Fekete bőrkabát és nadrág, felnyírt ősz haj: a 48 éves Szerhij Zsadan nemcsak otthon és külföldön elismert költő, író, hanem rockzenész is, sőt aktivista (az ukránok vezetői nem királyok és királynők, hanem költők, idézte az írót a Time). Egy kelet-ukrajnai kisvárosban élő munkáscsaládba született, könyveit ukránul írja. 2004-ben sátorvárost szervezett a narancsos forradalom alatt Harkivban, 2014-ben a Majdanon szervezkezdett, Putyin-barát tüntetők megverték, most az önkéntesközpontban dolgozik és támogatókat keres. Az elmúlt húsz évben tucatnyi verseskötetet és hét regényt írt.
Alig valamit tudunk róla Magyarországon, pedig megjelent 2010-ben az Európánál a négy nap történetét összefoglaló Depeche Mode című regénye (a harkivi Trainspotting), majd 2012-ben ugyanitt a Vorosilovgrád. Most az Ukrajnát kutató antropológus, a 2014 óta az országban dolgozó, a Látlak című kötetével a Margó-díjat is elnyerő Vonnák Diána fordításában és válogatásában állt össze legújabb kötete.
Beengedjük a halál nyelvét
Ukrajna legmenőbb írója nem ír mostanában se verset, se prózát, legalábbis a vele készített interjúkban arra hívja fel a figyelmet, hogy az írásnak, vagyis a reflexiónak nem most van az ideje.
Amikor az oroszok megtámadták Harkivot, a Zsadan és a kutyák nevű zenekar épp koncertezni indult az országban: visszafordultak és azóta nem hagyták el a várost.
A bábszínházban működő önkéntesközpontban dolgozik, valamint koncertet ad zenekarával az óvóhelyként működő metrómegállókban.
Harkiv Hotel címmel jelent meg az ukrán Szerhij Zsadan kötete, melynek verseit Vonnák Diána válogatta és fordította magyarra. Olvass bele!
A költészet szerepe a háborúban is megváltozik, erre már sokféle példát láttunk az irodalomban. Zsadan Új helyesírás című verse azzal a gesztussal indul, hogy “Egyezzünk meg gyorsan néhány / szó jelentéséről. / Az a bajunk, hogy félünk a / dolgokat nevükön nevezni. / Eltévedünk a nevek közt, az élőket / a halottak nevén szólítjuk, / beengedjük a halál nyelvét / a magunk tartományába”. A vers legyen egyszerű, rövid, receptszerű, könnyű legyen megjegyezni, sorolja a szempontokat Zsadan, miközben tudja, hogy “A nyelv önmagát teremti meg. / A nyelv önmagát tagadja. / A nyelv saját lehetőségeit meríti ki”. Egyszerűbben fogalmazva: iszonyú nehéz megszólalni abban a világban, ahol a háborús pusztítást különleges katonai hadműveletnek nevezik.
“Meg kell állapodnunk arról is,
Miről nem kellene írni.
A költészet ott kezdődik,
Ahol a szókincsünknek vége van.
Úgy kapaszkodik a nyelv a hangba,
Ahogy a civilizációk a folyókba kapaszkodnak.
(...)
A költők a végén úgyis versbe foglalják az egészet.”
A Szó Háza
A Harkiv Hotel nem egy önálló Zsadan-kötet, hanem társalkotóként Vonnáké is, hiszen az ő válogatása, szerkesztői vagy fordítói szándéka érvényesül benne, új kontextusokat hoz létre. Három részből épül fel a kötet, az első Ukrajna függetlenségének kikiáltása után két évvel, 1993-ban kezdődik és 2013-ig tart, ezt követi a 2014-2021 közötti időszak, ami az orosz területszerzés első időszaka, Krím annektálása, a 2022-es pedig az új szintre emelt háborúé.
A Harkiv Hotel szervezőelve mégis személyes: hogyan lehet a posztszovjet időszakban a saját, ukrán identitást megismerni, megérteni, hogyan lehet ehhez nyelvet és saját kulturális hagyományt találni. A 2014 óta tartó agresszió az irodalmi megszólalást is kiélezi, más tétek és hangsúlyok keletkeznek. Például a Harkiv Hotel című kötet szimbolikus, első helyén Zsadan irodalmi hagyományát kijelölő vers szerepel. Innen kell kezdenünk, hogy megértsük, mennyire mások a nézőpontok.
Egy éve Oroszország teljes körű támadást indított Ukrajna ellen, a szomszédos országban zajló háború és annak következményei pedig mindannyiunk valóságává váltak. Az évfordulón ukrán kiadókat kerestünk meg, mondják el tapasztalataikat, cikkünkben emellett kísérletet teszünk rá, hogy könyves szempontból áttekintsük a mögöttünk álló háborús évet.
“A háború emellett kétségtelenül megváltoztatja a nyelvet is, a nyelv architektúráját, a tartományt, amelyben működik - mondta Zsadan a Német Könyvkereskedők Békedíjának átvételekor Frankfurtban tavaly ősszel.
- A háború úgy érkezik, mint egy idegen cipőtalp, hogy szétrúgja a beszéd hangyabolyát.
Így aztán a hangyák, az elpusztított nyelv hordozói, őrült sebességgel igyekszenek megjavítani a tönkrement szerkezetet, visszaállítani a rendet azzá, amit megszoktak, amiben éltek. Végül minden visszakerül a helyére. De a bejáratott mechanizmusokat használni képtelenség, vagy, pontosabban, lehetetlen átadni a korábbi (békebeli, háború előtti) szerkezetek segítségével, amit érzel; lehetetlen kifejezni a haragod, a fájdalmad, a reményed. Ez különösen fájdalmas és elviselhetetlen. Főleg ha megszoktad, hogy bízhatsz a nyelvben, hogy támaszkodhatsz az addig szinte kimeríthetetlennek tűnő lehetőségeire.”
A kötet legelső verse, Az ukrán időmértékes verselés vége a Szó Háza nevű, 1920-ban épült komplexumnak állít emléket, ahova a kor fontos íróit költöztették be. Ez nemcsak központosítást jelentett, hanem egyfajta reneszánszát is elhozta az ukrán nyelvű kultúrának, derül ki Vonnák Diána a szöveg megértését segítő jegyzetéből. Viszont: 1938-ra a hatvanhat lakásból negyvenben történtek letartóztatások, összesen 289 ukrán értelmiségit végeztek ki.
“egyszerűen vannak ilyen épületek
ahol az a végső határ különösen baljós
ahol sekély a pokol és közel vannak az ércek erei
és az idő is úgy látszik ki mint széndarabok a földből
ahol elkezdődik a halál és vége lesz az irodalomnak”
Ukrajnát a saját jogán értsük meg, válaszolta egy kérdésünkre Vonnák Diána tavaly, amikor a háborúról tettünk fel neki kérdéseket. A Harkiv Hotel még akkor is egy nagyon gyakorlatias válasz arra, hogy az irodalmon keresztül is megpróbáljuk megérteni, min megy keresztül egy ország, egy nép, ha valójában egy jelentős irodalmi életmű eddig állomásairól kapunk képet. A kötetnek az Ukrajnában zajló háború ad aktualitást, viszont az is bizonyos, hogy a háború intenzitásától függetlenül is sokkal előrébb kellene tartania a magyar könyvpiacnak a Zsadan-kiadásban (ősszel a Magvetőnél jön a szerző legfontosabb regénye).
Kell-e írni hőskölteményt?
Amikor arról beszélünk, hogy a háború 2022-ben indult, akkor újra és újra elő kell venni a 2014-ben indult versciklust, hogy rögzítsük, ez a háború nem egy éve tart. Zsadan másokról ír: egy pszichiátriai osztályról (“A bátyja a pszichiátriai betegek otthonában fekszik. / Az otthont néhány napja elfoglalták. / Az udvarra aknavetőket állítottak.”), ami zárt világában kívül esik a háborún, egy katonalelkészről, akinek a bűnöket, mint tengerparti kavicsokat nyomják a kezébe a férfiak, akik csak jönnek és jönnek, amíg zsákokban nem állnak a kövek.
A teljes körű orosz invázió kezdete óta az ukrajnai könyvkiadók sosem látott kihívásokkal kénytelenek szembesülni. De milyen a háborús Ukrajnában most egy könyvkiadó élete? Írásos kérdéseinkre Julia Orlova, a harkivi Vivat kiadó vezetője válaszolt.
Különösen megrázó a Tű című vers, amelyben a 32 éves tetoválóművész, Anton történetét szinte novellaszerűen meséli el Zsadan. A test mint világ jelenik meg a versben, mert ahogy a világot, úgy a bőr felszínét is jelentéssel igyekszünk megtölteni. A fiatal művész munkáit számolatlanul hordják magukon az emberek, miközben őt közös sírba temették. A test átpolitizáltsága mellett a vers végét szomorú és bonyolult emlékezetpolitikai kérdéssel zárja Zsadan:
“Eljön majd az idő, mikor valami rohadék
okvetlenül hőskölteményt írna róla.
Eljön majd az idő, hogy egy másik rohadék
azt mondja, erről teljesen fölösleges írni.”
Már három éve a háborúról beszélünk - ez egyszerre egy vers címe és egy állapoté: a háború tapasztalata minden mást kizár, megváltoztatja a város és a társadalom működését, az egyénekét és a nyelvét is.
“Egy ismerősöm csatlakozott egy önkéntes alakulathoz.</span
Fél év múlva tért vissza,
Hol volt - nem tudjuk.
Mitől fél - nem mondja.
De valamitől fél.
Sőt, úgy tűnhet,
Mindentől fél.
Normális ember volt, amikor elment.
Igaz, mindig túl sokat beszélt.
Az égvilágon mindenről.
Mindenről, ami csak a szeme elé került.
Teljesen más
Emberként tért vissza, mintha
Valaki kitépte volna a régi nyelvét,
És nem tette volna a helyére a másikat”
A háború erőszak
“Ki éli túl végül a középkort?” - teszi fel a kérdést a Templomosok című versében, majd azt is, hogy lehet élni egy városban, amelyet ostromgyűrű zár körbe.
A középkori háborút megidéző vers elemi erővel mutatja meg, hogy a háború minden esetben a maga embertelenségével és pusztításával az idő ellen dolgozik.
“A középkor, mint egy megszelídített állat, / a vártán áll, és minden érkezőt feltart.” És szintén ebben olvasható a szentföldi harcokhoz kapcsolódva, hogy “A területharc mindig hitkérdés marad” és hogy “A háborút a legjobb csak távolból nézni”. Ez a távolból nézés látszólag a mi biztonságos nézőpontunk, pedig senki nem lehet ártatlan szemlélődő egy háborúban.
Mióta Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen, természetesen az ukrán könyvkiadók élete és működése is gyökeresen megváltozott. De egyáltalán vesznek vajon most a háborús Ukrajnában könyvet az emberek, milyen műfajok a legnépszerűbbek, és kik azok az ukrán szerzők, akikre a külföldi olvasóknak is figyelniük kellene? A kijevi Tempora munkatársa, Bohdana Romancova írásban válaszolt a kérdéseinkre.
Zsadan szemtanúként rögzíti, ahogy a város kiüresedik, ahogy az emberek meghalnak vagy elmenekülnek: a várost úgy írja le, mint egy hideg utcát, ahol egyre kevesebb ablak világít, ahol egyre kevesebb a gondtalan járókelő: “Megfagynak az éjben a városok”. Egy interjúban Zsadan azt mondta, hogy a háború abnormalitásában az irodalom ad valamennyi normalitást, és bár a kultúra nem veszi fel a harcot a fegyverekkel és bombákkal, de segít megmaradni. Ráadásul a háború általános, emberi tapasztalat.
Ha Ukrajna megnyeri a háborút, lehet jövőjük, de ha az oroszok nyernek, nem lesz irodalom, se kultúra, se semmi - mondta egy kijevi újságnak Zsadan, aki a posztkolonializmusban keresi a saját nyelvet és a megszólalást. Egy pár napja publikált felmérésben az derült ki, hogy az elmúlt egy évben jelentősen nőtt azok száma, akik első nyelvnek az ukránt választják az orosz ellenében. Nem szabad úgy tenni, mintha a háború ellen bármit tudna tenni az irodalom, de a Harkiv Hotel szerkesztői koncepciója mégis azt mutatja meg, hogy független Ukrajna mindaddig lesz, amíg lesznek olyanok, akik elbeszélik a történetét.
