Gabriel García Márquez válogatott újságcikkei után most a 2014-ben elhunyt kolumbiai író novelláiból jelent meg egy gyűjteményes kötet. A világ legszebb vízihullájában különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük nyomon.
A kolumbiai szerző képes rá, hogy kiszakítson térből és időből, és hirtelen a fülledt Dél-Amerikában vagy a mindig esős Macondóban találjuk magunkat. Történetei tele vannak mágiával, humorral és melankóliával.
Az évszázad botránya című kötete megjelenésekor interjúztunk Gabriel García Márquez egyik fordítójával, Scholz Lászlóval, aki arról beszélt, hogy Márquez írói ars poeticáját a kíváncsiság határozza meg, lételeme pedig a történetmondás: magába szívja a valóságot, ezt manipulálja, egészíti ki saját gondolataival. Az író életművének minden pontja valós, semmit nem kellett megteremtenie. Rendkívülisége abban áll, hogy hihetetlen megfigyelőképességével, ezzel az egyedülálló technikával, világlátással írta le a valóságot.
Gabriel García Márquez: A világ legszebb vízihullája - Válogatott novellák (részlet)
Isabel monológja, míg nézi, hogy Macondóban hull az eső
Fordította: Benczik Vilmos
A tél egy vasárnap köszöntött be, mindjárt a mise után. A szombat éjjel igen fülledt volt, de még vasárnap reggel sem gondolta volna az ember, hogy esni fog. A mise után – mielőtt az asszonyok akár az ernyő gombját megtalálták volna – erős, átható szél kerekedett, s hirtelen fordulattal a magasba kapta a port és a májusi avart. Valaki megszólalt mellettem: „Esőhozó szél.” Én ekkor már tudtam ezt. Tudtam, mióta kiléptünk a templomudvarba, s megremegtem attól a kellemetlen, nyúlós érzéstől, mely a hasamban támadt. Az emberek futva menekültek a környező házak felé, egyik kezükkel a kalapjukat fogták, a másikkal zsebkendőt szorítottak a szájukra, így védekeztek a szél és a por ellen. Megeredt az eső. Az égbolt mintha valami szürke kocsonyás anyagból lett volna, s arasznyira lebegett a fejünk felett.
Ami a délelőttből hátravolt, mostohaanyámmal a korlát mellett üldögélve töltöttük el, örültünk, hogy az eső hét hónap kemény nyár, perzselő napsütés után új életre kelti a szomjas rozmaringot és nárdusfüvet a virágcserepekben.
Délre a talaj teleitta magát, s a föltámadó föld és az újjáéledő, ébredő növényzet szaga egybeolvadt az eső mosdatta rozmaring friss és kellemes illatával. Ebéd táján apám megszólalt:
– Ha májusban esik, az jót ígér a jövőre is.
Mostohaanyám, szemében az új évszak fénysugarával, mosolyogva felelte:
– Ezt a prédikációban hallottad.
Apám is elmosolyodott, aztán jó étvággyal tovább ebédelt, sőt utána még kellemes sziesztát is tartott a korlát mellett; lehunyta a szemét, de nem aludt –
mintha ébren álmodott volna.
Egész délután ugyanabban az ütemben esett. Az erős, mégis nyugodt és egyhangú kopogás olyan volt, mintha egész délután vonatozott volna az ember. De anélkül, hogy észrevettük volna, az eső túlságosan mélyre hatolt érzékeinkbe. Hétfőn hajnalban, mikor az udvarból beáramló éles és hideg szél miatt becsuktuk az ajtót, már minden érzékünket átitatta az eső. Reggelre szinte kicsordult belőlünk. Mostohaanyámmal újra a kertet nézegettük. A rögös, barna májusi talaj az éjszaka folyamán sötét, ragadós anyaggá változott, mint a kenőszappan. A víz patakokban folyt a virágcserepek közé.
– Azt hiszem, az éjszaka éppen elég vizet kaptak – mondta a mostohaanyám. Észrevettem, hogy már nem mosolyog, s a tegnapi öröme ernyedt, unott komolysággá változott.
– Én is azt hiszem – mondtam.
– Jobb lesz, ha a napszámosok berakják a folyosóra a cserepeket, mikor eláll.
Be is rakták, de az eső csak tovább erősödött, mint egy hatalmas sudár fa, úgy nőtt a többi fa fölé. Apám ugyanott ült, ahol vasárnap délután, de nem beszélt az esőről. Ezt mondta:
– Rosszul aludtam az éjjel, mert fájós háttal ébredtem.
És csak ült tovább, szemben a korláttal, a lábát egy másik székre támasztotta, a kihalt kert felé meredt. Csak alkonyatkor szólalt meg újra, nem is ebédelt közben:
– Mintha sose akarna elállni.
És eszembe jutottak a meleg hónapok. Eszembe jutott az augusztus, a hosszú, bénult szieszták, mikor az óra súlya alatt már-már haldokoltunk, s az izzadságtól a testünkre tapadt ruhában hallgattuk a megmerevedett percek makacs és süket zúgását. Láttam az eső áztatta falakat s a deszkák víztől kitágult eresztékeit. Láttam a virágoskertet, amely most először volt üres, s a fal mellett álló, anyám emlékéhez hű jázminbokrot. Láttam apámat a hintaszékben, amint fájós csigolyáit egy párnára támasztja, és láttam az eső labirintusába vesző szomorú szemét. Eszembe jutottak az augusztusi éjszakák, melyeknek lenyűgöző csendjében csak a rozsdás, olajozatlan tengelyen forgó Föld évezredes csikorgása hallatszik. Hirtelen szomorúság lepett meg.
Hétfőn egész nap esett, ugyanúgy, mint vasárnap. De úgy rémlett, mintha másképpen esett volna, mert valami különös keserűség járta át a szívemet. Estefelé egy hang megszólalt mellettem:
– Szomorú dolog ez az eső.
Anélkül, hogy odanéztem volna, felismertem Martín hangját. Tudtam, hogy ő az, az övé volt ez a hideg, unott hang, amely talán semmit sem változott az óta a komor decemberi reggel óta, mikor a férjem lett. Öt hónapja már ennek. Gyerekem lesz. S most Martín itt volt mellettem, s azt mondta, elszomorítja az eső.
– Nem szomorú – mondtam. – Csak az szomorú, hogy a kert kihalt, s ezek a szegény fák nem tudnak elmozdulni a helyükről.
Feléje fordultam, de Martín már nem volt ott. Csak a hangja maradt:
– Látszik, hogy eszében sincs elállni – de a széke már üres volt.
Kedden reggel egy tehén tűnt fel a kertben. Kemény és makacs mozdulatlanságában olyan volt, mint egy agyagdomb; csülkei a latyakba süppedtek, nyaka legörbült. A napszámosok egész délelőtt botokat és tégladarabokat hajigáltak hozzá. A tehén azonban zavartalanul állt tovább a kertben, keményen, sérthetetlenül, csülkei a latyakban, hatalmas feje alázatosan hódolt az esőnek. A napszámosok tovább zaklatták, míg végül apám türelmesen a tehén védelmére kelt.
– Hagyják békén – mondta. – Majd elmegy, ahogy jött.
Kedd délutánra az eső már úgy borult az ember szívére,
mint egy kínzóan fájdalmas halotti lepel.
A reggeli frissességből nyúlós, langyos nedvesség lett. Nem volt se meleg, se hideg: olyan hidegleléses idő volt. Az ember lába izzadt a cipőben. Nem tudni, mi volt rosszabb: ha az ember fedetlenül hagyta a bőrét, vagy ha a ruha rátapadt a testére. Minden élet megszűnt a házban. Továbbra is a folyosón ültünk, de már nem néztük az esőt. Már nem érzékeltük, hogy esik. Már nem láttuk a fák körvonalait a ködben, csak egy szomorú, reménytelen alkonyt, mely olyan ízt hagy az ember szájában, mint amikor egy ismeretlennel álmodik, s azután felébred. Tudtam, hogy kedd van, s eszembe jutottak a Szent Jeromos-nővérek, a két vak lány, akik minden héten eljönnek hozzánk, szomorú, együgyű dalokat énekelnek keserű védtelenséget árasztó hangon. Az eső ellenére is hallottam a nővérek énekét, s elképzeltem, amint a házukban kuporogva várják, hogy elálljon, s mehessenek énekelni. Most nem jönnek a Szent Jeromos-nővérek, gondoltam, s a koldusasszony sem áll majd a szieszta végén a folyosón, mint eddig minden kedden, hogy elkérje a gyógyító erejű keserűnarancs-hajtást.
