Hogyan lehet feldolgozni egy apa halálát, aki sosem volt érzelmileg elérhető? Mit jelent egy haldokló közelében lenni? Babarczy Eszter Apám meghal című könyve (olvass bele itt) Babarczy László, az ismert színházi rendező utolsó hat hónapját dolgozza fel, miközben feleleveníti a gyerekkori és felnőtt tapasztalatait egy érzelmileg távol levő, munkára koncentráló apa emlékét. A kötetben (kritika itt) egyszerre vegyül az önéletrajzi írás, a családtörténet, a vallomás és a gyászfeldolgozás, közben pedig egy árnyalt képet kapunk az apa szeretét kereső lányról és az olykor elnyomó, máskor kedveskedő szülői figuráról. A szerzővel az Őszi Margón interjúztunk elfogadásról, szeretetről és arról, hogy mit nem tud elmondani az irodalom.
A végéről kezdeném, a kötet utolsó fejezetében ezt írod: „Egy egész éven át nem tudtam gyászolni. Semmit nem éreztem”, majd bevezeted az olvasót abba a mentális állapotba, amiben a kötet és egyben a feldolgozás ötlete megszületett. Mikor döntötted el, hogy ebből a pár hónapból könyvet fogsz írni? Hogyan indult el benned az írás folyamata?
Akkor határoztam el, hogy nekikezdek, amikor tavaly júniusban rákkal diagnosztizáltak. Ezután nem sokkal föltettem magamnak a kérdést, hogy: „jó, mondjuk tegyük föl, már csak egy évet élek, akkor mi a fontos?”. A végén pedig arra jutottam, hogy ennek a könyvnek a megírása a legfontosabb. A műtét és a kemoterápia közötti másfél hónapban született meg a könvv nagy része, viszont már régóta játszottam az ötlettel, de előtte két éven keresztül gondolkodtam azon, hogy egyáltalán szabad-e ezt a könyvet megírni. Azt viszont végig tudtam, hogy ha megírom, akkor szókimondó, tabudöntögető lesz, de nem voltam biztos benne, hogy ez morálisan vállalható-e.
A rák halálos ítélete segített át ezen a bizonytalan időszakon.
Az írás párhuzamosan segített a betegséggel is megküzdeni?
A betegséggel egyáltalán nem foglalkoztam. Csak csináltam, amit mondtak az orvosok és hagytam, hogy minden menjen a maga útján. Aztán ez vissza is ütött pár hónappal ezelőtt, amikor depressziós lettem attól, hogy nem dolgoztam föl a rákot és a gyógyulás folyamatát. Így a betegségben nem, de másban sokat segített a könyv. Fel tudtam dolgozni az apámmal való kapcsolatomat és a halálát követő gyászt. Megtanultam szeretettel nézni őt, elkezdtem gyengédséget érezni iránta, és az a vágyam is megfogalmazódott, hogy bárcsak ott lennénk egymás életében. Egy csomó minden feléledt bennem, amit az utolsó másfél évben nem nagyon éreztem, pedig szerettem volna.
A kötetben arról a Babarczy Lászlóról van szó, aki szinte legendaként van jelen a színháztörténetben. De pontosan ki is volt az az apa, akivel szembe kellett nézni?
Hát igazából volt egy apám, aki nem nagyon volt, mert a színházzal foglalkozott, és ezért időnként hetekre eltűnt, és volt egy másik apám, aki apa volt, de féltem tőle. Egy félelmetes és kiismerhetetlen, szeszélyes kedélyű apáról van szó, akihez nagyon nehéz volt idomulni. Az az apám, aki nem volt, az egy nagyon híres és művészetét tekintve kompromisszummentes ember volt, aki évtizedeken át az egyik irányítója volt a magyar színházi életnek, és a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója volt évtizedeken át, de mellette a Színművészeti és Filmművészeti Egyetem rektora, rektorhelyettese is volt. Lényegében vezető pozíciót töltött be a magyar kulturális életben. Jászai Mari- és Kossuth-díjat is kapott, érdemes- és kiváló művész is volt. Az összeset nem is tudom, néha én is a Wikipédián szoktam megnézni.
Tehát ezt az apámat, aki a híres ember volt, nyilván csak felnőtt fejjel tudom rekonstruálni, mert a megélt apámat teljesen máshogy láttam, folyamatosan távol volt.
Viszont a megélt apám tudott nagyon-nagyon sármos lenni, tudott nagyon belefeledkezve játszani, de egyben nagyon félelmetes és önkényes is tudott lenni. Az alapvető meghatározó érzésem vele kapcsolatban mindig a félelem volt.
A kötetben mintha egyszerre akarnád felmenteni és megbüntetni, a jót és a rosszat is megmutatni belőle, hogy elszámolhass vele. Mi volt az a kiindulópont érzelmileg, amiből elindultál ezzel az apával? Mérges voltál rá, meg akartál neki bocsátani, vagy esetleg magadnak akartál megbocsátani?
Ez mind egyszerre. Eleinte haragudtam rá, ugyanakkor meg is akartam bocsátani, közel akartam kerülni hozzá, fel akartam számolni a távolságot kettőnk közt, és el akartam őt gyászolni. Az volt a kiindulópont, hogy szeretni akarom az apámat, akit különböző történetek miatt nem volt könnyű szeretni. Ezeket a történeteket mind el is mesélem a könyvben, de közben végig arra törekedtem, hogy megértsem őt a maga komplexitásában. Ehhez nagyon sok kutatást végeztem, interjúztam a munkatársaival, levéltárakba mentem, feltúrtam a családi leveles ládákat. Olyan volt, mintha egy idegent akarnék megérteni.
És ezzel a kutatással végülis elmúlt benned a harag?
Igen, teljesen elmúlt bennem a harag. De nemcsak a kutatással, hanem azzal, hogy ki tudtam mondani ezeket a kemény mondatokat. Mert nagyon éles és kemény mondatok vannak ebben a könyvben.
Azzal, hogy le tudtam írni, fel tudtam vállalni és végül, hogy ez egy könyv formájában megjelent, ki tudtam szabadulni a harag fogságából.
A cselekmény szempontjából rövid időről beszélünk, mégis az egyes mondatok, anekdoták, rövid megjegyzések egy egész életöltőt rajzolnak meg apád életéből. Mi alapján döntötted el, hogy mi fér bele és mit kell kihagyni?
Mindent, amit szerettem volna vagy fontosnak tartottam, azt elmeséltem ebben a könyvben. Nem minden fért bele, hiszen egy rövid könyvről van szó, plusz a napló formátum miatt is kötve volt a kezem, és néha így is azt érezem, hogy a lábjegyzetek túl hosszúak. De még biztos van egy csomó minden, amit én nem tudok az apám múltjáról. Például az apám és anyám házasságával kapcsolatban inkább csak sejtéseim vannak, meg innen-onnan szerzett információim. Az egymásnak írt leveleikből csak kevés maradt meg, így a kettejük érzelmi dinamikáját csak elképzelni tudom.
A szórványos, töredékes információkból próbáltam összerakni a jegyzetekben két nemzedék történetét.
A kötet egyik bravúrja, hogy két részre oszlanak az egyes fejezetek, van egy főszöveg, ami tárgyilagosan írja le az adott nap történéseit, majd ezt követik a személyes reflexiók a lábjegyzetben. Így a beszélő is úgymond megkettőződik, egy jegyzőkönyvezőre és egy visszaemlékezőre. Miért döntöttél emellett a megoldás mellett?
Sokáig nem találtam a formát, mert az elsődleges célom az volt, hogy ennek a hanyatlástörténetnek a statikusságát megjelenítsem, vagyis azt, hogy mindig ugyanaz ismétlődik. De az ismétlődés önmagában nem ad ki egy izgalmas történetet. Végül azt találtam ki, hogy a lábjegyzetekkel szakítom meg ezt az ismétlődést. Tehát mindig ott vagyunk a szobában, megy a tévé, ülünk a fotelban vagy az ágyon, nem tudunk egymással mit kezdeni, és minden nap pontról pontra megismétlődik ugyanez, kivéve, ha valami katasztrófa történik. Ezzel viszont csak egy előre látható végkifejlet felé araszol a történet, és azt láttam jónak, ha a monotonitást feloldva a lábjegyzeteken keresztül megrajzolom apám életét. Ebben pedig fontos volt számomra, hogy a két részt határozottan elválasszam egymástól.
A kötetben mintha párhuzamosan futna az apa történetével a nők története is, gondolok itt például az anyára, akinek később az öngyilkossági kísérletét és fájdalmait is megismerjük, de ott van akár a sok színésznő, a későbbi ápolónők vagy a te történeted. Ezek viszont sokszor sekélyes kapcsolatok vagy éppen egy életen át tartó traumatikus események. Nincs középút. Hogyan viszonyult az apád a nőkhöz? Te mennyit láttál ebből?
Egyáltalán nem láttam, hogy milyen viszonyban van színésznőkkel, de azt gondolom, hogy mindig szakmailag viszonyult hozzájuk. Nyilván voltak románcok az életében, de nem volt egy nőcsábász férfi, ha neki nő volt az életében, akkor ő szerelmes volt. Nem volt az a típus, aki csak ágyba visz nőket, komoly átélt érzelmeket táplált irántuk. Anyámmal vagy a szerelmeivel kapcsolatban a kettősség határozta meg, egyszerre tudott nagyon kedves, sármos, szerelmes, erős férfi lenni, de mellette sokszor elnyomó, lekicsinylő, háttérbe szorító, esetleg durva viselkedést mutatott.
A nőket elsősorban szépnek látta, egy nő az ő szemében nem lehetett okos, csak szép és tehetséges, de valahogy a nők intelligenciáját, intellektusát nem tudta elfogadni. Az enyémet sem.
A te nővé érésedben vagy felnövésedben is érezted ezt?
Én mindig azt gondoltam, hogy fiú vagyok, mert én intellektuális lény vagyok, és csak a férfiak intellektuális lények, ez volt az apám üzenete felém. Csak kamaszkoromban változott ez meg, amikor rájöttem, hogy érdekelnek a férfiak, és nem meleg fiúként, hanem nőként.
Még 5-6 évvel ezelőtt a Mérgezett nő megjelenésekor, a MeToo tetején felmerült, hogy az embernek minden esetben ismernie kell a saját határait és minden esetben jogában áll ezekhez a határokhoz ragaszkodni. Az apáddal szemben tudtál ilyen határokat húzni?
Nem igazán tudtam határt húzni. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy elmenekültem. Elég korán elköltöztem otthonról, függetlenné váltam, eltartottam magamat, és évekig alig beszéltem vele. Ez volt a megoldás.
De főleg azért sem tudtam soha határokat húzni, mert egyrészt ő nem tisztelte a határokat, másrészt pedig mert én túlságosan imádtam őt. Iszonyatosan szerettem. És amikor az ember nagyon szeret valakit, akkor nagyon nehéz határokat tartani.
Az elköltözés után évekig nem beszéltünk. Akkor indult újra a kapcsolat, amikor gyerekem lett, és szerettem volna, hogyha a gyerekem ismeri a nagyszüleit.
Az utóbbi időben mintha megnyílt volna az út az olyan irodalom előtt, ami az író személyes traumáit dolgozza fel explicit módon, de a klasszikus történetmesélés helyett inkább a tárgyias és retorikus elbeszélésre helyezi a hangsúlyt. Itt olyan szerzőkre gondolok, mint például Édouard Louis, vagy akit te is említesz a kötetben, Annie Ernaux, esetleg a korábbi Simone De Beauvoir. Példaként tekintettél ezekre a könyvekre vagy természetesen jött a gondolat, hogy magadtól távol tartva, csak a körülményeket elmesélve szeretnéd feldolgozni apád halálát?
Én mindig szerettem ezt a fajta irodalmat, főleg az autofikciót és az ilyen félig non-fiction jellegű irodalmat, mert abban a kimondásnak mindig van tétje, ott van benne a valóság, amihez képest megpróbálunk pontosan fogalmazni és igazat mondani. Számomra ez a tét az elsődleges, és az előző köteteimben is erre törekedtem, azokban is nagyon közel maradok a valósághoz és a saját életemhez. Ez a könyv egy traumacentrikus kötet, amiben megpróbálok a traumákról egy kiegyensúlyozott, majdnem kimért, távolságtartó, összetett és nüánszokkal teli nyelven beszélni. Azt akartam elérni, hogy megtaláljam azt a nyelvet, ami nem sikítás, nem kiabálás, hanem egy formát adó nyelv.
És akár a három kötetet egybe nézve, akár külön csak erről a regényről beszélve, szerinted a nyelv adja a hitelességét ezeknek a történeteknek?
Remélem, hogy a nyelv megadja a hitelességet, igen. Nyilván azok az olvasók találnak meg, akiknek adott valamit ez a kötet.
A megjelenés óta naponta kapok legalább két e-mailt ismeretlenektől, hogy milyen sokat jelentett nekik a könyv, és miként segített a saját családi múltjukkal, apjukkal vagy a szüleik alkoholizmusával való megküzdésben.
Egyvalaki úgy fogalmazott, hogy ez a könyv három év terápiával ér fel.
Van a kötetnek egy elsődleges olvasata, ami nem is irodalmat, hanem az érzelmi kapcsolódást helyezi előtérbe. Iszonyú sokat jelent nekem, hogy rengeteg ember tud kapcsolódni a könyvemmel, és boldog vagyok, hogy sikerült elérnem, hogy másokat is megérint a személyes történetem. Ez egy nagyon fontos visszajelzés emberként és íróként is.
Egy korábbi interjúdban így fogalmazol: „Az elmúlt néhány évben többen is írtak ilyen apa-könyveket. Beérkezik egy nemzedék abba a korba, amikor elveszti a szüleit, és visszatekint arra, hogy mit is jelentettek számára”. Hogyan látod, a generációdnak sok munkája van a szüleivel?
Nagyon sok. A '60-as, '70-es években, amikor a mi szüleink felnőttek, az érzelmi intelligenciájuk a nullához közelített, tehát nem volt rálátásuk a saját viszonyaikra, de a saját gyerekeikre vagy a házasságukra sem. Ezeket aztán mi örököltük meg és hordozzuk tovább. A mi feladatunk pedig az, hogy ne adjuk tovább a gyerekeinknek.
Ez egy nagyon nagy tét minden nemzedék életében, hogy mit adunk tovább abból, amit nekünk el kellett szenvedni. Én is számos sebet okoztam a gyerekemnek, de igyekeztem bizonyos dolgokat nem továbbadni, mint ahogyan az én szüleim is ezen dolgoztak. Például ők nem szóltak bele a pálya- és a párválasztásomba, mert nekik azt próbálták előre meghatározni a szüleik. Hagyták, hogy arra menjek, amerre akarok.
A könyv egyfajta gyászfolyamat, ami naplószerű formában jelenik meg, tehát nagyon is egy nyelvi kérdés. De egy helyen ezt írod: „A kultúra valami felület dolog, használjuk, amíg ezen a felületen érintkezünk, de közben a testben vannak másfajta igazságok, és az egyik test megérti a másik igazságát”. Vannak olyan dolgok, amiket nem tud elmondani a nyelv?
Szerintem vannak, igen. Az irodalomnak egyik lényege az, hogy próbál eljutni azokhoz a nagyon intim, közeli és kimondhatatlan tapasztalatokhoz, amiket a maguk közvetlenségében megélünk, de a nyelv ezt nem tudja megjeleníteni, mert a nyelv publikus. Emiatt a privát dolgokat nem tudja kifejezni, csak közelíteni tud hozzá.
A kötetben arra törekedtem, hogy egy olyan nyelven szólaljak meg, ami beemeli a nyelv terébe az intim helyzeteket, amikről általában keveset beszélünk.
Például hogy milyen egy haldoklóval egy térben lenni, vagy megfogni valakinek a kezét, aki már a karját sem tudja felemelni. Viszont úgy érzem, ez csak egy közelítés, nem lehet tejesen átadni, ezt mindenkinek magának kell megélnie. Aki pedig már megélte, az könnyedén ráismer egy mondatban annak a rejtett, el nem mondható részére.
Milyennek érzed eddig a könyv visszhangját, akár szakmai, akár személyes viszonylatban? A színházi világból is érkeznek visszajelzések?
Kétféle visszhang érkezik a színházi világból. Az egyik, ami elér hozzám, az az elragadtatott álláspont. Ezek alapján ez a kötet kegyetlen és csodálatos, és nagyon nagy szükség van rá. Több fontos színházi embertől is ezt kaptam vissza, mint például Ascher Tamás, Máté Gábor, Jordán Tamás. És van a fogadtatásnak a másik oldala, ami csak hallomásból jut el hozzám. Ők mélyen elítélik, hogy ez a könyv megjelent, és azt gondolják, hogy ezt nem kellett volna megírni.
Nagyon sajnálom, hogy ezek az emberek nem írnak nekem személyesen, mert nekem is sok dilemmám volt ezzel kapcsolatban, amit végül csak a rák oldott fel. Abszolút megértem azokat, akiknek ellenérzése van a könyvvel. De a színházi világban mindenkinek van egy története az apámmal, ez a könyv csak az én történetem. És az lenne az ideális, ha mindenki más is megosztaná a saját történetét. Én a lánya voltam, ez nem egy mindentudó nézőpont, ez csak egy a sok közül.
A halállal kapcsolatban is sok társadalmi norma él bennünk, itt olyanra gondolok, hogy „halottról jót vagy semmit” vagy hogy „idővel jobb lesz”. A könyved jól példázza, hogy ezek az egyszerű mondatok általában csak egy nagyobb igazság elfedéseire szolgálnak. De a kötet végén bennem maradt a kérdés, amit szerintem ritkán teszünk fel magunknak. El lehet engedni az apa emlékét? Egyáltalán el kell-e engednünk?
A halál utolsó szakasz az ember életében, ami talán az egyik legfontosabb része az életnek, ennek ellenére teljesen tabusítva van. Abszolút nem beszélünk a haldoklásról vagy a halálról. Az élet ezen szakasza tele van méltatlansággal, megalázottsággal, nehézséggel és erre nem vagyunk felkészülve, ezen viszont csak a kommunikációval tudnánk segíteni. Jelenleg csak azok az emberek tudnak róla, akik egyébként lenézett, alulfizetett szociális munkásként, ápolóként nap mint nap találkoznak haldoklókkal.
Az ember sokáig nem találkozik ezzel, csak amikor a saját szülei vagy ő maga kerül ebbe a szituációba. Ilyenkor jön el az a pont, hogy rájövünk arra, hogy az élet egyszer véget ér, és erről korábban soha nem mesélt senki. Ez velem is hasonlóan történt, nem voltam felkészülve. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy minél több szó essen erről.
Nemcsak azért írtam ezt a könyvet, hogy az apámat elgyászoljam, hanem hogy a halálról és haldoklásról beszéljek, arról, hogy van az útnak ez a végső szakasza, amire fel kell készülnünk. Ez mindenkinek eljön, és mindenkinek érzelmileg nagyon megterhelő lesz, és az a jó, hogyha erre elkezdünk készülni. Korábban, mint ahogy bekövetkezik.
A kötet írása közben rájöttem, hogy az apám elgyászolása nem az elengedésről, hanem ellenkezőleg, a megtalálásról szól. A halála után végre megtaláltam az apámat.
Lehet, hogy marhára haragudna, ha tudná, hogy írtam róla egy könyvet, de talán mégis belátná, hogy ez így rendben van, mivel az igazat írtam. Elfogadná, mert az igazságra törekedtem, annak ellenére is, hogy néha kényelmetlen az igazság.
Most megtaláltam az apámat, és ettől nagyon boldog vagyok.
Fotók: Kováts Zsófi
