Amikor befejeződött Karl Ove Knausgård hatkötetes Harcom-sorozata, akkor nem nagyon lehetett látni, hogy ezt a teljesen személyes, mégis totális projektet, ami egyszerre szembesíti az elbeszélő ént a saját történetével, elemzi Rilkét, esszézik Hitler Mein Kampfjáról, valamint teregeti ki a családi tragédiákat, mi követheti. A lányának írt, rövid írásokból felépülő Évszakok-sorozat nem sok jót ígért, mert végeredményben újra a személyes elbeszéléshez fordult, aminek egy hatkötetes őrület után már nem sok tétje volt, és szerintem sem a formát, sem a hangot nem találta meg igazán. Viszont végre magyarul is megjelent új, háromkötetes regényének első része, a Hajnalcsillag, ami nagyregény, társadalomkritika és a halálkultúrával való szembenézés is. Az angolszász kritikusok gyakran említik a regényhez kapcsolódva Stephen King nevét, elsősorban a Gonosz vagy a halál általános megjelenése és történetszervezése miatt.
Karl Ove Knausgard először jelentkezik fikcióval a Harcom sorozat óta. Regényében egy hatalmas, ragyogó csillag tűnik fel az égen, és senki nem tudja, miért van ott. Olvass bele!
A regényt Knausgård a 2020-as Covid-járvány alatt írta (a keletkezésről és Drakula szerepéről ebben a cikkben számoltunk be), ami azért lehet érdekes, mert a könyvben szereplő új csillag megjelenése és hangulata semmiben sem különbözik a járvány első pár napjától: érzékeljük, hogy valami megváltozott körülöttünk, a hétköznapok ijesztően vagy rémisztően újrakereteződtek, egyáltalán nem megszokott dolgokat csinálunk (például maszkviselés, fertőtlenítés), a halál egyre közelebb ér hozzánk és a társadalmunkat a halálról való gondolkodás határozza meg. Ez a regény a középpontba helyezi a halált, sokféleképp jelenik meg, de az egyik legizgalmasabb egy műtét, amiről beugrott az író híres agyműtétes cikke (itt lehet elolvasni). Hit, tudomány, kultúra, vágy: csupa olyan szempont, ahogy a halálhoz közelíthetünk, és amelyek ennek a szövegnek is alapvető nézőpontjai.
Az első kötet két nap történéseit sűríti egybe a norvégiai Bergen körül. Az egyes családtörténeteknek különös kontextust ad, hogy megjelenik az égen egy új, fényes csillag, amibe valaki bibliai jelentéseket olvas bele, valaki meg nem foglalkozik vele, de az biztos, hogy mindenki számára ijesztő ez a megmagyarázhatatlan esemény: az állatok egyre furcsábban viselkednek, valaki olyan személyt lát, aki már meghalt.
A Hajnalcsillag 700 oldal, tartalmaz egy esszét a halálról, nyomoznak benne, de lényegében különböző kis- és nagycsaládokat ismerünk meg a teljes szétesésben.
Ha létezik a hétköznapi misztikus thriller műfaja, akkor a Hajnalcsillag az: teljesen hétköznapi történetek, egy az égbolton megjelenő új csillag és a háttérben elkövetett rituális gyilkosság adja az alapokat.
Két nap, kilenc elbeszélő, akik egyes szám első személyben beszélnek az életükről, pontosabban arról a konkrét időszakról, ami az új csillag megjelenése előtt közvetlenül történik. Bekapcsolódunk Arne, Kathrine, Egil, Jostein, Turid, Solveig, Iselin, Emil és Vibeke elbeszélésébe, majd változó ritmusban térünk ezekhez vissza: például Arnénak és Kathrine-nak három-három nagy fejezete jut, de van, aki épp csak felbukkan, mint Emil vagy Vibeke egy-egy fejezettel.
A Knausgård-ra (vagy a Harcom elbeszélőjére) leginkább emlékeztető figura a professzorként dolgozó, de írogató Arne, aki utolsó napjait tölti a nyári rezidencián gyerekeivel és feleségével, a bipoláris Tovéval. Ez a szál szorosan kapcsolódik a Harcom utolsó kötetében megismert feleséghez, Lindához (ő is írt könyvet, itt beszélgettünk és írtunk róla), és az ott olvasott nehézségekhez.
A lelkész Katherine nem akar visszamenni a férjéhez, ahogy az újságíró Jostein is inkább az alkoholba és egy éjszakai kalandba keveredik, mint hogy hazasiessen a gyerekéhez és a feleségéhez, aki egy pszichiátriai intézetben éjszakai nővér.
Isznak, gyógyszert szednek, elakadnak a karrierjükben vagy az életükben, vagyis mindannyian teljesen hétköznapiak.
A kilenc hangon megszólaló elbeszélés társadalmi tablóként is működik, megmutatja, hogyan darál be mindenkit az élet.
Amíg a Harcom-folyamban nem nagyon lehetett mit spoilerezni, addig a Hajnalcsillagban bizony lehet. Az elbeszélés játszik a titkokkal, a kapcsolódásokkal, és pont ez teszi letehetetlen olvasmánnyá: egymásra vágja a nézőpontokat, amik hol kiegészítik, hol elrejtik a lényeget, miközben ezzel Knausgård végig erős feszültséget tart fent. És míg a Harcom legfeljebb intellektuális értelemben hordozott feszültséget, itt a könyv fölött is, ahogy a szereplők egén, végig ott áll egy csillag, amire nincs magyarázat.
Lars von Trier a Melankólia című filmben eljátszott az ötlettel, hogy mi történik, ha egy új égitest közelít a Föld felé (egyébként Szöllősi Mátyás a Margó-díjas könyvében, a Váltóáramban szintén). Ha az univerzumban ilyen kiszámíthatatlan dolog történik, az felzaklatja az embereket: depresszió, melankólia, pszichózis. A norvég égbolton megjelenő új csillag nemcsak egy csodás új égitest, hanem az Armageddon első jele is lehet - beállítódás és olvasat kérdése csupán. Ahogy erről például Arne barátja, Egil beszél, aki közben a halál filozófiai és kulturális hagyományáról ír esszét.
Ez a könyv úgy szól az életről, hogy a halált teljesen természetes részének tekinti. Amitől félünk, amire vágyunk, ami körülveszi és meghatározza az életünket.
Az elején egy halálról szóló mottóval indul és egy esszével zárul, amit az Egil nevű karakter jegyez, és ami azzal igyekszik szembenézni, hogy a kultúránkban miért nem vagy miért így jelenik meg a halálról való beszéd.
Knausgård-ról eddig is pontosan tudtuk, milyen szuper író, de a Hajnalcsillag azt is bizonyítja, hogy gátlástalan dramaturg, aki úgy építkezik, mintha egyenesen a Netflixre írta volna a történetet. A szereplőkről elnevezett fejezetek minden esetben önálló történetet mesélnek, cliffhangerekkel végződnek, a karakterek elkezdenek összekapcsolódni (például szereplők találkoznak, vagy ugyanazt két különböző szempontból is látjuk), nyomokat hagynak az olvasóknak.
Eleinte a helyszín és az idő lesz a legfontosabb összetartó kapocs, hiszen pontosan érezzük a nyár végi nagy meleget, illetve az első nap történetei végén megjelenik az új csillag. Ahogy haladunk a Hajnalcsillagban úgy derülnek ki a szereplők közötti kisebb vagy szorosabb összefonódások, például a kulturális újságíróvá lefokozott Jostein elbeszélése párban jár a felesége és gyereke anyja, Turid sztorijával. Egy idő után a regény lapozgatós könyvként kezd működni abban az értelemben, hogy vissza-vissza lapozgatok olvasás közben: hol találkoztunk Kenneth nevével? Emil miért csak egy rövid fejezetben jelenik meg?
Ahogy a regény szereplői szeretnék megérteni az új csillag megjelenését, vagy többet megtudni az eltűnt metálegyüttesről, a könyv szerkezete miatt az olvasó is nyomkeresővé válik.
Knausgård irtó jól adagolja az infókat, ütköztet szereplőket vagy dob be konfliktusokat, mégis az egész Hajnalcsillag nagyon természetesnek tűnik abból a szempontból, hogy minden elbeszélés valami tök egyszerű probléma köré szerveződik: valaki megcsalja a feleségét, más függő, nem mer szembenézni a múltjával, elválna, könyvet írna, a halálról gondolkodik.
A Harcom-sorozatra az én-elbeszélés volt a legjellemzőbb: hogyan lehet asszociációk mentén mélyebb és mélyebb fúrásokat tenni a saját tudatfolyamunkba és élettörténetünkbe, és mit lehet kezdeni azzal, amit a mélyből felhozunk? Házassági és gyereknevelési problémák, transzgenerációs kérdések mellett sokféle betétesszét olvashattunk művészetről, zenéről vagy végeredményben bármiről, ami Knausgård-t érdekelte. Sokszor érezhettük azt, hogy a szerző szándékosan nem gyakorol önuralmat, hanem tényleg az a célja, hogy a monomániáját közös üggyé alakítsa és felszámolja az én-t. Abban az értelemben sikerült neki, hogy az író Knausgård teljesen megszüntette a magánembert, a határok teljesen elmosódtak.
A Harcom óriási siker volt, évekre lekötötte Knausgård-t, és kialakította a piaci, kritikai és olvasói elvárást: létrejött egy írói márka, ami jól azonosítható és működtethető az egész világon (például a Norvégiában élő Kun Árpád már műfaji eszközökként működteti Knausgård stíluselemeit). Az Évszakok-sorozat ebből próbált meg egy újabb bőrt lehúzni, fékezett sikerrel. A Hajnalcsillag viszont nem egy hangon, hanem kilencen szólal meg, teret enged a fikciónak és a dramaturgiának, de a Harcom olvasója mégis mindent megkap, amit szeret: énelbeszéléseket, családi történeteket, önreflexiót, hétköznapi tragédiákat, szélsőséges szerelmet, árulást vagy énrombolást, de mindezt ijesztő sötét kontextusban, ami még inkább abban segít, hogy saját végességünkkel és félelmeinkkel szembenézzünk.
