10. Jon Fosse: Reggel és este
„Innovatív színdarabjaiért és prózájáért, amelyek hangot adnak a kimondhatatlannak” ‒ így indokolta a Svéd Akadémia, hogy az irodalmi Nobel-díjat idén Jon Fossénak ítéli oda. A norvég szerző Reggel és este című kisregénye 2010-ben megjelent már magyarul (akkor viszonylag visszhangtalan maradt), viszont annyira elbűvölt bennünket ez az alig száz oldalas, a Nobelt követően a Kalligram gondozásában, A. Dobos Éva fordításában ismét a könyvesboltokba került kisregény, hogy úgy éreztük, az év végi listánkon a helye.
Az újnorvég nyelven író Fosséra (a róla írt portrénk ITT olvasható) afféle „fundamentalista antropológusként” tekintenek az elemzői, aki az emberi lét alapvető dimenzióinak felfedésével foglalkozik. Így aztán, noha a hősei skandináv hópelyhek és kanyargó fjordok között folytatják meg-megakadó és ismétlésekben gazdag párbeszédeiket, a témáik, a dilemmáik, az elakadásaik időtlenek és univerzálisak. A Reggel és este a születésről és halálról beszél líraian, közben a teremtettségünkkel és a világba vetettségünkkel kapcsolatban vet fel kérdéseket. Főhőse Johannes, a halász, aki a könyv elején megszületik, a történet végén pedig elveszíti az életét. Mindössze egyetlen lázálmos napot bolyongunk végig vele, mégis megtudunk róla minden lényegeset.
A jó regény – írja Fosse a Gnosztikus esszékben ‒ minden esetben a saját titka körül kering anélkül, hogy képes lenne megragadni, megfejteni azt. És – teszi hozzá – az élet is épp ilyen. Nem véletlen tehát, az élet kiemelt pillanataiban sokszor tanácstalanok vagyunk. Amikor a hét könyvének választottuk a Reggel és estét, az emberi bensőről festett pointillista olajképhez, a lélekről lőtt portréfotó-sorozathoz hasonlítottuk a kötetet. Azt írtuk róla: „[a] Reggel és este egy tengerbe ejtett, profán evangélium. Ólomsúllyal lebegő, örömhírt hozó gyászszöveg. Azt suttogja: az életről beszélni nehéz, az életet ünnepelni kell, az élet egy titok.”
9. Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában
A Pokoljárás Bipoláriában különlegesen őszinte regény, hatalmas vállalás, melyben Kácsor Zsolt nem titkoltan saját életét állítja a középpontba, saját szenvedését igyekszik fikcióvá gyúrni, és valamilyen módon elbeszélhetővé tenni. A könyv lapjain a főhős élettörténete, múltja bontakozik ki, miközben a jelenben épp az öngyilkosságát tervezi. Képtelen ugyanis létezni bensőjében a „halott emberrel”, mániás depressziójával, mely miatt két életet él, de egyik sem az övé igazán. A könyvet olvasva láthatjuk, hogy a betegség felzabál mindent, az emberi kapcsolatokat is tönkreteszi, legyen szó szerelemről, barátságról vagy akár a főhős szellemileg visszamaradott bátyjához fűződő viszonyáról. A Pokoljárás Bipoláriában egy pusztító létállapot rajza, elemi erejű kitárulkozás, letaglózó olvasmány, útikalauz a létezés poklába, és egyben az írás erejének és hatalmának felmutatása, melynek segítségével az elbeszélő megpróbál szembeszállni gyötrő démonaival.
„A regény sötét útinapló egy világról, ahova senki nem szeretne ellátogatni, a személyes tétjét az elbeszélésnek az első pillanattól kezdve érezheti az olvasó, és lehet, hogy Kácsor számára terápiás írásként működött, mégis olyan alkotás a végeredmény, ami irodalmi megoldásokat talált. A kettősség nemcsak az én és a halott ember megmutatásában vagy a fejezetcímekben játszik szerepet, hanem abban is, hogyan olvassuk: irodalomként vagy terápiás szövegként” – írtuk a hét könyve kritikánkban a könyvről, melynek szerzőjével beszélgettünk is, többek között a számok szerepéről, a családi szembenézés nehézségeiről.
8. Krusovszky Dénes: Levelek nélkül
Megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a kedélyeket Krusovszky Dénes második regényében: először a libatelep szárnyasai pusztulnak el, ezzel együtt feltűnik egy ember, majd nyár közepén lombjukat hullajtják a fák. Nyugtalanság üti fel a fejét a kisvárosban, a feszítő kérdésekre viszont nincs válasz. Krusovszky hőse egy középiskolai magyartanár, Koroknai, aki saját szakállára kutakodni kezd, közben a diákok tüntetnek, szóbeszédek kelnek szárnyra, a hangulat egyszerre feszült és fojtogató. „Mikronyomozások sorozata szövi át a regényt, ami mindvégig ad egy nehezen megfogható vibrálást, misztikus alaptónust, sajátos belső dinamikát a kötetnek, miközben a lényeg mégis csak az, ami abban a sajátos szűk és zárt térben zajlik, ami Koroknai maga” – írtuk kritikánkban. Krusovszkynak a vers mellett kimondottan jól áll a próza, ez már az Akik már nem leszünk sosem megjelenése után kiderült, a Levelek nélkül pedig csak tovább erősítette ezt az érzetet. A kötetet nyár elején mutatták be, ahol szó esett krimiszerű olvasatról, domináns regényötletről meg persze a regényt leuraló kisvárosi, szelíd katasztrófáról. A szerzővel podcasteltünk is – ITT tudjátok visszahallgatni.
7. Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen
A költő, aki a Magvető főszerkesztőjeként éjjel-nappal szövegekkel foglalkozik, a Prae gondozásában megjelent verseskötetében a betűkbe költözött hangot szólaltatja meg. Az Egyszerre egy beszéljen soraiban felbukkannak örökölt, kölcsönvett és egymással versengő szavak. A kimondás, a leírás és a csend kulisszáit járják be a drámai-derűs szövegek – nem ritkán mitológiai vagy ószövetségi történetek díszlete előtt. Turi Tímea női tapasztalatokat láttat, és miközben a bennünket körülvevő kommunikációs zajjal viaskodik, versei az elmélyüléssel és az imádkozással folytatnak néhol egészen frivol játékokat. Költőként – mondta a tavaszi Margón tartott kötetbemutatón ‒ az érdekelte, hogy a vers hogyan és mire használható. Szerintünk sikerült plasztikusan ábrázolnia, ahogy a pontosság a szépséggel összeveszik, vagy ahogy az énidő a közösségi térben odalesz.
„Akik naplót vezetnek, ők hibáznak a legtöbbet. / Akik nem vezetnek, a leginkább ők csalódnak” – olvassuk Az igazság ezzel szemben című versben, vagyis nincsenek kizárólagos utak. Az elágazások ezeknek a tiszta és fájó szövegeknek egyébként is fontos csomópontjai. „Az írás mindig zöldmezős beruházás” – mondta a podcastunkban Turi Tímea, aki az Egyszerre egy beszéljen lapjain nemcsak lakásokba tessékel be vagy közterekre kísér el minket, hanem az emberi bensőről készített éles röntgenképeket is a kezünkbe ad.
6. Cormac McCarthy: Az utas/Stella Maris
Az idén júniusban elhunyt legendás amerikai író 16 éve várt, Az utas és Stella Maris című szövegei egy kötetben, ikerregényekként láttak napvilágot. A terjedelmes könyv ezúttal is nagy, sötét kalandot ígért, és a tudat, hogy Cormac McCarthy utolsó írásait tartjuk a kezünkben, tovább árnyalhatta az olvasmányélményt. A két regény egy testvérpár története, a Stella Maris a lányé, Az utas (melybe itt bele is olvashatsz) a férfié. Előbbi formáját és főhősét tekintve is új irány az író pályáján, hiszen egyrészt női karaktert állít a középpontba, másrészt egy hosszú, pszichiáter és betege között lezajló dialógusból építi fel a teljes regényt. Főhőse nem hétköznapi nőalak, nemcsak azért, mert különleges matematikai tehetség, hanem mert emellett skizofrén is, akit különös látomások gyötörnek, ráadásul szerelmes a saját testvérébe.
Az utas kevésbé kísérletező, jobban emlékeztet a megszokott McCarthy-szövegekre: főhőse egy kiábrándult, mély fájdalommal élő férfi, a báty, aki nehéz hagyatéka elől menekül. Az utas alámerülés McCarthy szurokfekete, reménytől megfosztott világába, a szépség és a pusztulás kettősébe, melyről az író egy percre sem hagy megfeledkezni. A regényről a hét könyve kritikánkban ezt írtuk: „A főhős nemcsak a hatóságok elől bujkál, hanem a saját emlékei elől is. Többek között apja nyomasztó örökségét igyekszik maga mögött hagyni, ő volt ugyanis a Manhattan-terv egyik fizikusa, aki részt vett az atombomba feltalálásában, és az ezzel kapcsolatos lelkifurdalását egész életében nem tudta csillapítani, s talán még leszármazottainak is továbbadta. A másik emlék, ami Bobbyt fojtogatja, nem más, mint húga tíz évvel korábbi öngyilkossága, és a bűntudat, hogy nem volt képes megakadályozni. A történet azonban még ennél is tragikusabb, mert már az első oldalakon kiderül, a testvéri kötődésen túl milyen érzelmek fűzték a lányhoz: »Szerelmes a húgába, aki meghalt«.”
5. Andrés Neuman: Magunknak mondjuk
„Ha a gyászról azt mondjuk, nem csak egyféle fajtája van, a száműzetés is több, mint elhagyni a hazádat” – mondta interjúnkban az argentin-spanyol Andrés Neuman, amikor az őszi Margón beszélgettünk vele. Magunknak mondjuk című regénye a Margó Könyvek sorozatban jelent meg, és egy olyan családról szól, ahol az apa halálos beteg (itt beleolvashatsz). A házaspár úgy dönt, nem beszél erről a fiuknak, így a kis Lito gyanútlanul tart apjával egy nagy közös kalandra a kamionnal. Míg apa és fia utazik, a gyötrődő Elena otthon várja őket, és ellentmondásos viszonyba keveredik. A karcsú regény cselekménye néhány mondatban összefoglalható, Neuman viszont kíméletlen nyíltsággal és egyben mély együttérzéssel beszél benne a már a halál előtt bekopogtató gyászról, a betegeket ápolók magányáról, a jóindulatúnak szánt hazugságokról és elhallgatásokról, miközben az elmúlással, az élet végességével, a szenvedéssel, valamint az érzelmi és testi szükségleteinkkel kapcsolatos számos tabut támad, lebont, nevén nevez. „Andrés Neuman regénye egyszerre szívszorító és provokatív, fojtogatóan feszült és sodró, ám egy pillanatig sem nélkülözi az empátiát. Ha úgy tudnánk beszélni a halálról, ahogy ő teszi ebben a kötetben, sokkal jobb világban élnénk” – írtuk, amikor a kötet a hét könyve volt nálunk, és valóban, a Magunknak mondjuk az év egyik legelementárisabb erejű olvasmánya volt számunkra. Ahogy Valuska László írta a kötethez írt utószavában: „Andrés Neuman szövegére annak ellenére nem voltam felkészülve, hogy tudtam, milyen jelentős szerző a nemzetközi irodalomban.”
4. Szerhij Zsadan: A diákotthon
A totális háború 2022-ben kezdődött el Ukrajnában. Az események, ahogy az lenni szokott, lassan háttérbe szorultak a médianyilvánosságban. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek harcok és áldozatok, hanem azt, hogy egyre nehezebb a hírfogyasztók ingerküszöbét meghaladni. Az ukrán Szerhij Zsadan irodalmi munkái viszont segítenek felrázni és szembesíteni az olvasót azzal, hogy nem lehet közömbös, nem tarthatja el magától az Ukrajnában zajló orosz agressziót. Az év első felében jelent meg a Margó-díjas Vonnák Diána szerkesztésében és fordításában a Jelenkor Kiadónál a Harkiv Hotel, amiben a személyes nem válik el a politikaitól, hangot ad az elnyomottaknak, átélhetővé teszi a háborúban élést (itt írtunk róla). Az írót 2014-ben oroszbarát tüntetők verték meg, és amikor tavaly februárban az oroszok megtámadták Harkivot, a Zsadan és a kutyák nevű zenekar épp koncertturnéra indult. Visszafordultak, Zsadan pedig a későbbiekben egy bábszínházban működő önkéntesközpontban dolgozott, illetve óvóhelyként működő metrómegállókban lépett fel. Ősszel jelent meg itthon a 2017-es A diákotthon című regénye a Magvetőnél (olvass bele), ami kemény, brutális, felfoghatatlan és mégis mélyen emberi történet arról, ahogy az ukránok 2014 óta a háborúval együtt élnek. A Körner Gábor fordításában megjelent A diákotthon főszereplője egy tanár, aki elindul a szomszéd városba kimenekíteni az unokaöccsét az árvaházból. Ez nem egy hollywoodi akciótörténet, pedig a leírás alapján azt is elképzelhetnénk. A diákotthon három napot beszél el a tanár életéből, aki az út alatt folyamatosan szélsőséges fizikai és erkölcsi határhelyzetekben találja magát. Olvasás közben sokszor beugrott Cormac McCarthy Az út című regénye apokaliptikussága, végletessége miatt. Szerhij Zsadan úgy beszéli el és teszi átélhetővé Kelet-Ukrajna orosz annektálását, hogy ezt mindenkinek el kellene olvasnia, aki szeretné megérteni, mi történik a szomszédunkban.
3. Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg
Mit jelent a család, a gyökerek, köt-e a vér? Mi a hit, a ragaszkodás, a család? Mire elég a szeretet? Le kell-e mondanunk az álmainkról? Nevén tudjuk-e nevezni a borzalmakat? Mihez kezdünk az emlékekkel és a súlyos titkokkal, melyek évekig, akár tudat alatt is munkálnak bennünk – és ha felszínre kerülnek, hiszen olyan a természetük, akkor hogyan birkózunk meg velük? Ilyen és hasonló kérdéseket feszeget a Sokszor nem halunk meg (kritikánkat itt találod róla).
„Minden titok történelmi. Ugyanis a tabukat a történelem hozza létre. A titkok mind kulturálisak, mind valamilyen szégyenhez kapcsolódnak. Nincs titok szégyen nélkül. A családterápiában megkülönböztetik a jó és rossz titkokat; az utóbbiak érdekeltek, amelyek mérgezik a családokat” – mondta Tompa Andrea interjúnkban. A könyvben a titok azzal indul, hogy a csecsemő Tildát zsidó orvos anyja a II. világháborúban a cselédje, Erzsi gondjaira bízza Kolozsváron. A gyermektelen nő és férje hamar megszeretik a kislányt, ők is nevelik fel. Tilda azonban eszmélésétől fogva furcsának érzi magát, aminek az okát sokáig nem tudja, és végül a színészetben találja meg azt a módszert, amiben feloldódhat.
Bár a kiindulópontot a romániai és erdélyi zsidóság tragédiája szolgáltatja, a regénynek ennél sokkal több rétege van, egyszerre generációkon és társadalmi csoportokon átívelő családregény és Tilda felnövésének és identitáskeresésének története is. Mindeközben az író a rá jellemző érzékenységgel és alapossággal beleszövi a történetbe az egész 20. századot, a hadiárváktól kezdve a különböző etnikai csoportok felváltva nyílt és burkolt megbélyegzésén, elhallgattatásán át a politikai rendszerek váltakozásáig.
A regényről a nyári Margófeszten is beszélgettünk vele, itt meghallgathatod.
2. Vida Gábor: Senkiháza
Sok mindenről vitatkoztunk a lista összeállításakor, abban viszont elég hamar egyetértettünk, hogy idén a legjobb magyar könyvet Vida Gábornak köszönhetjük. A Senkiháza (olvass bele) egy olyan, tulajdonképpen egészen groteszk évtizedet helyezett nagyító alá, amellyel eddig regényben nem találkoztunk: az 1936-1946 közötti zaklatott időszakot, amikor Erdély egyes, sok helyütt többségében magyarlakta részei román fennhatóság alá kerültek, aztán a II. világháborúban ismét jött egy rövid „magyar idő”, aztán az oroszok és újra a románok. (A regényt a tavaszi Margó fesztiválon mutatták be, itt számoltunk be róla, de a beszélgetést meg is hallgathatod.)
Mindezt a Bukarestből egy fiktív kisvárosba, Namajdra érkező, félig magyar fiatal mérnök történetén keresztül ismerjük meg, akit a hatalom gyorsan cserélődő birtokosai kívánsága szerint hol Matei Călugărunak, hol Kalagor Máténak hívnak. Az emberek ugyanazok, mégis látjuk, hogy hogyan kap vérszemet az, aki éppen nyeregben érzi magát, hogyan fordulnak szélkakasként egyik oldalról a másik felé, egyik nemzetiség a másik ellen.
„Vida történelmi regénye alulnézetből, a kisember felől mutatja meg a történelmet, de a könyv mégis lenyűgöző történelmi háttértudást sejtet. Bár a mindentudó narrátor már a szöveg elején kijelenti, hogy nem kronológiát, hanem elbeszélést kíván írni, mégis ott a történelmi hitelesség a regényben, de nem száraz, nyomasztó adathalmazként, hanem a nagyon is élővé tett, az emberek sorsába beleszóló tapasztalatként” – írtuk kritikánkban. És az alcíme ellenére ez a könyv egyáltalán nem lektűr, ez inkább egy ironikus kikacsintás a szerző részéről.
Kalagor Máté maga a megtestesült gyökértelenség, a kicsit ide, kicsit oda, végül aztán sehova sem tartozó, mindenhonnan kilógó figura, akire egyszerre igaz, hogy bárkivel képes megtalálni a közös hangot, és az is, hogy senkihez nem tud igazán közel kerülni, még a szerelemben sem. Ez persze, ha nem is feltétlenül tragikus, de szomorú, Vida viszont sajátos, keserédes humorával remekül ellenpontozza nemcsak a kor, hanem szereplői furcsaságait is. A szöveg pedig hol ráérősen hömpölyög, hol magával sodor – éppen úgy, mint a történelem.
1. Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag
A Hajnalcsillag lett a Könyves Magazin szerkesztősége szerint 2023-ban a legjobb könyv. A norvég Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatáról rengeteget írtunk, nagyon szerettük, listáinkon is rendszeresen szerepelt, de egyszer sem választottuk meg az év legjobbjának. Az Évszakok-sorozatnak a szerkesztőségben nem voltak kedvelői, így az elvárások is jelentősen csillapodtak, amikor megjelent az új könyv.
A Hajnalcsillag egy újabb nagy vállalkozás első kötete. Kilenc szereplőt ismerünk meg, és miközben egy égitest váratlan megjelenése okoz felfordulást, még egy halott politikus is életre kel (ez itt olvasható nálunk). Természetesen a cikk olvasója most felkapja fejét, hogy mi ez a marhaság?!
Az év legjobb olvasmánya (kritikánk itt) úgy játszik a különböző hangokkal, témákkal (család, hit, függőség, kiégés, halál, kultúra, alkotás etc.), regiszterekkel, és úgy használja a zsánerelemeket, hogy végül mindenkit magával ragad. A Hajnalcsillag olvasmányos, izgalmas és elég sötét könyv, amiben misztikus dolgok találkoznak olyan, családon belüli borzasztó problémákkal, mint például az egyetemi oktató bipoláris feleségének esete. Ebben az ajánlóban, ahogy a könyvben is, sorra jönnek a nehéz témák, mert ki szeret az elmúlásról, a halálról olvasni. Viszont Knausgård úgy foglalkozik mindezzel, hogy kizárólag a történetekre, az elbeszélésekre koncentrál, nem írja túl, nincsenek benne a Harcom-sorozatra jellemző intellektuális, esszéisztikus túlzások.
A norvégiai Bergenben a halál, ahogy a Covid idején (amikor Knausgård elkezdte írni), mindenkihez közel kerül, és megváltoztat családi és párkapcsolatokat, hétköznapokat, vágyakat és hitet. A két nap alatt játszódó, megmagyarázhatatlan események ügyesen keretezik a kilenc elbeszélői nézőpontot, akik egyes szám első személyben beszélnek életükről, miközben teljesen hétköznapi problémákat ismerhetünk meg. Például a lelkésznő nem akar visszamenni a férjéhez, az újságíró a családi problémák elől az alkoholba menekül. Akármit is állítunk, a hétköznapjaink hozzák a legtöbb drámát, tragédiát, fájdalmat és örömöt is, és Knausgård ezt a nagy és összetett elbeszélői rendszert energikusan és izgalmasan működteti. Karakterei sokféleségével megidézi a haláltánc középkori műfaját is, amiben felvonultatták a társadalom különböző képviselőit, hogy rámutassanak, lehet, hogy mindannyian mások vagyunk, ám a halál előtt mégis egyenlőek.
Amíg a Harcom-sorozatban kötetről-kötetre mentünk bele egy negyvenes férfi élet- és családtörténetébe, kacskaringókat téve Rilke, az első szex, az írótábor vagy Adolf Hitler felé, addig a Hajnalcsillag sok szempontból mestermunka: a misztikus kerettörténet pont elég szorongást kelt, a dramaturgia elrabolja az olvasó figyelmét, az egyes nézőpontok egymással is konfliktusba kerülnek. Kritikánkban azt írtuk, hogy „ez a könyv úgy szól az életről, hogy a halált teljesen természetes részének tekinti. Amitől félünk, amire vágyunk, ami körülveszi és meghatározza az életünket.”
