Elég mélyek, hitelesek, bensőségesek a kapcsolataim? Hogyan engedhetném közelebb az embereket úgy, hogy ne veszítsem el önmagam? Gyakran eltávolodom a másiktól, akár barátságról, akár szerelemről van szó, vajon mit rontok el ilyenkor? Akiben felvetődtek már hasonló kérdések, az biztosan izgalmas kalandnak fogja találni az utat, amelyet Cziglán Karolina pszichológus könyvének olvasójaként bejárhat.
Az intimitás, ez a sokszínű, egyszerre vágyott és ijesztő élmény a legszebb és legfájóbb tapasztalatok forrása is lehet. A szerző a sebezhetőség és az elfogadás fontosságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az intimitás megélésének alapja az önmagunkkal való kapcsolat. A kötet személyes történeteken keresztül teszi könnyen befogadhatóvá az intimitás paradoxonjának súlyos kérdéseit, emellett gyakorlatokat is kínál az olvasónak, amelyek segíthetnek, hogy hitelesebb és meghittebb kötelékeket alakítson ki a környezetében élő emberekkel.
Az Elfogadó kapcsolódás mindazoknak szól, akik szeretnék gazdagítani kapcsolataikat, és nyitottak arra, hogy új perspektívákat fedezzenek fel bennük az intimitásról, legyen szó párkapcsolatról, barátságról vagy akár az önmagunkkal való kapcsolatról. A kötet nem ígér könnyű válaszokat, de annál inkább inspiráló kérdéseket és gondolatokat, amelyek segíthetnek az olvasónak a saját útját járni az intimitás felé.
Cziglán Karolina: Elfogadó kapcsolódás (részlet)
Így kezdődött
A nézőtéren ültem, belefeledkeztem az élőzene kísérte kortárs táncelőadás hullámaiba. Egymást követték-váltották a jelenetek, egyesek vissza-vissza tértek ugyanazzal a dallammal kísérve mindig kicsit máshogy, továbbírva a korábbi „epizódot”. A táncosok, néhány férfi és nő bizonyos távolságban, bizonyos alakzatban leültek, majd egymás felé nyújtották karjukat. Nem érték el egymást, ezt tudomásul véve – csalódottan vagy elfogadóan? ez már a néző megélésén is múlik – leeresztették karjukat, és folytatódott az előadás egy következő jelenettel. Aztán ismét jött ugyanaz a megindító, méltóságteljes zene, akkor már az ismerősség meleg bizsergését hozva. Újra és újra leültek, mindig egy kicsit másképp. Hol túl nagy volt a távolság, hol cikk-cakkban ültek, így az üres levegőt érte csak kitárt karjuk, nem ott volt a másik teste, hiába nyúltak egymás felé.
Új helyzet, új jelenet, újabb történések.
Aztán egyszer csak ismét elindult az ismerős zene. A táncosok leültek egymás mellé, se nem túl közel, se nem túl távol. Mint eddig is: kinyújtották a karjukat, és pont elérték egymás hátát. Ahogy hozzáért a bőr a bőrhöz: az ujjak, tenyerek a hátakhoz, egyszerre éreztem, hogy szaporábban ver a szívem, és egyszerre öntött el béke és megnyugvás. Megeredtek a könnyeim. Megkönnyebbülésre is emlékszem, mintha terhet emeltek volna le a mellkasomról. Végre. Valami feszültség oldódott, valami helyre zökkent.
Olyan érzés volt, hogy még ha talán csak egy másodpercre is, de helyreállt az Univerzum rendje.
Ez volt a pillanat, mikor úgy éreztem: „Aha, megvan, tudom, miről akarom azt a könyvet írni, mi várakozik bennem hónapok óta!”.
Jó ideje számos élmény, apró foszlány és szösszenet dolgozott bennem, kívánkozott ki, ám sokáig nem találtam, mi köti ezeket össze. Jellemző a témánkra nézve, hogy nem a szavak, a verbalizálható élmények rétegében forrott ez ki, hanem Goda Gábor Érintés paradoxon1 című táncelőadásán.
Ahogy a darab címe is tartalmazza a paradoxon szót, ez a könyv is inkább fog paradoxonokról szólni, mint megnyugtatóan egyértelmű útmutatásokról. A kapcsolódás, bensőségesség és intimitás maga paradoxon. Ez kiderül abból is, hogy vágyott csoda, ugyanakkor kerülendő, de legalábbis óvatosan kezelendő téma a legtöbb ember szemében. A legszebb élmények és legmélyebb fájdalmak forrása. Veszélyes, vagy legalábbis a veszély szorongató fantáziáját vetíti előre. Erről később még sok szó esik, vajon mi az a „veszély”, van-e igazából félnivalónk.
Paradoxon önmagában az is, hogy az intimitás valami közösnek, az összekapcsolódásnak a terepe, miközben nagyon is szubjektív élmény, mindenki máshogy és másból éli meg. Keressük azokat az embereket, akik egy nyelvet beszélnek velünk ezen a téren, de még akkor is félreértések sorát okozzák a különböző nyelvjárások. Például örömmel akadunk valakire, aki hozzánk hasonlóan az érintésen, ölelésen keresztül éli meg a legszorosabb kapcsolódást, mégis zökkenők adódnak, mert ő máshogy ölelne, nekünk az már nem otthonos. Mondjuk, észrevesszük, hogy
túlzottan ránk támaszkodik, míg mi egyenlő kapcsolódásra vágyunk, vagy nem figyel ránk, nincs kontaktus.
Esetleg boldogok vagyunk, mert végre valakivel éjszakába nyúlóan megvitathatjuk az élet fontos kérdéseit, végre valakivel igazán otthonosan érezzük magunkat. Aztán egy ponton felfedezzük, hogy egyre kevésbé kielégítőek a beszélgetések, kezdjük unni, valami néha irritál, észrevesszük a különbségeket: azt, hogy rendre máshova kerülnek a hangsúlyok, mondjuk őt túlzottan a „kinek van igaza” érdekli, szemben a megértés vágyával, vagy értékrendbeli összeférhetetlenségre akadunk. Egyre hamarabb elálmosodunk, egyre gyakrabban fontosabb egy másik program a találkozásaink helyett. Pedig egy időszakban úgy éreztük, egészen összekapcsolódunk!
Kamaszkorból ismerős lehet az élmény, hogy legjobb barátainkkal úgy passzolunk, mint két puzzle, mindent értünk egymásban, lám, kiderült: mégsem vagyunk marslakók, hanem a világ többi része az. Aztán megtapasztaljuk a különbségeket, és rájövünk, hogy ez a nagy összeillés a fantáziánk és feltételezéseink terméke, amihez sok részlet fölött szemet kell hunynunk. Egy ponton eljutunk oda, hogy belássuk: mindenkivel van valamiféle széthangolódás. A legkorábbi babakor szimbiózisán túl egyetlen kivétel a szerelem, mikor egy rövid ideig valóságnak tűnik, hogy párunkkal akadálymentesen boldoggá tegyük egymást. Ám idővel legtöbben belátják: „Nincs az a szerelem, ami el nem múlik”, legalábbis ebben a formában. (Amúgy szerintem igenis van, de csak azután, hogy feladtuk a tökéletes illeszkedés irreális vágyát.)
Lehetnek pillanatok, amikor
talán cinikussá válunk, és eljutunk oda, hogy ember és ember között nincs is igazán bensőséges kapcsolódás,
legalábbis hosszútávon nincs. Lám, az egykor szerelmesek pár évvel később csalódott fásultsággal vagy vak gyűlölettel egyezkednek válási papírjaik tartalmáról, a tejszagú melegségben összeolvadó anya és gyermeke egymásra csapja az ajtót, azt érzik, hogy egyáltalán nem értik egymást, talán már a jó szándékot sem feltételezik egymásról.
Aztán lehet, hogy csitulnak a hullámok, és újabb évtized telik el, és már hálával gondolunk volt házastársunkra, úgy látjuk, más emberek lennénk közös történetünk élményei nélkül, vagy bár már nem érezzük magunkhoz olyan közel a szülőt, mint kicsiként, de érezzük magunkban az ősök megtartó, tápláló erejét. Örök hullámzás ez békés és viharos szakaszokkal, nincs benne állandóság. Kérdés, ez elvesz-e az értékéből, megkérdőjelezi-e a kapcsolatok értékességét.
Mi az, ami marad? Pillanatnyi találkozások? Vagy egymás átmeneti szükségletkielégítői vagyunk csupán? Kell valaki, aki oldja magányomat, megadja a kapcsolódás élményét (illúzióját?), és keresem, akivel e téren találkoznak az igények, és egy darabig kölcsönösen használjuk egymást? Aztán ha kopik az élmény (egymásra untunk, elfejlődtünk egymástól), otthagyjuk egymást? Kiábrándító, cinikus megközelítés, de valljuk be, emellett is szólnak érvek, elég erős érvek…
Vagy hiszünk benne, hogy valahol mélyen mind kapcsolódunk egymáshoz, közel vagyunk, még ha ez nem is mindig realizálódik találkozó tekintetek, érintések formájában? Nem akarom senki helyett eldönteni, miben higgyen és hol tartson ebben a folyamatban, és bevallom, nekem sincs zsebemben a bölcsek köve: fix és kiforrott válasz mindenre. Abban hiszek,
hogyha foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, egyre többet megérthetünk belőle, így egyre tartalmasabb kapcsolatokban lehet részünk,
és örülök, ha valaki használni tudja ezt a könyvet ahhoz, hogy ezen az úton, a saját útján a következő lépésig juthasson. A cél, hogy új perspektívák nyíljanak, új színek kerüljenek az intimitásról alkotott képünkre, ami hozzájárulhat kapcsolati élményeink gazdagodásához.
Ezen a ponton illendőnek tartom tisztázni, milyen forrásból táplálkoznak a leírtak. Az Olvasó nem egy elméletek és kísérletek rendszerére épített tudományos művet tart a kezében, ugyanakkor nem is személyes vélemények halmazát. Amit leírok, az mindannak a párlata, amit pszichológusként az elméleti tudás megszerzésére építve az évek során a kliensekkel való munkám során leszűrtem. A hétköznapokban elsősorban egyéni konzultációkat tartok felnőttekkel, emellett pár- és családterápiát és önismereti csoportot, utóbbiakat kollégákkal közösen, az élményeim tehát elsősorban ezekből, és persze elméleti forrásokból, képzésekből, tapasztaltabb kollégákkal való konzultációkból fakadnak. Kiegészülve az élet többi területével, a személyes kapcsolati és művészeti élményekkel.
Észre fogja venni az olvasó, hogy rendszeresen felbukkannak olyan idézetek és javaslatok is, amik a meditáció, a mindfulness, így közvetetten a buddhizmus világához kapcsolódnak. Ennek helyét fontosnak tartom tisztázni. Határterület ez, hiszen önmagában a mindfulness már teljes mértékben a pszichológia (és az MBSR2, azaz – mindfulness based stress reduction –, mindfulness alapú stresszcsökkentés módszerén keresztül az én képzettségemnek is) része ideológiától, vallástól függetlenül. A meditáció jótékony idegrendszeri és érzelmi hatásait az utóbbi évtizedben számtalan vizsgálat igazolta. Ugyanakkor tény, hogy ennek a megközelítésnek a gyökere a buddhizmus, így hát, aki közel kerül a mindfulness és meditáció témájához, óhatatlanul találkozik a buddhista tanításokkal is, és ezek hatni fognak rá. Velem is így történt, azonban mindig szem előtt tartom, hogy gondolataim, reflexióim önmagukban, pszichológiai és nem ideológiai alapon álljanak helyt, azaz nem alapozok magyarázatokat, pláne tanácsokat vallási elvekre építve. Nincs is ilyen indíttatásom, és nem is lenne korrekt pszichológusi szerepből ilyet tenni. A kettő azonban sokszor egybeesik:
az, amit üdvösnek tart a lélektan, és amit feltételezhetően akár egy buddhista szerzetes javasolna.
Hogy mennyire szubjektív, amit írok: ahogy így van ez minden gyakorló pszichológussal, igyekszünk, amennyire lehet, elfogulatlanok lenni, mégis valójában a személyiségünkkel dolgozunk, nem is lenne jó ez másképp, tehát egyéni látásmódunk óhatatlanul színezi azt, ahogyan súlyozzuk és értelmezzük az olvasottakat, a munkánk során tapasztaltakat. Ez, úgy hiszem, vállalható.
Olykor személyes beszámolókat idézek. Megkérdeztem egy fotóst (Annamária, 38 éves), egy szociológust (Zsófia, 44 éves), egy pszichológust (Csilla, 44 éves), egy katolikus papot (Brúnó, 57 éves) és egy civil területen is sokat önkénteskedő iskolai tanítót (Attila, 67 éves) a kapcsolódásról, intimitásról, együttérzés kifejezéséről szerzett személyes tapasztalataikról. Olyan embereket kerestem, akiknek már élettapasztalatukból és foglalkozásukból kifolyólag is, de legfőképp érzékeny és reflektív személyiségükből adódóan van megosztanivalójuk az intimitás témájában. Nagyon őszinte és bensőséges beszélgetések voltak ezek köztünk, megtiszteltetésnek érzem, hogy beavattak benső világukba: vállalták a sebezhetőséggel járó kockázatot.
Fotó: Jaffa Kiadó