A prózaíró, aki saját képére formálta a tradíciót
„McCarthy prózája olyan, mintha Móricz Zsigmond és Bodor Ádám a Károli-Bibliából olvasnának fel egymásnak a vadnyugaton, közben a háttérben Tom Waits énekelne csendesen-fájdalmasan” ‒ fogalmazta meg az amerikai prózaíró 85 születésnapján a Könyves Magazinnak Dragomán György. Cormac McCarthy apokaliptikus szövegeiben, akárcsak Tom Waits rekedt torkú bluesdalaiban nem ritkán fekete az ég és hideg eső zuhog. A reggelek csendesek, a szürkületben pattog a tűz, rejtelemről duruzsolnak a messzi hegyvonulatok és időtlen titkokat őriznek a porlepte, kihalt utak. Sokan Faulkner, Hemingway, Joyce és Melville örökösének tartják a 89. életévében, kedden elhunyt tengerentúli szerzőt, akire ‒ ha még messzebb tekintünk ‒ gondolhatunk akár Shakespeare, Dante, a bibliai próféták vagy a görög tragédiaírók életművének folytatójaként is.
Profetikus, hömpölygő, de mégsem túlírt, nincs a mondataiban semmi felesleg
‒ jellemezte nekünk pár évvel ezelőtt McCarthy szövegeit a két könyvét is magyarra fordító, a teljes életművet kitűnően ismerő Totth Benedek.
A McCarthy-mondat a meglehetősen megfontolt vesszőhasználat alapján is beazonosítható, vagy épp arról, hogy hiányoznak belőle a pontosvesszők, valamint az idézőjelek. „McCarthy játszott a hagyományos szintaxissal” – írja róla a Washington Post kritikusa, ahogyan táncba hívta a western, a krimi és a horror műfajok konvencióit is. Prózavilága – fogalmazta meg Az út és az Átkelés című köteteket fordító Totth Benedek „három jól körülhatárolható irányzathoz sorolható: a déli gótikus irodalomhoz, a westernhez és a posztapokaliptikus irodalomhoz, de a McCarthyra jellemző öntörvényűség itt is tetten érthető, hiszen nem egyszerűen folytatja ezeket a hagyományokat, hanem újraírja, továbbgondolja, a maga képére formálja őket.”
Első munkái a déli gótika tradíciójához kötik. Korai műveit Flannery O’Connor, Tennessee Williams és William Faulkner életművéhez kötik. „Ezt a tradíciót – folytatja Totth Benedek – a Véres délkörökkel hagyja maga mögött, ennél a regénynél lép át a (neo)western zsánerébe, ami természetesen nem jelent teljes szakítást az addigi témákkal vagy elbeszéléstechnikai eszközökkel. Mintha a déli gótikus irodalom jellegzetességeit beleinjekciózná az Amerikában inkább a népszerű irodalmi kategóriaként számon tartott westernregénybe. (…) Az út szintén radikális elmozdulás a korábbi általa szétírt műfajokhoz képest: a posztapokaliptikus irodalom kulisszáit használja, de megint úgy követi – vagy nem követi – a tradíciót, hogy teljesen át is formálja azt. Stílusát tekintve ez az egyik legletisztultabb írása, ez az egyszerre minimalista és költői szöveg, amelyen talán a legkevésbé érezhető más szerzők hatása.”
Alaszkától Ibizáig – aztán vissza Tennessee-be
„Születésed éjszakája. Harmincháromban. Istenem hogy hullottak a csillagok. A Leonidák. Fürkésztem az ég feketeségét a lukakat kerestem ahonnan kipotyogtak. A Nagymedvéből” ‒ olvassuk Bart István fordításában a Véres délkörök elején. Ha a regényben elbeszélt történetnél eggyel későbbi évszázadban is, Charles Joseph McCarthy Jr. ‒ vagy ahogy az ír felmenőkkel bíró családban becézték, Cormac ‒ is harmincháromban született. A Tennessee állambeli Knoxville-ben nőtt fel, ahol az édesapja a szövetségi energiaszolgáltató legfőbb ügyvédjeként dolgozott. McCarthyék egy tízszobás, halastavakkal és sziklakertekkel körülvett házban telepedtek le, az erdő szomszédságában. A kis Cormac tehát kedvére halászhatott és vadászhatott a környéken, melynek eredményeként az egyik testvérével állatbőröket árultak a közeli település belvárosának piacán.
McCarthy fiatal korától lázadt a felső-középosztálybeli neveltetése ellen. Bár saját elmondása szerint attól a naptól kezdve, hogy először betette oda a lábát, gyűlölte, azért tisztességgel végigjárta a középiskolát, hogy aztán a Tennessee Egyetem bölcsészkarán folytassa a tanulmányait, majd rövidesen otthagyja az iskolapadot, és jelentkezzen a légierőhöz. Alaszkában állomásozva kezdte megszállottan falni Melville, Dosztojevszkij és Faulkner regényeit. 1957-ben egy időre visszatért az egyetemre, majd három évvel később ismét kiiratkozott, hogy első regénye, A gyümölcskertész megírására koncentrálhasson.
Az út és a Nem vénnek való vidék szerzőjének első regénye 1965-ben jelent meg, és a kortárs amerikai irodalom meghatározó alakja már indulásakor megteremtette a rá jellemző erőteljes irodalmi atmoszférát. A gyümölcskertész a hét könyve.
Az Odakint a sötétség című második könyvének akkoriban látott neki, amikor második feleségével, Anne De Lisle brit énekesnővel a spanyolországi Ibiza szigetén lakott. Később gyermekkora színhelyére, Knoxville közelébe költöztek közösen, ahol McCarthy egy régi csűrből alakította ki az otthonukat. „Teljes szegénységben éltünk” ‒ mondta ezekről az időkről a Timesnak De Lisle. „A közeli tóhoz jártunk fürdeni. Valaki felhívta egyik nap Cormacot, és kétezer dollárt ajánlott neki, hogy látogasson el egy egyetemre, és beszéljen a könyveiről. Ő azonban azt válaszolta, hogy minden mondanivalója elolvasható a regényei lapjain. Így aztán egy hétig babot ettünk.”
A biliárdtermi remete
Túlzás volna tehát azt állítani, hogy Cormac McCarthy minden követ megmozgatott a regényei népszerűsítése érdekében, az viszont kétségtelen, hogy roppant odaadással írta a könyveket. Ez pedig olykor a családi élet rovására ment. Három házassága bomlott fel élete során.
Anne De Lisle-től 1976-ban vált el, nagyjából akkor, amikor McCarthy El Pasóba költözött, lenyűgözte ugyanis a táj és a térséget átható vadnyugati mitológia. Miután korábbi regényei Tennessee keleti részén játszódtak, elkezdte bejárni a texasi-mexikói határt, és felfedezni a térséget – tulajdonképpen a Véres délkörök, a Vad lovak, valamint az Átkelés, illetve A síkság városai című regényeihez folytatott előtanulmányokat.
Az első öt könyve egyikéből sem adtak el a megjelenésük évében háromezer keményfedeles példánynál többet, jócskán a radar alatt maradtak tehát a korai remekművei. Az 1985-ös Véres délkörök emelte a világirodalom nagyjai közé. A könyvet a Time magazin az 1923 és 2005 között írt 100 legjobb angol nyelvű regény, a New York Times pedig az 1980 és 2005 között írt öt legjobb amerikai regény közé sorolta. Aztán Határ-trilógia első kötete, az 1992-ben megjelent Vad lovak még szélesebb körű ismertséget hozott McCarthynak, elvégre a regényt Nemzeti Könyvdíjjal tüntették ki, a 2006-ban napvilágot látott Az út pedig nemzetközi sikert, és Pulitzer-díjat hozott.
Az eladott példányszámoktól függetlenül McCarthy már a pályafutása első negyedszázadában kultikus figurának számított, hiszen az újságírók javával szóba sem állt. Azt beszélték róla, a várostól messze, remeteként él valahol. A pletykák viszont nem voltak teljesen igazak. McCarthy gyakran eljárt El Paso biliárdtermeibe, később pedig hosszú ideig az új-mexikói Santa Fe Intézetben lehetett sűrűn összefutni vele.
Amikor ugyanis 1981-ben MacArthur ösztöndíjat kapott, a hozzávetőleg negyedmillió dollár értékű támogatás egy részéből egy kis kőházikót vásárolt magának El Pasóban. Túlzás volna viszont azt állítani, hogy attól fogva fényűző életet élt. Állítólag továbbra is saját maga vágta a haját, főzőlapon készítette egyszerű vacsoráit, és mosodában tisztította a ház körüli munkák során összekoszolt kezeslábasait.
A Határvidék-trilógia sikerének hála Cormac McCarthy az Egyesült Államok egyik leginkább elismert prózaírója lett. Harold Bloom, a neves kritikus Philip Roth, Thomas Pynchon és Don DeLillo mellett a négy legjobb élő amerikai író közé sorolta a szerzőt. Nem rossz társaság. Bár többen igyekeztek rávenni, sosem tartott kreatív írás kurzusokat. Sőt, ha tehette, kerülte a nyilvános beszélgetéseket, illetve a felolvasó körutakat. A ritka interjúalkalmak egyikén, amikor Oprah Winfrey könyvklubjában vendégeskedett, a countrydalok, az elméleti fizika, illetve a csörgőkígyók jellegzetes viselkedése felé terelte a beszélgetést az irodalom helyett. Nemkülönben különös, hogy Az útból állítólag 250 példányt dedikált a kisebbik fia, John számára. Azt mondta, ha majd betölti a tizennyolcat a kölyök, áruba bocsáthatja az aláírt könyveket, az összegből pedig, ami a markát üti, elmehet Vegasba vagy ahova csak akar.
A kreatív munka üzemanyaga a fájdalom
„Bármi, ami nem követel az életedből hosszú éveket, és nem kerget az öngyilkosság szélére, aligha tűnik érdemesnek arra, hogy foglalkozz vele" ‒ mondta 2009-ben a Journalnak, és ezzel a maga módján voltaképp arra is magyarázatot adott, miért ír novellák helyett regényeket. Ugyanebben, a Washington Post által idézett beszélgetésben hozzáteszi:
Gyakran a fájdalom adja a kreatív munka üzemanyagát, márpedig ez nem a legjobb dolog. Isten helyében én biztosan másképp csináltam volna.
A 2000-es évek elején az ideje nagy részét – ahogy fentebb esett már róla szó ‒ a Santa Fe Intézetben töltötte, ahol rezidens művészként tevékenykedett. Szívesen elegyedett beszédbe az intézmény kutatóival, és a publikálásra szánt munkáik szerkesztésében is segédkezett. Elmondása szerint a tudósokat sokkal érdekesebbnek találta az íróknál, és az ott töltött időből ihletődve írta meg első nem fikciós művét, azt a nyelv és a tudatalatti kapcsolatát vizsgáló esszét, amelyet 2017-ben, a Nautilus magazin hasábjain publikált.
Tudományos érdeklődése átszivárgott két utolsó könyvébe, Az utas és a Stella Maris című, egymással összefonódó regényeibe, amelyeken másfél évtizeden át dolgozott, és amelyek 2022-ben, pár hét különbséggel kerültek a tengerentúli könyvesboltok polcaira. (És amelyek idén magyar nyelven is olvashatók lesznek.)
„Hallom, hogy az emberek a nyaralást tervezgetik, meg mindenféle ilyesmiket” ‒ mondta 2009-ben, a Journal hasábjain megjelent interjúban, amelyből az Independent idéz. ‒ „Nekem viszont nincs kedvem utazni. A tökéletes nap számomra az, amikor a szobámban ülhetek egy üres papír fölött. Nekem ez a mennyország. Minden más csak időpocsékolás.”
Haláltánc és rémes alakok
Ellentétben olyan írókkal, mint Marcel Proust vagy Henry James ‒ akiknek a munkásságát a saját elmondása szerint soha nem értette meg igazán ‒, Cormac McCarthy nem helyezett túl nagy hangsúly arra, hogy beavassa főhősei elméjébe az olvasót. Talán jobb is ez így, a könyveiben ugyanis hemzsegnek a rémesebbnél rémesebb karakterek. Az Odakint a sötétség lapjain egy férfi előbb teherbe ejti a húgát, majd az erdőben magára hagyja a gyermeküket. Az Isten gyermeke nekrofil sorozatgyilkosa egy barlangba gyűjti a holttesteket, a Nem vénnek való vidék Anton Chigurh nevű bérgyilkosa pedig ‒ akit a Coen testvérek Oscar-díjas filmjében Javier Bardem formált meg vérfagyasztóan ‒ egy vágóhídon használt kábítópisztollyal, közelről végzi ki az áldozatait. Akárhogyan, Cormac McCarthy kíméletlenül rámutat, hogy
az emberi természetben megbújik a rossz, olykor pedig a halálosztók is az életünk részei.
Elkerülhetetlen velük a találkozás, akárcsak a Véres délkörök mefisztói Holden bírójával, aki mintha időn túli haláltáncot járna a regény zárlatának soraiban, amelyet Bart István így fordított magyar nyelvre:
„Véget nem érőn folytatódott a tánc s a csizmás lábak alatt döngött a padló a hegedűsök meg ocsmány vigyorral a képükön veszettül fűrészelték nyirettyűjükkel a vállukhoz szorított száraz fát. S a táncolók forgatagából toronyként magaslik elő a bíró alakja aki meztelen táncol. Kalácsos kicsi lába fürgén tapodja a padlót immár kettőzve a lépést közben a hölgyeknek hajbókol s hatalmas fehér és szőrtelen testével olyan mint egy óriáscsecsemő. Sohasem alszik ‒ mondja. S azt mondja: sohasem fog meghalni. Meghajol a hegedűsök felé és most aprózva lábujjhegyen hátrafelé lépked és hátraveti a fejét s a torka mélyéből rekedt kacaj tör fel és mindenki őt nézi rajongva. Lekapja a kalapját és tar koponyája úgy világlik mint a telihold az olajlámpák fényében aztán sarkon perdül és magához ragadja az egyik hegedűt és egy piruett után tánclépéseket lejtve maga húzza tovább a nyirettyűt. Lépte könnyed és kecses. Sohasem alszik. Azt mondja: sohasem fog meghalni. Szakadatlan járja a táncot a világosságban és járja az árnyékban és mindenki rajong érte. Sohasem alszik. A bíró sohasem alszik. Csak járja a táncot.
Azt mondja: sohasem fog meghalni.
Útvesztők és térképeik
„Ha valami nem az életről és halálról szól ‒ fejtette ki McCarthy a Rolling Stone-nak ‒ akkor számomra nem érdekes". A részben önéletrajzi ihletésű, 1979-ben megjelent, a kritikusok által az egyik legfontosabb amerikai egzisztencialista regényként emlegetett Suttree című könyvében is élettel meg halállal viaskodott, és gigantikus társadalmi tablót alkotott. Lehengerlő erejű látomást az ötvenes évek söntésekben tengődő alvilágáról, illetve régi témájáról: a fülledt, misztikus és minden ízében groteszk amerikai Délről.
Fordítója, Greskovits Endre szerint McCarthy ebben a regényben mutatja meg teljes írói eszköztárát. Greskovits pár évvel ezelőtt azt mondta nekünk a Suttree-ról, hogy a „jól megkülönböztethető stílusjegyek – archaizálás, a hömpölygő, szinte barokkos leírások váltakozása a szikár, kopogónak hallatszó szöveggel, a párbeszéd-konvenciók semmibevétele, a szóalkotások – már itt is bőségesen jelen vannak. Mindezek miatt a fordítót (és az olvasót is) óriási erőpróba elé állítja, mondjuk úgy, hogy hosszú távú akadályfutásra készteti a szöveg, amit én személy szerint nem bánok, hiszen a fordító ilyenkor mutathatja meg igazán, ért-e a szakmájához vagy sem.”
„Meneküljetek” ‒ ezzel a tanáccsal vagy inkább paranccsal ér véget Suttree, csakhogy bajban vagyunk. Az az író ugyanis, aki ismerte az infernális útvesztők térképeit, kedden magunkra hagyott bennünket.
