A regényben egy olyan család történetéről olvashatunk, amibe betört a halálos betegség, mi pedig azt olvassuk, amit az apa mond, az anya ír és a fiú gondol. Ebből a három szólamból rajzolódik ki a búcsúzás, a gyász, a kimondhatatlanság és a felnövekvés szomorú-katartikus fonata. A Magunknak mondjuk a hét könyve volt nálunk, akkor azt írtuk, ha úgy tudnánk beszélni a halálról, ahogy Neuman teszi itt, sokkal jobb világban élnénk.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Valuska László: Felkészülni az ismeretlenre
„Készen állsz?, kérdeztem. Megszorítottad a kezem. Na és te?, kérdeztél vissza. Nem emlékszem, mit válaszoltam.” Mármint Elena, az anya nem emlékszik, mit válaszolt férje kérdésére. Én sem emlékszem, mit mondtam anyámnak, amikor egyik éjszaka teniszközvetítést néztünk a tévében, és közben próbáltuk megbeszélni, mi is vár ránk. Szavakra nem emlékszem a beszélgetésből, csak csendekre, röptékre és nyögésekre, mert női egyes volt: ezek az üres helyek, amik húsz éve foglalkoztatnak. Mit kellett volna mondanom, vagy neki mondania.
Korán reggel szólalt meg a vonalas telefon, felpattantam az ágyból, átszaladtam a nappaliba, és felvettem: jó reggelt kívánok, az édesanyja exitált.
Addig azt hittem, hogy felkészültem rá.
Több mint húsz éve tettem le a telefont, és azóta próbálok beszélni a halálról, mert húsz éve nincsenek szavaim hozzá. A betegségnek vagy a halálnak nincs szókészlete, gondoljunk csak az orvosok minden problémát elfedő latinos szóhasználatára, helyette csendekkel, elhallgatásokkal kommunikálunk, mintha az élet a nyelvhez, a halál a nyelven túlihoz tartozna.
A Magunknak mondjuk című regényben a haldokló apa, Mario többnapos útra viszi tízéves fiát, Litót a Pedro nevű kamionnal, az anyának otthon egyedül kell szembenéznie a félelmeivel. A cselekmény tényleg nem több ennél, hiszen az apa gyógyíthatatlan betegsége mindent áthat, mintha egy misztikus thrillert olvasnánk a világvégéről. Ezt a történetet, ahogy az életet, elspoilerezni sem lehet, a végén meghalunk. A regény hármójuk egyes szám első személyű elbeszélésein keresztül keresi a választ arra a kérdésre, készen állunk-e, és hogy egyáltalán fel lehet-e készülni.
Ez a család minden tagja számára különleges kaland egyszeri és megismételhetetlen, hiszen Mario az utolsó útját a fiával közösen szeretné megtenni. Neuman regényében az országúti kamionozás, más ikonikus utazós regényekhez hasonlóan (például Jack Kerouac: Úton, Robert M. Pirsig: A zen és a motorkerékpár-ápolás művészete), úgy is a szabadságról szól, hogy valójában a búcsúzásról és a halálról beszél. Nagy motorzajban és olajszagban halad apa és fia egyre közelebb egymáshoz, hiszen
a halálunkkal semmi mást nem örökíthetünk át, csak a közös történeteket.
Ahogy Cormac McCarthy Az út című regényében az út célja a túlélés, Neumannál a búcsú, a közös élmény és tapasztalat megszerzése, ami a fiú számára hosszú távon jelentheti egyébként a túlélést is. A kisfiú nem sejt semmit, az apa meg már mindent, például azt, hogy az ő szeretett gyereke nemsokára apa nélkül marad. Mario elbeszélésének fullasztó terhe épp ebből következik: mi az, ami átadható vagy továbbörökíthető magunkból. A regény feszültségét pedig az időhöz való viszonyuk teremti meg.
Az anya, Elena sokat olvas, aláhúzza a fontos mondatokat, kiemel, értelmez. Például a halálról is olvas, pont azt, hogy a halált és a gyászt ugyanazzal a képmutatással közelítjük meg, ahogy a 19. században a szexuális vágyakat: ezek mindenkinek a saját történetei, megküzdései. A szexualitásról való nyílt beszéd felforgatott kulturális, társadalmi vagy gazdasági törvényeket is, sok szempontból az egyén szabadságát hozta el. A testiséghez vagy a szexualitáshoz képest a halál természetesen kevésbé monetizálható a fogyasztói kultúrában, ami a fiatalság örök vágyára épül.
Kulturálisan és társadalmilag is kódolva vagyunk az ellen, hogy a halálról beszéljünk.
Pedig kevés biztosabb dramaturgiai pontja van az életünknek. Andrés Neuman a halálról beszél, ami egy család közös története: megmutatja, hogy nincs nyelvünk se a betegséghez, se a halálhoz, ezért a szereplők egyes szám első személyben monologizálnak. Az elbeszélés minden feszültségét, drámáját az a technika teremti meg, hogy nincs kitüntetett nézőpont: a kisfiú ártatlanságával szemben az apa lebegő, homályos és melankolikus hangja áll, míg az anya érzelmes, dühös, átszexualizált és kétségbeesett szólamán keresztül a világ összeomlását követhetjük végig. Ő távolabbról szemléli az eseményeket, otthonról, telefonon igyekszik kapcsolatot tartani a férjével és a fiával, miközben rengeteg teher, felelősség hárul rá: a férjét és a fiát is neki kell vezetnie az úton.
A három nézőpont folyamatos feszültségben áll egymással, amelyek nem versengenek egymással, hanem közös képet adnak, de így merül fel egy sor nagyon fontos kérdés. Beavassuk a gyereket a végzetes betegségbe? Mit kezdjünk a mélyből jövő fájdalommal, dühvel, tanácstalansággal vagy reménytelenséggel? Mit lehet megosztani a szeretteiddel abból a félelemből, amit az elmúlás jelent? Lehet-e a halál egy ember története?
A Magunknak mondjuk szívszorító, mégis felemelő regény egy családról, amelynek nemsokára meg kell tanulnia együtt élni a hiánnyal.
Az üres hely betöltése a gyász, amiről alkotótevékenységként beszél a könyv: ez az a feladat, amivel minden élőnek dolgoznia kell. Az emlékezés munka, az elbeszélés minden esetben fikció, mindenki máshogy meséli el az elhunyt történetét, a nyelv közbelép és formálni kezdi az alakokat. A halál ebből a szempontból az irodalomnak nyit teret: „Amikor Lito rólad beszél, amikor félig visszaemlékszik, félig pedig kitalál téged, észreveszem, hogy ennek a kis árvának két apja van. Az egyik hús-vér és bizonytalanság volt. A másik a szellem-apa, aki most őrködik a kalandjai felett, és legyenek azok bármilyen durvák is, megtapsolja őket. Úgy tűnik, ez a második verziód jobban megérti a fiunkat, mint bárki a világon. Minél kevésbé ismer, annál inkább csodál téged.”
A fiú a történet egy pontján megkapja apjától a régóta vágyott karórát, rögtön leolvassa a mutatókat – fontos pillanat ez mindkettőjüknek. Olvasóként tudjuk, hogy az apa halálával megszűnik az idő, a karóra viszont minden pillanatban arra emlékeztetheti a fiút, hogy az ő élete megy tovább. Tízévesen Lito nem tudja, amit mostanában kezdtem megérteni, hogy anyám halálakor beleragadtam a jelenbe, ahogy a fiú is, hiszen a karóra mindig a jelenidőt mutatja. A születéssel a szülők az időt adják gyereküknek, a végtelen lehetőségeket. A halál az idő határát jelöli ki. Ha megszűnik a jövő idő, akkor a tetteknek következményei sem lehetnek, mert az egyes döntések csak az adott pillanatban mérettetnek meg. És így végeredményben megszűnik a felelősség is.
Az olvasás abban segít, hogy a lehető legjobban megértsem azokat a csendeket a kanapén.
A regénybeli Elenához hasonlóan tanulom, hogy minden könyv a halálról szól. A szűkebb és tágabb környezetemben soha nem beszéltek a betegségről, az elmúlásról, a rákról vagy a halálról. Kisajátították a halált. A temetés önálló, az időből kiragadott esemény volt, amelynek nem volt előzménye, csak következménye. Anyám halála nem volt több, mint papírmunka. Töltögettem a félhomályos folyosón a formanyomtatványokat. Aláírtam, hogy anyám meghalt. Egy másik papírt és egy sárga szemeteszsákot is hoztak: karóra, gyűrű, pulóver, melegítőnadrág, póló, zokni, kabát, sapka, sál, cipő. Aláírtam, átvettem. A sötét folyosóról kezemben a zsákkal léptem ki a vakító téli napfénybe. A zacskót nem lóbáltam, szorítottam.
Andrés Neuman szövegére annak ellenére nem voltam felkészülve, hogy tudtam, milyen jelentős szerző a nemzetközi irodalomban. Zenészcsaládba született az argentin Buenos Airesben, anyai ágon spanyol, apain kelet-európai és zsidó felmenőkkel. Tizennégy éves volt, amikor a családja az argentin katonai junta diktatúrája elől a spanyolországi Granadába települt át. Az 1977-ben született írónak eddig nem jelentek meg magyarul könyvei, remélem, ez innentől máshogy alakul, mert nem csak spanyol nyelvterületen ér el kimagasló sikereket. Például a 2666-ot vagy a Vad nyomozókat jegyző csodás chilei író, Roberto Bolaño teljesen a szövegei hatása alá került. A brit Granta irodalmi magazin annak idején felvette Neumant a legígéretesebb spanyol nyelvű fiatal szerzők listájára, márpedig ők tudnak valamit, mert 1983-ban a brit listájukon szerepelt Martin Amis, Kazuo Ishiguro, Ian McEwan vagy Salman Rushdie, az 1996-os listájukra pedig felkerült Jonathan Franzen. Az El viajero del siglo helyet kapott a Guardian és az Independent év végi listáján, a Magunknak mondjuk családi drámáját pedig a New York Times méltatta, több díj listáján szerepelt.
A Magunknak mondjuk pici és nyomasztó hely, akár a kamion vezetőfülkéje, ami belakva mégis szabad és tágas. Amikor Neuman a halállal való szembenézésről ír könyvet, valójában az élettel foglalkozik: félelmeinkkel, vágyainkkal és a hiánnyal.
