókimondás, és ezzel együtt az önálló gondolkodás, ami később a felnőtt életének és a hivatásának is az alapja lett.

Az anyai örökség: erő és függetlenség

„Annyit tanulj és úgy dolgozz, hogy mindig a saját lábadon állj. Soha ne függj senkitől” – ezt a tanítást hozta magával otthonról Tapasztó Orsi. Édesanyja számára az önállóság nemcsak életfilozófia, hanem túlélési stratégia volt: a család nőtagjai generációkon át küzdöttek azért, hogy ne legyenek senkinek kiszolgáltatva.

Ez az örökség benne is mélyen gyökeret vert, ám felnőttként már sokszor belső feszültség forrásává vált: „Amikor fizikusként dolgoztam doktoranduszként, azt éreztem, hogy függök a férjemtől. Nem azért, mert ő éreztette volna, hanem mert én hoztam magammal ezt a csomagot, azt a meggyőződést, hogy csak akkor lehetek elég, ha mindenben egyenlőek vagyunk.”

„Ha anyukám nem hal meg, lehet, hogy sosem lett volna gyerekem”

A veszteség fájdalmából született meg a döntés, hogy férjével örökbe fogadnak. „Minden, amit addig az erőről, szabadságról és szeretetről gondoltam, új értelmet kapott” – meséli. A hirtelen jött változás azonban terhekkel is járt.

„Az örökbefogadásnál nincs kilenc hónap. Egyik napról a másikra ott egy hároméves”

– fogalmaz. Az első időszakot a teljes felfordulás jellemezte: „Az első három hónap volt a legnehezebb. A nulláról százra pörgött minden, idegrendszerileg kellett hozzászokni.”

Amikor végül fél év után volt annyi ereje, hogy újra segítséget kérjen, visszatért a terápiába. „Egy szakember segített abban, hogy lassan lehámozzam a régi rétegeket, és megismerjem, ki ez az új Orsi – anya, nő, feleség –, aki lettem.”

„Nem kell beledögleni”

A legfontosabb felismerés, amit az anyaság hozott a számára, az volt, hogy nem kell mindent tökéletesen csinálni. „Gyerek mellett nem teljesítesz, sokszor csak túlélsz” – mondja. A megfelelés és a teljesítménykényszer helyett ma már inkább az egyensúlyt keresi:

„Azóta ez lett a hétköznapjaim alapelve: elengedni a görcsös akarást, és lassan, lépésről lépésre stabilitást építeni.”

A családdá válás a párkapcsolatát is új feladatok elé állította. „Számomra egyértelmű volt, hogy én vállalok többet” – meséli a kezdeti időszakról. Aztán meglepte, mennyire természetesen vált a férje jelenlévő, érzékeny apává. „Négyre otthon volt, és lement a gyerek szintjére legózni, autózni” – meséli. Ez a tapasztalat segített neki abban is, hogy elengedje az irányítás kényszerét, és megtanulja megosztani a felelősséget.

Miért lett „ügy” a kórházban hagyott csecsemők helyzete?

Idővel Tapasztó Orsi figyelme az anyaság nehezebb, láthatatlan oldalai felé fordult. „Éjszakákat virrasztottam, amikor anyukák írták, hogy síró csecsemők vannak egyedül a kórházakban” – meséli. A téma személyesen is mélyen érinti: „Anyukámnak volt szülés utáni depressziója. Az első két hétben nem tudott kapcsolódni hozzám, és ezek zsigeri szinten épülnek be.”

Ez a felismerés indította el azon az úton, hogy hangot adjon azoknak a gyerekeknek, akik még mindig kapcsolódás nélkül maradnak, és felhívja a figyelmet a gondoskodás első, legfontosabb pillanatainak jelentőségére.

A podcastból még kiderül, hogy:

• Hogyan lehet átírni az anya-lánya történetet?
• Hogyan lehet túlélni a szülőség első hónapjait?
• Miben lett más az apa- és anyaszerep, és hogyan változott a párkapcsolata?
• Hogyan segített az írás és a terápia a gyászban és az önostorozás lecsendesítésében?
• És mit jelent számára a büszkeség és az önmaga mellé állás? 

A beszélgetést meghallgathatod Spotifyon és YouTube-on és a PodBean-en.
Ha van gondolatod, kérdésed vagy saját történeted, írd meg nekünk: eztsenkinemmondta@konyvesmagazin.hu.