Vonnák Diána: Arról szeretnék gondolkodni, mit jelent a béke elvesztése [Alkotótárs]

A napokban kiderült, hogy kik lettek az idén második alkalommal meghirdetett Mastercard Alkotótárs alkotói ösztöndíj döntősei. A zsűri hamarosan eldönti, hogy melyik két szerző kapja meg az ösztöndíjat, addig is interjúkban mutatjuk be a jelölteket. Ezúttal Vonnák Diána válaszolt a kérdéseinkre, aki mesélt az első kötet megjelenése utáni ijedtségről, a Kijevben töltött időszak feszültségéről és arról is, mit jelent kívülállóként belegabalyodni egy másik ország történetébe.

A többi döntős eddig megjelent válaszait itt olvashatjátok: Kállay Eszter, Hegyi Ede, Mécs Anna, Mucha Dorka, Makai Máté, Laboda Kornél.

Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb/izgalmasabb? 

Sokáig húzódott a megjelenés a covid miatt, és így elég sokáig nem tudtam lezárni magamban a kéziratot. Lélekben, agyban már máshol jártam, de ameddig még feladataim voltak vele, nehéz volt igazán elengedni. Végül nem bánom, hogy így alakult, főleg mivel a csúszás miatt élőben tudtuk bemutatni, és ez sokat jelentett nekem.

A megjelenés után volt bennem egyfajta ijedtség,

talán csak mert korábban nem éltem meg ilyen típusú, személyes töltetű nyilvánosságot. Pár hónappal a megjelenés után, mikorra megkaptam az első pár olvasói visszajelzést és született a könyvről néhány kritika, amelyben úgy éreztem, a kritikus azt és úgy olvasta, amit igyekeztem megfogalmazni, megnyugodtam. Izgalmas de ijesztő is az irodalmi szövegeknél, hogy mennyire sokféle olvasatuk lehet, mostanra öröm ezeket figyelni, néha bizarr is. 

VONNÁK DIÁNA

Látlak

Jelenkor, 2021, 220 oldal

Megveszem

Hogyan kezdett el formálódni a második kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést? 

Kijivben voltam decemberben és januárban, és azt vettem észre, furcsa módon válaszol a testem és az agyam a feszültségre,

 ami a napról-napra fokozódó katonai fenyegetettség miatt fojtogatta a várost. A felszínen nyugodt voltam, de nem tudtam és nem is akartam aludni, és sokszor eszembe jutottak a megelőző évek interjúi, tapasztalatai, ahogyan a donbaszi háború beszivárgott mindenbe. Teleírtam egy füzetet, de akkor még nem volt kötettervem, csak azt éreztem, hogy dolgom van ezzel az anyaggal, inkább csak személyes okokból, hogy a jelennel tudjak kezdeni valamit. Fontos élményem volt, hogy mennyire képtelenség elmondani otthon, mit élek át, mennyire nincs átjárás a két helyszín és élethelyzet között.

Miután a háború kezdetekor tisztáztam magamban, hogyan tudok segíteni, mit tudok tenni a barátaimért, kollégáimért, lassan vissza tudtam nyúlni ehhez a téli füzethez, és elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne nyelvet, formát találni hozzá. Sok a kérdőjel, még több a csapda ebben, 

a totális háború jelene felől furcsa is visszanézni ezekre a téli hónapokra,

mikor a hátország felől figyeltem, akkor az foglalkoztatott, milyen a háború, ha nem a frontvonalról nézzük, hogy színezi át mindenki életét. Most nagyon más, ahogy erről egyáltalán beszélni lehet. 

Vonnák Diána: Ukrajnát ne az orosz agresszor nézőpontjából, hanem saját jogán értsük meg

A háború nem ma kezdődött. Vlagyimir Putyin orosz elnök sajátos nézőpontból elmesélt orosz történelmére hivatkozva a hadsereg 2022. február 24-én megtámadta a független Ukrajnát. Nácítlanításról és demilitarizálásról beszélnek az oroszok, miközben hatalmi helyzetüknek köszönhetően igyekeztek kisajátítani az Ukrajnáról szóló elbeszélést - Magyarországon is. A kérdéseinkre az Ukrajnát kutató antropológus, a St. Andrews-i Egyetem kutatója, a 2014 óta az országban dolgozó Vonnák Diána válaszolt, akinek tavaly ősszel jelent meg első prózakötete (a Látlak című könyvéről itt írtunk, a bemutatóról pedig itt). 

Tovább olvasok

Kinek a tanácsa a fontos számodra? Megmutatod-e valakinek menet közben a szövegeidet?

Vannak szakmabeli barátaim, szakmán kívüliek is, akiknek bízom a véleményében, de a legfontosabb a szerkesztőmmel, Nagy Boglárkával közös munka. Nem szoktam sok embernek megmutatni a félkész munkámat, írni sem úgy írok, hogy sok vázlatom lenne. 

Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez? 

Egyrészt azt tapasztaltam meg, hogy a kiadói háttér mennyit segít abban, hogy legalább pár fölösleges, szorongós kört megspóroljak. Hogy tényleg nem kell semmi mással foglalkozni, csak a szöveggel.  Nem akartam sietni az írással, és úgy érzem, ez jó döntés volt. Most is szeretném hagyni, hogy a maga ütemében formálódjon az anyag, sőt, 

mivel ezer szállal kötődik egy teljesen képlékeny, brutális világhoz, azt hiszem, még inkább fontos lesz óvatosnak lenni. 

Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?

Nem teljesen látom még, milyen lesz a végleges formája a könyvnek, de azt szeretném megragadni, mit jelent kívülállóként belegabalyodni egy másik ország történetébe, jelenébe, kik vagyunk mi, berepülő, szakmai okokból valahol élő külföldiek, mit jelent érzelmileg, intellektuálisan az, ha közöd lesz valaki más háborújához. A saját tapasztalatommal szeretnék dolgozni a 2014-es ukrajnai háborútól a jelenig, de ez nem egy memoár lesz, inkább az esszé és a regény határvidéke foglalkoztat. Arról szeretnék gondolkodni, mit jelent a béke elvesztése. Ez nemcsak tankokról és légvédelemről szól, inkább egy társadalomról, ahol veteránok, menekültek élnek, családok szakadnak szét, férfiaknak válaszokat kell adni arra, hogy átveszik-e a behívót, meg kell tanulni a csendeket és a párbeszéd lehetőségét. Ahol a nyelv is megváltozik, 

életre kelnek és ámokfutásba kezdenek olyan szavak, mint hős, ellenség, bűn, szégyen.

Érzékeny helyzet ez, rengeteg buktatója van annak, hogy mikor és miről lehet, miről szabad beszélni, mi az, amit jobb, ha helyiek mondanak el, mihez nyúlhatok én.