Hogyan vethetjük be a nevetést és az örömérzést a stresszhormonokkal szemben, és stimulálhatjuk mindennapi pozitív jóllétünket?
A nevetés dopamint, oxitocint, szerotonint és endorfinokat szabadít fel a szervezetünkben. A boldogsághormonok szándékos aktiválásával pedig növelhetjük a tudatos jelenlétet, a hálát és az önegyüttérzést az életünkben.
Ros Ben-Moshe A nevetőhatás című könyvéből megtanulható technikák és alkalmazott gyakorlatok segítségével átalakíthatjuk fizikai, mentális, szociális és érzelmi hozzáállásunkat. Ha ugyanis többet nevetünk, másként fogunk reagálni a világra, és a világ is másként fog reagálni ránk.
Ros Ben-Moshe: A nevetőhatás (részlet)
Fordította: Bosnyák Gabriella
Felnőttként egyre inkább szükségünk van arra, hogy a kezünkbe vegyük az irányítást. Ha rákeresel a neten arra, hogy „hányszor nevetnek a gyerekek és a felnőttek egy nap”, akkor azt fogod találni, hogy a gyerekek háromszáz-négyszáz alkalommal, vagy még ennél is többször, míg a felnőttek mindössze tíz-tizenkét alkalommal. Egyelőre még nincs bizonyítékom arra, hogy ezt az adatot alátámasszam. Abban a néhány tanulmányban, amely a nevetés gyakoriságát vizsgálta a gyerekek és a felnőttek körében, nem számszerűsítik, hányszor nevetünk a nap folyamán.
Mivel nem tettem le arról, hogy ezt kiderítsem, mindig megkérdezem a közönségtől. Egész pontosan a hangos nevetésre kérdezek rá, nem arra, amikor valaki magában jót derül valamin. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbben ritkán,
vagy egyáltalán nem tartják számon, milyen gyakran nevetnek.
Két demográfiai csoport tagjai érik el következetesen, illetve szárnyalják túl a napi tíz-tizenkét nevetést: a kisgyermekekkel foglalkozó pedagógusok és az idősotthonokban dolgozók. A vidámság szerves része a napi munkájuknak. Különösen igaz ez a gyermekek környezetében, amely általában rendkívül kedvez a nevetésnek: sok szemkontaktussal és szoros közelséggel, az osztályterem padlóján vagy a szorosan egymás mellé állított, közös padokban ülve.
Miért nevetnek a gyerekek általában sokkal többet, mint a felnőttek? Több száz érvvel találkoztam már az évek során: a gyerekeknek nincs jelzáloghitelük, nem nyomja a vállukat a felelősség és a rengeteg stressz, kevésbé kritikusak önmagukkal szemben, sok mindennel találkoznak először az életük folyamán, a pillanatban élnek, és nincsenek gátlásaik. A felnőtteknek ezzel szemben dolgozniuk kell, és túl komolyan veszik magukat.
A legtöbb hasonló megállapításnak van alapja, de tévhit, hogy a gyermekek élete stresszmentes lenne. Elképzelhető, hogy a felnőttek életét megkeserítő stressz nem terheli őket, de a „gyerekstresszel” igenis szembe kell nézniük: egy másik gyerek elveszi a játékukat; erőszakos társuk zaklatja őket; az egyik szülőjük ritkán van otthon, így kimarad a természetes kötődésből, az estimese-olvasásból, a közös játékból vagy a fürdetésből; vagy olyan közegben él, amelyet veszekedések és kevés szeretet jellemez.
A stressz életünk minden egyes szakaszában jelen van.
Gyermekkorban a kritikai elemzés olyan részének kell kifejlődnie, amely a felnőtteket nevetésre készteti. A kondicionálással együtt a sebezhetőség érzése is kialakul ebben a korban: amikor elengedjük magunkat vagy ostobán viselkedünk, szinte meztelennek érezzük magunkat. Válaszképpen változtatunk a gondolatainkon és a cselekedeteinken, mert tartunk attól, mit gondolnak rólunk az emberek, és már nem úgy viselkedünk, mintha senki sem figyelne és ítélkezne felettünk.
A gyerekek szívből nevetnek. Nem gondolkodnak rajta, csak csinálják. A felnőtteknél a nevetés intellektuális, fejből történő megnyilvánulás. Bár a nevetés tudattalan, velünk született viselkedés, idővel és a környezetünkből érkező társadalmi szokásokra vonatkozó jelzésekre reagálva a tudatos elménk felülírja annak szabad természetét. Innentől kezdve ez többé már nem tudattalan cselekvés, hanem jól átgondolt tevékenység. Oda nem illő módon mérlegeljük, előnyös vagy hátrányos-e nevetnünk egy adott szituációban. „Helyénvaló most nevetni? Mit fognak gondolni rólam az emberek? Biztos vagyok benne, hogy rajtam nevetnek, nem velem. Most fontos munkám van, és a főnököm nem fogja díjazni, ha közben szórakozom.” És ez így megy egészen addig, amíg egyre visszafogottabbak leszünk,
végül pedig elfojtjuk ebbéli késztetésünket.
Aztán egy nap vicces szituációba keveredünk, és mi történik? Nevetünk? Nem. Olyan mélyre kerültünk a komolyság nyúlüregében, hogy ahelyett, hogy nevetésben törnénk ki, csak annyit mondunk: „Ez vicces!” Vagy ha valami még mókásabb dolog történik, így fogalmazunk: „Ez tényleg vicces!” Nemcsak a játékunkat lopták el anno, hanem azt a képességünket is, hogy kifejezzük természetes örömünket.
Nyitókép: Steve Cook