Vida Gábor Marosvásárhelyen élő író, a Látó folyóirat főszerkesztője, aki egy 2005-ben készült interjúban a következőket állította saját írói praxisáról: „Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. (…) Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében.” A beszélgetés óta eltelt időben az írónak több kötete jelent meg, a 2017-es Egy dadogás története pedig az eddigi talán legnagyobb sikere lett, és bár prózanyelve valóban követi a klasszikus történetmesélő hagyományt, mégsem mondhatjuk, hogy szövegeiben nincs izgalom, rejtett rafináltság vagy játékosság, Vida egyszerűsége ugyanis - túlzás nélkül állítható - nagyszerűség, melynek lényege éppen a természetességében, keresetlenségében és zseniális tempóváltásaiban rejlik.
Az alcím erdélyi lektűrnek ígéri a regényt, és a szószerkezet jelzőjében nincs is semmi meglepő, hiszen a Marosvásárhelyen élő szerző legfontosabb témája Erdély, és nincs ez másként legújabb kötetében sem, de a lektűr műfajmeghatározás elgondolkodtat. Lektűr alatt alapvetően azt a szórakoztató, könnyed, sokszor nyelvileg is igénytelen irodalmat értjük, melynek semmi köze a Senkiháza című regényhez. Bár Vida Gábor legújabb kötete a Jókai-féle áradó történetmesélés, a mikszáthi anekdotázás és talán Krúdy történetbonyolításának jegyeit viseli magán (és így valóban élvezetes és sodró olvasmány), könnyednek, pláne felszínesnek egyáltalán nem nevezhető, így műfajmeghatározása is legfeljebb iróniaként értelmezhető.
Már az Egy dadogás története (mely sok életrajzi elemet tartalmazott és három generáció családtörténetét vázolta fel) is úgy mutatta meg Erdélyt, hogy túlment a szokásos kliséken és közhelyeken, és az erdélyiség homogenitása helyett éppen annak sokféleségét hangsúlyozta – ez most sincs másként. A család helyett azonban ezúttal más fókuszt választ az író, itt ugyanis a tér lesz az a szervezőerő, mely összetartja a struktúrát,
a regény ugyanis egy fiktív erdélyi kisváros, Namajd történetét meséli el 1936 és 1946 között.
A világtól elzárt település históriája mellett lakóinak történetei is megelevenednek: döntően magyarok alkotják a közösséget, de van közöttük román, örmény, szász és zsidó is, hogy látható legyen az Erdélyre jellemző multikulturalizmus, valamint az is, hogy a huszadik század történelmének nem igazán voltak nyertesei, legfeljebb időben változott, kinek mikor volt rosszabb. A több mint négyszáz oldalas regényben Namajd lakosságának „elitjét” ismerhetjük meg, egy olyan zárt és kis létszámú közösséget, melyben nincsenek titkok, ahol „hugyozni sem lehet kimenni anélkül, hogy ne tudná mindenki”. A titokzatos lánytestvérek, az Özvegyek, akik a falu lakói szerint kurvák, a zsidó boltos, a román rendőr, a német fényképész, a polgármester, a pap és a többiek is mind ennek a fényes jövőre és boldogulásra vágyó helynek a lakói, akiknek történetei egytől egyig kibomlanak és egymásba is gabalyodnak a cselekmény előrehaladtával.
A település jelentéktelen, nem is igazi város, legfeljebb község, olyan, mint egy szász kisváros, de minden olyan pici benne, hogy már-már építészeti paródiának tűnik. Neve is beszédes, Namajd lakói ugyanis mintha folyamatos várakozásban élnének, mintha arra várnának, hogy egyszer csak eljön az ő idejük, majd történik valami, ami egyhangú, álmos és jelentéktelen életükre a jelentőségteljesség pecsétjét nyomja rá. Éppen ezért fogadják nagy várakozással Kalagor Máté, azaz Matei Călugăru felbukkanását. A fiatal bukaresti mérnök a nagyváros levegőjét hozza magával, és azt is ígéri, hogy megjavítja a városka régóta működésképtelen vízturbináját. A város közösségének tagjait úgy ismerjük meg, ahogyan a messziről jött idegent, az ismeretlen múltú jövevényt fogadják. Kalagor különös hős, aki a várakozással ellentétben nem tud a városka „megmentője” lenni, hiszen komoly szerelmi bánattal és egyben feloldhatatlan identitásválsággal is küzd.
A románok magyarnak tartják, a magyarok románnak, és senki sem érti, miért hagyta maga mögött a nyüzsgő fővárost, hogy egy Isten háta mögötti poros településen keresse a boldogságot
– igazából még ő maga sem. Kalagor olyan ember, akinek a „lelke nincs rendben” (ezt többször hangsúlyozza az elbeszélő), és ennek az egyik gyökere, hogy idegenségét nem tudja levetkőzni, titokzatos iratai és származása miatt nem tartozik sehová, örök kívülálló marad (ezt szimbolizálja az is, hogy házát a város határain kívül, a településtől egy órai járásra építi fel). „Ahány hivatalos irata van, annyi néven szerepel, mondta egy százados Vásárhelyen, amikor végre beszólították az irodába. Călugăru Matei, Mateiu, Kologor Matei, Kalagor Máté, Cologor Mathias, Bukarestben született 1906-ban, Firtosváralján anyakönyvezték 1916-ban, Kalagor Mátyás néven, mint aki tízévesen született” – állapítja meg róla egy katona a sorozáskor. Bizonytalan származás, ismeretlen anya, különféle néven jegyzett iratok – Kalagor identitásának alapjai bizonytalanok, így sehol nem tud beilleszkedni, mindenhol „gyüttment” marad.
A főhős egyébként nemcsak identitásválsággal küzd, hanem az őt körülvevő történelmi valóság kiszámíthatatlanságával is. Harminctól negyvenéves koráig kísérhetjük nyomon a kötet lapjain, története lehetne akár egy szép ívű fejlődésregény is (és ennek egyes elemei meg is vannak, megnősül, gyereke születik, birtokot épít, gazdálkodik stb.), de mégsem lesz az, talán éppen a történelmi idők kaotikussága miatt. Egy évtized alatt annyi változás zajlik ugyanis, ami egy évszázadra is bőven elég lenne. Az állandó bizonytalanság (hol magyar világ van, hol román világ, szinte hetente változik a helyzet) nem kedvez a terveknek, az álmoknak és a fejlődésnek sem, elsősorban a túlélés az, ami leköti Kalagor és a város többi lakójának a figyelmét. Talán a folyamatosan változó történelmi környezetnek a következménye az is, hogy
a szereplők nagy része passzív, sodródik, nem vállal kezdeményező szerepet a saját életében.
Kalagor ugyan lassan, nagy anyagi és fizikai erőfeszítések árán újjáépíti a turbinát, ami működik is egy ideig, de végül kudarcot vall, és a kötet egyik legtorokszorítóbb jelenete így idézi fel végső vereségét: „Bement az üres turbinaházba, legszívesebben felkötné magát a csörlő láncára, erre gondol, de az oroszok azt is elvitték, hát inkább elsírta magát, úgy zokogott, ahogy csak férfiak tudnak, ha nem látja őket senki. Az isten megbassza. Az sem vigasztalta, hogy a malomból is elvitték a hengerszéket mindenestül, egy csattogó szíjat sem hagytak, egy dinamót sem.”
Hányatott és kudarcok sorozataként is felfogható, bizonytalanságba vesző életébe a nők csempészhetnének valamiféle fogódzót, de határozott irány itt sincs, inkább csak sodródás. Mintha a származása kapcsán érzett identitásproblémái életének erre a dimenziójára is rávetülnének, nem képes megállapodni, lehorgonyozni, mintha minden szerepéhez, identitásához különböző nőre lenne szüksége. Felesége, Bora a családapai szerep megélésében segíti, a feleségét pártfogoló, idősebb nő, Alíz a bölcs nő biztonságát adja, míg örmény származású gyerekkori szerelme, Endza a bukaresti, városi élet, a szabadság és az örök vágyakozás képviselője,
maga a megtestesült kaland és izgalom Kalagor életében.
Vida történelmi regénye alulnézetből, a kisember felől mutatja meg a történelmet, de a könyv mégis lenyűgöző történelmi háttértudást sejtet. Bár a mindentudó narrátor már a szöveg elején kijelenti, hogy nem kronológiát, hanem elbeszélést kíván írni, mégis ott a történelmi hitelesség a regényben, de nem száraz, nyomasztó adathalmazként, hanem a nagyon is élővé tett, az emberek sorsába beleszóló tapasztalatként. Az alapvetően hányatott időszak mikrotörténeteiben ott van a dráma és a tragikum is, de az elbeszélő mégis egyfajta humorral, ironikus nézőpontból tálalja mindezt, még saját szemszögén is élcelődik, saját nézőpontját a „hálátlan utókor” perspektívájának nevezi, ezzel is utalva arra, hogy utólag, amikor összeáll a kép, minden máshogy látszik, mint mikor fejünk tetejéig benne vagyunk és nem kínálkozik külső perspektíva, ahonnan bölcsen rátekinthetünk a sorsunkra: „Hálátlan utókornak lenni könnyű, mert nemcsak azt tudjuk, amit az elbeszélt események hősei nem, hanem azt is, mit súgnánk nekik. (…) Pedig arra vágyunk a múlt elbeszélése révén, hogy beleszólhassunk. Ha én ott lettem volna, ha én csináltam volna, minden egész másként zajlik. (…) Ez a mi hálátlanságunk.”
A regény legfontosabb helyszíne egy olyan település, mely senkié, és mindenkié (hol a magyaroké, hol a románoké, hol a szovjeteké), de igazából nem érdekel senkit azokon kívül, akik benne élnek. Főhőse pedig egy senkiházi jöttment, aki bizonytalanul bolyong az élet rengeteg zsákutcájában, nem tartozik sehová, és mint egy gyökértelen ballangkórót fújja a szél ide is, oda is egy olyan évtizedben, amikor a széljárás szinte havonta változik. A Senkiháza a bizonytalanság és az állandó változásoknak kitett emberek regénye, akik képtelenek irányítani a sorsukat, mert ki vannak szolgáltatva a rajtuk keresztül-kasul vágtató történelemnek.
