Az alig egy hónapja Nobel-díjat kapott Jon Fosse elismeréseinek vége-hossza nincs. De most nem a kitüntetéseiről szeretnék írni, hanem a(z A. Dobos Éva által csodásan tolmácsolt) mondatairól. Jon Fosse mondatai súlyosak, hűvösek, egyszerűek, fényesek, és megmagyarázhatatlan módon máshogy hat rájuk a nehézkedés, mint mindenki más mondataira. Jon Fosse mondatai tiszták. És bár messziről érkeznek, mégis ismerősen csengenek. Jon Fosse mondatai felkavarók és megnyugtatók. Jon Fosse mondatai téli tengervízben lebegő ólomgolyók.
2023-ban a norvég Jon Fosse kapta az irodalmi Nobel-díjat. A Nobel-bizottság indoklása szerint az írót innovatív színdarabjaiért és prózájáért díjazták, ami hangot ad a kimondhatatlannak. Fosse nynorsk (újnorvég) nyelven ír, sokféle műfajt felölelő hatalmas életműve színdarabok, regények, versgyűjtemények, esszék, gyerekkönyvek és fordítások gazdagságából áll. Miközben ő ma a világ egyik legszélesebb körben színpadra állított drámaírója, a prózája is egyre elismertebbé vált.
Tovább olvasok„Baj van?, kérdi Peter és lenn a vízben, körülbelül egy méter mélyen megáll az ólom, ott lebeg és nem látszik alatta semmi, csak lebeg és nem merül alá és a zsinór a víz tetején úszik, mi a csuda ez?, gondolja Johannes, érthetetlen, gondolja, beakadt a csónak fenekébe? de nem látszik semmi. Tiszta tengervíz, lebegő ólom, nem, itt valami nincs rendben, gondolja Johannes és szeméhez emeli az egyik kezét, megdörzsöli és ismét ott látja az ólmot egy méter mélyen, bizonyára beleakadt a csónak fenekébe, gondolja Johannes, de nem látszik semmi? nem, ezt Peternek nem szabad elmondania” – íme, Fosse néhány különösen központozott, drámaian kanyargó mondata. A Reggel és este című kisregényből valók, és az idézésükkel le is lepleztem magam. Fossétól csentem a metaforát, amivel megpróbáltam körülírni a mondatait. A tengerben lebegő ólomgolyó nem az egyetlen furcsaság, amivel ennek a 2010-ben, a Kalligram gondozásában egyszer már megjelent, és a Nobel-díj okán most újra kiadott szövegben találkozunk, de azt hiszem,
a Reggel és este valamiképp mégis e körül a motívum körül kering.
A norvég fjordok világában játszódó lírai történet születésről és halálról beszél, közben a teremtettségünkkel és a világba vetettségünkkel kapcsolatban vet fel kérdéseket. A Reggel és este főhőse Johannes, a halász, aki a nevét a nagyapjától, a foglalkozását az apjától örökölte meg. Aki felsír a könyv elején, és aki a történet végén végleg nyugovóra tér. Mindössze egyetlen lázálmos napot bolyongunk végig vele, mégis mindent megtudunk róla, ami lényeges. Sok minden másra csak következtethetünk.
2023 irodalmi Nobel-díjasát hasonlították már Samuel Becketthez meg Thomas Bernhardhoz, prózája mégis összehasonlíthatatlanul a sajátja, ahogy egyik magyar fordítója fogalmazott, klasszikusan modern, letisztult és sűrű. Jon Fosse ezzel együtt erőteljesen ott hagyta kézjegyét a drámairodalmon is, emellett műfordítóként is kiemelkedő. De mit gondol magyar fordítója és kiadója a friss Nobel-díjas szerzőről, mi a jelentősége, hogy Fosse újnorvég nyelven alkot, Karl Ove Knausgård melyik könyvébe írta bele példaképét, és mit olvasson az, aki most ismerkedik a fossei prózauniverzummal? Összeállításunkból kiderül.
Tovább olvasokJohannes foglalkozása és neve például eszünkbe juttatja János evangélistát. Johannes édesanyját Martának hívják a történet szerint (akárcsak a feltámasztott Lázár nővérét), a bába neve, aki világra segíti őt, Anna (mint Jézus nagyanyjának), a legjobb barátja pedig Peter, aki az evangéliumokban szereplő névrokonához hasonlóan halászattal keresi a kenyerét, mielőtt apostolnak áll. Bár az újszövetségi nevek aligha véletlenek, Fosse finom kontúrokkal megrajzolt, cigarettafüstbe és ködbe burkolózó története egyszerre letisztultabb és szövevényesebb, semhogy kizárólag a bibliai referenciák felől lenne felfejthető.
A névegyezések tehát nem adnak a kezünkbe kulcsokat, inkább a kérdéseink számát szaporítják. Fosse ezen megoldása azért mesteri, mert miközben tapogatózunk, és igyekszünk a Reggel és estét a korábbi olvasmányélményeinkhez illeszteni, ugyanazt éljük át, amit a kisregény első fejezetében a szülés idejére a hálóból a konyhába tessékelt, gyámoltalan és reménykedő apa, vagy a halála után magát szokatlanul könnyűnek érző, és a különösebbnél különösebb jeleket rendre félreolvasó Johannes. Tanácstalanok vagyunk. És mert olyan magától értetődő módon dolgozik bennünk a tettvágy, és kérlelhetetlenül munkálnak bennünk a rutinok,
Johanneshez hasonlóan nekünk is nehezünkre esik felfogni azt, hogy a világ tőlünk függetlenül változik.
„[M]egáll és bámulja a vågeni csónakházakat és észreveszi hogy valami megváltozott és Johannes nem mozdul, becsukja a szemét, mi történt? minden amit lát megváltozott, a csónakházakra néz, egyszerre súlyosak és hihetetlenül könnyűek, mi történik velem? gondolja Johannes, nem értem, gondolja Johannes és leginkább csak képzelődés az egész, a csónakházak színeváltozása is, mert semmi nevén nevezhető dolog nem történt, és ha valami megváltozott, akkor az őbenne változott meg, de történt-e valami?”
Mint látható, a szereplők kételyét Fosse a szövegbe kódolja formailag is. A végenincs, ismétlésekkel és variációkkal teli, kusza és pontos mondatok a keletkezés körüli kialakulatlanságot és az elmúlást megelőző szétesést egyaránt színre viszik. A Reggel és estében alig vannak pontok, miközben hemzsegnek benne a kérdőjelek. (A pontos arány 36‒211, a PDF-olvasóm szerint.)
A már emlegetett tétovázás, a megtorpanások és a tanácstalanság megjelenítésére a kérdőjeleken túl a rengeteg vessző is rásegít.
„Fosse vesszői, látszólag rapszodikusan, hol ritkábban, hol sűrűbben jelennek meg a szövegben” ‒ írja a Hévíz 2015/6. számában közölt izgalmas esszéjében A. Dobos Éva. Aztán elmeséli, hogy megkérdezte egyszer Fossét, milyen kódrendszer alapján használja az írásjeleket. „Nos, a válasz megnyugtatott és felbátorított. Ne törődjek a nyelvtannal, ne keressem a rendszert, mert egyik sem fontos. »Az én szövegeimben a zenét kell érezni«, írta a válaszában Jon Fosse. A vesszők a ritmust, a tempót, a szünetet, a hangerőt és a hangsúlyokat jelzik. Vegyem úgy, mintha partitúrát olvasnék, hallgassam a hangokat, és rájövök, hova való vessző, mondta.”
Bár nem ismerem az újnorvég eredetit, mégis azt gondolom, A. Dobos Éva nagyszerű partitúra-olvasó. Ahogy a 2015-ben, Morgen und Abend címmel a kisregény inspirálta operát komponáló Georg Friedrich Haas „fordítása” is remek. A kopogó üstdobokkal induló, dallamok és harmóniák helyett repetitív hangképekből építkező darab összességében zaklatottabb talán valamivel, mint az adaptált szöveg, de hallani benne a tengermély sötétjét és a szelíd hóesést, vagyis pontosan idézi fel Johannes bolyongását, kérdéseit és nyugtalan gondolatait.
Ha már egy (hang)képekben ennyire gazdag szöveghez keresünk közelítéseket, érdemes összehasonlítani a norvég eredeti és a hazai kiadás borítóit is. Az előbbin látható halvány pasztellalapra rajzolt fekete és fehér firkagombolyag mintha a holdat és a napot, a tengert és az eget, a hajnali derengést és a szürkületet, a megszületést és az eltávozást, az elindulást és a végigjárt életutat jelentené. Valamiféle személyes és naiv genezist és apokalipszist előlegeznek tehát, felvázolják az önmagába futó elmozdulást. A Kalligram-címlapon viszont semmi sem mozog. Hrapka Tibor halvány tojáshéjszínből mélyszürkébe futó, ugyancsak vertikális tájolású, az időtlenséget és a végtelen csendjét fennkölt pillanatképbe fogalmazó munkáján az irányok is eldönthetetlenek. Nem tudjuk, napkeltekor vagy napszálltakor ül-e a csónakban az evezős, mint ahogy kétséges az is, kifelé vagy befelé halad. És van itt még valami: a vízszín mint tükörfelület, ami tapintatosan, mégis határozottan töri a teret.
A Reggel és este az emberi bensőről festett pointillista olajkép, a lélekről lőtt portréfotó-sorozat. Hiszen a pontok, vesszők és kérdőjelek rengetegében, a születést és a halált leíró fejezetek szellősen szedett soraiban Fosse végig az életről beszél. Erről az ólomdarabról, ami egy ideig nem merül alá, aztán egyszer csak odalesz. Amit nem valószínű, hogy valaha is teljesen megérthetünk. Így aztán hagynunk kell, hadd keveredjenek össze a szövegben az újszövetségi és a norvég nevek, hadd érjen egymásba a csend és a hebegés, hadd gubancolódjanak össze a mondatok határai. Nem értelmezni, inkább hallgatni és szemlélni kell ugyanis ezeket a nehezen határolható passzusokat, hiszen mindegyiknek színe és zenéje van.
A Reggel és este mindenki által tudott, nehéz titkokat oszt meg velünk. Például azt, hogy a születés körül ott ólálkodik a gyász. Hogy „Isten létezik, de végtelenül távol és végtelenül közel, mert magában az emberben lakozik”. Hogy az élet indulásakor és lezárulásakor nehéz mit mondani.
Hogy tehetetlenek vagyunk.
A Reggel és este fennkölt opera és meditatívan hullámzó ambient-lemez. Egy jósággal teli, konok halász könnycseppektől könnycseppekig tartó története. A víz, a só meg az ólom a legfontosabb motívumai. „Ti vagytok a föld sója” ‒ mondta Jézus az őt követő tömegnek egy hegyormon Máté evangéliuma szerint. Ráadásul közvetlen azután, hogy biztosította őket arról, hogy „[b]oldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek”. A Nyolc Boldogság elhangzásakor vele volt a Galileai-tenger mellől elhívott Péter és János (azaz Peter és Johannes) is. Csakhogy azóta elfelejthették már, hogy a sós könnyek tartják meg az alig merülő ólmokat.
A Reggel és este egy tengerbe ejtett, profán evangélium. Ólomsúllyal lebegő, örömhírt hozó gyászszöveg. Azt suttogja: az életről beszélni nehéz, az életet ünnepelni kell, az élet egy titok.
