A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő Mario szeretne életre szóló emléket adni mit sem sejtő fiának, a tízéves Litónak, ezért úgy dönt, hogy magával viszi egy utolsó útra Pedro nevű kamionján. Az otthon maradó anya, Elena ezalatt a könyvekben és az írásban keres vigaszt, s miközben lélekben próbál fölkészülni férje halálára, ő maga egy még kockázatosabb felfedezőútra indul, amely saját morális határait feszegeti. Bár egyikük sem képes elmondani a másiknak a teljes igazságot, az anya, az apa és a fiú monológjai megrendítő párbeszédet alkotnak, rávilágítva arra, hogyan alakítja át az embert az elkerülhetetlen veszteség tudata, s miként szolgálhat a szó vagy akár a szexualitás ereje ennek ellensúlyozására. Valuska László utószavával.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Tovább olvasokAndrés Neuman: Magunknak mondjuk (részlet)
Fordította Eőry Zsófia
ELENA
Épp most indultak el. Remélem, a fiam elégedetten jön haza. Már tudom, hogy a férjem nem fog újra nekivágni. Ez amolyan „most vagy soha” volt. De Mariónak (és általában a férfiaknak) nehezükre esik elfogadni, hogy időnként a „soha” győz.
A balesetek esélyeibe még bele sem gondoltam, már attól halálra rémülök, hogy kimondom, de mi lesz, ha romlik az állapota? Ha nem tudja folytatni az utat? Mihez kezd akkor Lito? Erre Mario még csak gondolni sem volt hajlandó. Szentül hisz benne, hogy az akarata többet számít az erejénél. Szokás szerint én engedtem. És ez nem nagylelkűség volt, hanem hiba. Az a legabszurdabb, hogy ha nem engedtem volna, azt is ugyanúgy bánnám.
Ha Mario végre elfogadná, meddig tart ki az ereje, már az összes barátunknak elmondtuk volna az igazat. De ő azt akarja, zárkózzunk magunkba. Csak diszkréten, mondja. A beteg jogait senki sem vitatja. De senki sem beszél azoknak a jogairól, akik törődnek vele. A másik betegsége által mi magunk is megbetegszünk.
Úgyhogy én is abban a kamionban utazom, még ha itthon maradtam is.
Mario azt hajtogatta, hogy az életben legalább egyszer útra kell kelnie a fiával. Magával akarta vinni kamionozni, ahogy annak idején őt is elvitte az ő apja. Én meg úgy éreztem, képtelen vagyok ennek ellentmondani. De aztán egy elfogadhatatlan indokot is felhozott. Azt mondta, hogy a pénzt leszámítva is jól fog ez jönni nekünk. Sőt: nekem fog jól jönni. Ha már ilyen kifejezéseket használ, amikor velem beszél, nem fogja kibírni azt a rengeteg kilométert. Az pedig, hogy mindenáron pénzügyi döntéseket akar hozni, mint az apósom, amolyan családfő módjára, jelzi, hogy a szíve mélyén nem fogadta el a helyzetet.
Most hívtam Escalante doktort. Kértem, hogy fogadjon, amint tud, mert szeretném, ha tájékoztatna Mario állapotáról, és arról is, van-e reális esélye annak, hogy kibírja az utat. Még azelőtt kellett volna megkérdeznünk a doktort, hogy meghoztuk a döntést. Talán Mario el tudta képzelni, mi lehet a véleménye, és ezért ellenkezett már az elejétől fogva. Állandóan azt hajtogatta, hogy ez személyes dolog, nem pedig egészségügyi. Hát mit tehettem volna, vonszoltam volna magammal? De azt hiszem, hogy most már legalább jogomban áll egyedül felkeresni a doktort. Tudni akarom, pontosan milyennek találta Mario állapotát a legutóbbi vizsgálaton. És elvárom, hogy teljesen őszinte legyen. Felteszem, elég nyugtalannak tűnt a hangom, mert holnap 11-re adott időpontot.
Ha már úgyis arra járok és nincs messze, beugrom a tanáriba, hogy felkészüljek a nyelvi pótvizsgákra. Elég idő van még hátra addig, de az őrületbe kerget, hogy nem dolgozom. Attól tartok, kétféle őrült létezik: a halálosan kimerült dolgozó és a vakációzó dolgozó. Az előbbi képtelen gondolkodni, nincs ideje rá.
Az utóbbi kizárólag gondolkodni tud, és ez okozza a vesztét.
Még mindig reménykedem, hogy Mario visszaír. Egyszerre érzek valami melegséget és idegességet. Mintha jó erősen végig kellene vakarnom a testemet, amíg le nem tépek magamról valamit, amiről azt sem tudom, micsoda. Nem örülök, hogy Mario vezetés közben telefonozik. Az ő kezében vagyok. Engem fojtogat, miközben a kormányt szorítja. Elfordítja – és kitekeri a nyakamat. Elég. Nem akarok írni többet, amíg meg nem kapom azt az üzenetet.
Nem akarok írni többet, amíg meg nem kapom azt az üzenetet.
Nem akarok írni többet, amíg meg nem kapom azt az üzenetet.
Nem akarok írni többet, amíg… Na végre.
Jól vannak. Mármint ezt mondják. Legalább arra odafigyeltek, hogy két üzenetet küldjenek. Mario nem bonyolította túl. Lényegre törő, csak semmi kitérő. Kedves, de nem hat érzelgősnek. Még mindig tud bánni velem, ha akar. Ezért is szerettem belé: nemcsak a szavakkal, de a csenddel is tud bánni. Sok férfi zseniálisan szónokol, elég ilyet ismerek. Hallgatni viszont jóformán egy sem tud. A barátnőim nagy része szerint a hallgatag típus a kemény dió. Én úgy látom, ez egy filmeken alapuló félreértés. A férfiak legszörnyűbb gorombaságai, amelyeknek tanúja lehettem, egytől egyig kíméletlen szavakban hangzottak el. Ráadásul fennhangon.
Lito válaszát szokás szerint órákig tart megfejtenem. Vajon ezek a rövidítések, amelyek elvileg mindent meggyorsítanak, nem odázzák el az üzenet megértését? Nem nehezítik meg a kommunikációt? Olyan öregnek érzem magam.
Másfél órán át ültem a váróban. Nem éreztem épp megnyugtatónak, hogy annyi beteget látok egy helyen. Végül két páciens között Escalante doktor velem is foglalkozott. Öt percet szánt rám. Szinte végig bólogatott, és elnézést kért a sietős tempóért. Látta, mennyire aggódom és milyen sok a kérdésem, ezért azt javasolta, hogy menjek vissza holnap. 12:00 és 12:30 között szünetet tart. Ott leszek. Mindössze annyit sikerült elmondania, hogy bár az utazásnak megvannak a maga kockázatai, jelenleg Mario szervezete a gyógyszerezés megszakításától mérhetetlenül megkönnyebbül. Ez korlátozott ideig általában erősíti az ellenállóképességet, amely a lelki feltöltődéssel kiegészülve visszaadhat Mariónak annyi erőt, amennyire már hónapok óta nem számíthatott – de ezt persze semmi sem garantálja. Megkérdeztem a doktort, hogy mennyire lesz korlátozott ez az időszak. Vállat vont, és megismételte: korlátozott lesz.
Mindig felbosszant az orvosok körülményeskedése.
Olyan, mintha térerő nélkül beszélnék velük telefonon. Vagyis mindig ugyanazt hallom. Hagyják, hogy kiöntsd a szíved, hogy feltedd a kérdéseket, miközben rettegsz a választól, és hogy lassacskán átlásd az összképet, miközben ők a maguk részéről minimálisan kevés információval látnak el. Escalante doktor különös ember. Tudja helyén kezelni a pozícióját. Nem fitogtatja a hatalmát, inkább nyugodtan magától értetődőnek veszi. Az benne a legfeltűnőbb, hogy valamiféle visszafogott magabiztosság, tartózkodó meggyőzőerő járja át, amelyhez életkorának sajátos energiái is hozzáadódnak. Ez az energiaáramlás ott van a tekintetében és karja hirtelen mozdulataiban is. Igazából Escalante doktor nem fiatalabb nálam olyan sokkal. De a jelenlétében, nem is egészen értem, hogy miért, idősebb nőnek érzem magam, akinek kiszámíthatóbb az élete az övénél. Bármibe lefogadom, hogy nincs gyereke.
Mielőtt elmentem volna hozzá, beszéltem Litóval és Marióval. Lito elmesélte, hogy a kamionban aludtak. Én azt hittem, szállodákban töltik az éjszakákat. Ebben állapodtunk meg. Inkább nem húzom fel magam, mert úgy tűnik, jól szórakoznak. Mario elmondta, hogy nem émelygett. Fesztelennek tűnt. Amikor ideges vagy hazudik nekem, furcsa szünetekkel szakítja meg a mondatait, nem a megszokott helyeken veszi a levegőt. Lito lelkesen kiabált. Megvigasztalt, hogy ilyennek hallom. Ugyanakkor el is szomorított. Azt mondja, úgy nézett ki az egyik táj, mint a Kengyelfutó gyalogkakukkban. Jókat esznek. Én nem. Ki fogom választani a szövegeket a vizsgákra. A délután hátralévő részében pedig majd olvasok. Az olvasástól megnyugszanak az idegeim. Tévedés: nem megnyugszanak, csak irányt váltanak.
Miután eljöttem a rendelőből, beugrottam (belógtam) egy könyvesboltba. Megvettem elég sok regényt olyan szerzőktől, akiket szeretek (gyorsan csináltam, alig néztem oda, mintha fájdalomcsillapító lenne), és Juan Gracia Armendáriz naplóját, amelybe véletlenül lapoztam bele. Úgy sejtem, hogy ez a könyv nem is annyira fájdalomcsillapító, inkább vakcina:
belém fecskendezi a nyugtalanságot, amelyet próbálok leküzdeni.
„A betegség, ahogy az írás is, az élet velejárója” – húzom alá a naplóban – „ebből következik, hogy a szerzők kellemetlenül érzik magukat, ha a helyzetük felől érdeklődnek” – többé-kevésbé az ellenkezője történik velünk, tanárokkal, mintha mi kifejezetten kérkednénk a helyzetünkkel, a tanteremben élnénk. El tudom képzelni, hogy az orvosok ugyanebben a cipőben járnak, sőt nekik valószínűleg még rosszabb: mindenki más szemében ők szünet nélkül, mindig orvosok. „Ugyanakkor ha megkérdezzük őket kedvenc módszereikről vagy legkedvesebb szerzőikről, végeláthatatlanul hosszan kezdenek beszélni, épp, mint a betegek, akik különösen bőbeszédűvé válnak, ha a panaszaik felől érdeklődünk” – a különbség mindössze annyi, hogy az írók nem tudják elkerülni, hogy bármi másról beszéljenek azon kívül, ami megmenti őket, míg
a betegek azt nem tudják elkerülni, hogy olyasvalamiről beszéljenek, amit mindennél jobban gyűlölnek.
Most értem vissza Escalante doktortól. Nem úgy alakult, ahogy vártam. Semmilyen értelemben sem.
De vártam egyáltalán valamit?
Pontosan érkeztem a rendelőbe. Jó ideig kellett várakoznom, ahogy azt előre sejtettem. Utolsóként mehettem be. Escalante doktorral hűvösen üdvözöltük egymást. Megkért, hogy foglaljak helyet. Azt feleltem, „jó”, vagy valami ehhez hasonlót. Minden tökéletesen hétköznapi. Aztán már nem vagyok benne biztos, mi és hogyan történt.
Eleinte úgy viselkedett, ahogy mindig. Meghallgatott, bólogatott, és tanáros stílusban felelt, mintha elhallgatná a válaszok legzavarosabb részeit. Ez felbosszantott, mert nem azért mentem vissza, hogy újra végigvegyem az alapismereteket, amelyeket már rég fejből tudok. Időnként úgy érzem, az orvosok nem azért magyaráznak, hogy megértessék velünk, mi történik, hanem hogy még egy kicsivel tovább tartson megértenünk. Ha szerencsénk van, ezalatt meggyógyul a beteg. Ha pedig mégsem, legalább megspórolták maguknak a válságos pillanatot, amikor előzetesen fel kell vázolni a helyzetet. Majd’ felrobbanok ettől az óvatoskodástól, ezt kerek perec megmondtam Escalante doktornak. Ironikus fintort fedeztem fel az arcán, ugyanakkor valamiféle szívélyességet is. Elmosolyodott. Úgy láttam, megnyugodott. Mintha azt mondta volna: lám, hát te is az a fajta vagy. A kamikaze. Aki azt hiszi, jobb, ha mindent tud.
Ebben a pillanatban feltűnt, hogy a doktor tisztában van vele, mennyire vonzó, noha nem jóképű.
Onnantól kezdve Escalante doktor hangneme megváltozott, kitárta a karját, és az íróasztal széléhez lépett. Én nagyon figyeltem, és próbáltam nem megigazítani a hajam, nem keresztbe tenni a lábam, nem pislogni, semmit sem csinálni. És életünkben először igazi beszélgetésbe kezdtünk. Nyers volt, egyenes, ugyanakkor tisztelettudó. Egyenlő félként beszélt velem, mellőzte a megalázó szépítgetéseket. Szinte valamennyi félelmemet megerősítette. Bár hangsúlyozta, hogy nem az utazás az igazi probléma. Elvileg mindent tudtam már, amit elmondott, de lenyűgözött, hogy így hallgathatom őt. Akkor és ott Escalante doktor tisztességes férfinak tűnt.
Végtére is nem azért kapja a pénzét, hogy ennyire őszinte legyen.
Amikor már úgy tűnt, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik, valamelyikünk, nem is tudom, melyikünk, tett egy megjegyzést a házasságra. Semmi feltűnő, csak egy jellegtelen mondat. De ettől a párbeszédünk észrevétlenül új lendületet kapott. Nemcsak visszaszerezte korábbi erejét, hanem személyesebb síkokra is terelődött. Én a fiamról, a nagybátyjairól, nagynénjeiről meg a nagyszüleiről meséltem. Escalante doktor az édesanyját említette meg, aki ugyanabban a betegségben halt meg, amelyet a doktor most próbált legyőzni. Én felhoztam a pánikrohamaimat, amelyek azóta nem hagynak aludni, hogy Mario ilyen állapotban van. Ő bevallotta, hogy amikor praktizálni kezdett, súlyos álmatlanságban szenvedett. Azt is elmondta, hogy külön él a feleségétől. Felfedeztem a hangjában valamiféle, nem is tudom, aggasztó együttérzést. Én nekipréseltem a hátamat a szék támlájának. Ő ránézett az órára, és bosszúság ült ki az arcára. Én úgy pattantam fel, mint a rugó, és a megfelelő távolságból kezet nyújtottam neki. Ő így szólt: hihetetlen, hogy elszaladt az idő. Majd megfogta a kezemet, és így folytatta: azonnal indulnom kell. Szívesen meghívnám önt is, Elena, de ez most munkaebéd lesz. Én azt feleltem, hogy emiatt igazán ne fájjon a feje, már nekem is el kellett volna indulnom egy ideje, úgy is csinálnom kell valamit valahol. Az ajtóhoz siettem. Ekkor ő még hozzátette: de együtt vacsorázhatnánk, ha van kedve.
„Rájöttem, milyen érzés üldözött engem” – húzom alá zavartan John Banville egyik regényében – „azóta, hogy aznap reggel beléptem az opálos fényű rendelőbe”, amikor betegség üti fel a fejét a családban, a fény dühöt, akár még undort is kiválthat belőlünk.
„A szégyen. Igen, a szégyen, valamiféle pánik, mert nem tudom, mit mondjak, hova nézzek, hogyan viselkedjem”,
nem is olyan rég még imádtam a reggeleket, arra vágytam felkeléskor, hogy elárasszon a fény, és azzal a biztos tudattal indultam munkába, hogy elkísér. Most jobban szeretem az éjszakát, amely legalább nyomokban emlékeztet valamiféle szünetre, olyan, mint egy steril szoba: a sötétben minden hazugságnak tűnik egy kicsit, mintha semmi sem akarna folytatódni. „Mintha olyan mocskos, olyan visszataszító titkot tártak volna fel előttünk, hogy attól alig tudnánk elviselni egymás társaságát, ugyanakkor elszakadni sem bírnánk egymástól”, Mario elutazott, de a titkunk itt maradt a házban, „mindketten tudtak arról az undorító titokról, amelyről a másik is, és eggyé váltak ebben a tudásban”, Mario elment, de a tudás nem. „Attól a naptól kezdve minden csak álcázás lenne. Nem lehet másképp együtt élni a halállal.”
