A Hajnalcsillagban kilenc szereplő mesél a saját életéről, és azokról a furcsaságokról, amelyeket az égitest megjelenése óta tapasztalt. Akad közöttük egyetemi oktató bipoláris feleséggel, megkeseredett kulturális újságíró, aki egy rituálisan meggyilkolt death metal együttes után nyomoz, lelkésznő, aki nem biztos a házasságában, és egy ápolónő is, aki szemtanúja lesz, hogy egy halott politikus életre kel a műtőasztalon, amint a transzplantációs sebész elkezdi felnyitni a férfi testét. Knausgard regénye a bennünk és a világban lakozó sötétség könyve, amelyben összeütközik az élők és a holtak világa, és azonnal más fénytörésbe kerül a hétköznapi élet.
Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag (részlet)
– Csináltál már ilyet? – kérdezte az egyik asszisztens, egy harmincas éveiben járó férfi. Nem látszott teljesen egészségesnek, táskák sötétlettek a szeme alatt, persze az ilyen éles fényben mindenki rosszul néz ki.
– Néhány évvel ezelőtt a Központi Kórházban dolgoztam – mondtam.
– Mint műtős?
– Igen.
– És hogy kerültél ide?
– Idevalósi vagyok – mondtam. – Haza akartam költözni.
– Ismerted? – kérdezte, és Ramsvik felé biccentett.
– Az én osztályomon feküdt.
Együttérzően rázta a fejét. A hátunk mögött visszajött Henriksen.
– Eltelt az öt perc – mondta. – Életjel?
– Nincs.
– Akkor kezdhetjük – mondta. – Tessék.
Sterilre mostam a mellkast, a hasat, az ágyékot. Kyvik heparint adott a halottnak, mielőtt Henriksen bevezette a szív-tüdő gép csöveit az ágyékba. Az egyik csőben felvezetett egy ballont, és közvetlenül az agy alatt felfújta, hogy ezzel megakadályozza az agy esetleges vérellátását. Henriksen ezután bekötötte a csöveket a gépbe, amely pumpálni kezdte a vért, és közben ellátta oxigénnel.
Az eljárást mindig is hátborzongatónak találtam,
mert a test alsó fele élt, míg a felső része halott volt. A fej, a nyak, a mellkas szív feletti része kihűlt, és lassan elkékült, míg a test alsó része eleven volt és meleg.
Mindenki rohamtempóban tette a dolgát körülöttem. Magam elé húztam a tálcát a szikékkel, késekkel, fogókkal, hogy még egyszer elrendezzek rajta mindent, mielőtt az orvos munkához lát. Ramsvik nagy teste mozdulatlanul feküdt előttünk a műtőasztalon; arca teljesen kifehéredett, eltűnt belőle a vér, halvány kékes árnyalat foglalta el a helyét.
A mellkas és a has kivételével az egész testet letakarták. Átnyújtottam az orvosnak a szikét, és ő egy hosszú vágást ejtett vele a nyaktól lefelé egészen a szeméremcsontig. Friss, piros vér buggyant elő a testből. A szikét visszakaptam, betettem a gyűjtőedénybe, majd átnyújtottam neki a fűrészt. Amikor bekapcsolta, ránéztem Ramsvik fejére.
A szeme nyitva volt.
– A páciens ébren van! – kiáltottam.
– Ne beszéljen butaságokat – mondta a donorsebész. – Az nem lehetséges.
De ő is látta, hogy Ramsvik szeme nyitva van.
– Nahát, ilyet még nem láttam soha – mondta. – Olyan már előfordult velem, hogy a halott felkiáltott. Nem mondom, az félelmetes volt!
Újra bekapcsolta a fűrészt.
Ez a nyitott szem azonban nem egy halott szeme volt.
Élet volt benne, láttam.
Mintha valami messzi, távoli helyről nézte volna a világot.
De a szíve nem működött. És az agya egy ideje már nem kapott vért.
Mégis. A szeme élt.
– Biztos, hogy meghalt? – kérdeztem. – Nem a ballonnal van valami baj?
Az oslói orvos és Henriksen is bosszúsan nézett rám.
– Ez csak reflex – mondta az oslói orvos. – Agyhalott, semmi kétség. A szíve már hosszú ideje nem működik. Lehetetlen, hogy éljen.
– Nézze meg a röntgenképet, Solveig – mondta Henriksen. – És a vérnyomásgörbét. A ballon működik.
– Ennél halottabb már nem is lehetne – mondta az oslói orvos. – Folytassuk.
Előrehajolt, és a sivító fűrészt a szegycsonthoz nyomta. Finom port permetezett szét a levegőben, ahogy átvágta a csontot, és amikor továbbhaladt lassan lefelé, friss, piros vér buggyant ki a nyomában.
Ramsvik kinyitotta a száját.
– Állj! – kiáltottam.
Az orvos megint kikapcsolta a fűrészt.
– Aaaaaaaaaaaa – szakadt fel a gyenge, alig hallható hang az asztalon fekvő testből.
– Mi az isten történik itt? – kérdezte az orvos. – Ilyen nincs! Ez lehetetlen!
Ránéztem a monitorra. A szív újra dobogni kezdett. A görbe kilengése kicsi volt, de kilengés volt.
– A szív működik! – mondtam.
Ramsvik élt.
A pánik jelei kezdtek mutatkozni a műtőben. A szemek a maszkok felett ijedten pillantottak körbe, mintha fogódzót keresnének, amiben megkapaszkodhatnának.
– A halál definíciója az, hogy visszafordíthatatlan – mondta Henriksen. – A halálból nincs visszatérés. Ez az ember tehát nem halott, mert nem halt meg.
– Uramisten! – mondta az asszisztens.
– Most mit csináljunk? – kérdezte a donororvos.
– Összevarrjuk, és szkenneljük az agyműködését – mondta Henriksen.
– Ma este tehát nem lesz szervkivétel – mondta a donororvos.
– Nem – mondta Henriksen.
– Nem értem, hogyan lehetséges ez? – csóválta a fejét a donororvos. Az agyban már fél órája nincs keringés. A szív megállt. És a ballon a helyén volt, ugye?
– Úgy tűnt, hogy ez a helyzet – mondta Henriksen. – A tény mégis az, hogy él.
– Mi lesz most vele? – kérdeztem.
– Nem kezeljük – mondta Henriksen. – Nem tápláljuk. Meg fog halni békésen és nyugodtan. Így a legjobb mindenkinek.
Megemelte a hangját.
– Ennek a szobának a falain kívül egy szót sem arról senkinek, ami történt, megértették?
Egyetlen szót sem! Sem Oslóban, sem itt.
Levettem a sapkámat, a maszkomat, a műtősingemet, bedobtam mindet a kosárba, és töltöttem magamnak egy bögre kávét. Henriksen a kezét mosta, és közben felém fordult.
– Egy napig is eltarthat, amíg egy agyhalott beteg szíve megáll.
– De az ő szíve néhány másodperc után megállt.
– Igen, igen – mondta Henriksen. – Történt már ilyen. Egyszer Svédországban, nem is olyan régen, néhány évvel ezelőtt megtörtént majdnem ugyanez. A pácienst agyhalottnak nyilvánították, ki akarták venni a donorszerveit, és akkor hirtelen kinyitotta a szemét.
– Én is hallottam róla – mondtam. – De valószínűleg tévedtek. Az a páciens még nem lehetett agyhalott.
– Valóban – mondta Henriksen.
– De Ramsvik tényleg meghalt. Láttuk mindannyian.
– A logikus következtetés mégis az, hogy nem halt meg – mondta Henriksen. – Lehet, hogy a ballonnal volt valami baj. Nem működött rendesen. Ilyesmi előfordul. Semmi sem hibátlan.
Mosolygott.
– Nincs még nagyon késő. Megihatnánk valamit. Velünk tart?
Kacsintott.
– Nem, köszönöm.
– Oké – mondta. – Majd máskor.
Elővett egy sprayt, kinyitotta a száját, háromszor egymás után befújt, aztán megtörölte az ajkát, és a sprayt visszatette a zsebébe.
– Nikotin – mondta. – Viszlát, Solveig!
Vártam pár percig, aztán a lifttel lementem az osztályra. Jorunn kijött az ügyeleti szobából, valószínűleg meghallotta, hogy jön a lift, és megáll.
– Szia, Jorunn – köszöntöttem. – Mi újság van? Csak beugrom valamiért.
– Ott voltál a szervkivételnél? – kérdezte.
– Igen.
– Szegény ember.
– Hát bizony – mondtam, és bementem az irodámba, fogtam egy új iratrendezőt, beraktam egy nejlonzacskóba, aztán kiléptem, és elmentem Inge szobájához.
Halkan kopogtam, és benyitottam.
Párnákkal kitámasztva, félig ülve feküdt az ágyában, és felém fordította fejét, amikor beléptem. Sápadt volt, szeme alatt karikák sötétlettek, arca két oldalán és az állán növésnek indult a szakálla. A tekintete perzselt.
– Te még dolgozol ilyenkor? – kérdezte. Hangja halk volt, de nem gyenge.
Bólintottam.
– Asszisztáltam egy műtétnél. De most már hazamegyek.
– Hát, nem mondom!
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Élek – felelte. – Ez a legfontosabb. Nekem, legalábbis!
– Szóval még mindig fáj a fejed?
Bólintott, szinte akarata ellenére.
– De hát nincs mit csodálkozni rajta. Hiszen órákig turkáltak a fejemben.
Mosolyogtam.
Ő is mosolygott.
– Ha nagyon fáj, hívd a nővért – mondtam.
– Ezt fogom tenni.
Hallgattunk egy darabig.
Azután pontosan egyszerre szólaltunk meg.
– Megtennéd, hogy… – mondta ő.
– Láttad a… – mondtam én.
Megint mosolyogtunk.
– Mit akartál mondani? – kérdeztem.
– Előbb te.
– Nem, te.
– Semmi különöset – mondta. – Csak azt, hogy megtennéd-e, hogy felhúzod a rolettát? Nem tudok aludni, és jó volna, ha kilátnék az ablakon.
– Hát persze – feleltem, és az ablakhoz mentem.
Az új csillag magasan állt az égen, és ragyogott.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdeztem.
– Az új csillag?
– Igen – mondtam, és felnéztem az égre.
– Egy új csillag – mondta.
– Az új csillag egy új csillag?
– Van ilyen, nem lehet kizárni. Hogy új csillagok születnek az univerzumban.
– Igen.
– Te mit akartál mondani? – kérdezte.
– Nem érdekes – feleltem. – Aludnod kellene egy kicsit, vagy legalábbis pihenned. Többet már nem zavarlak. Csak látni akartam, hogy vagy.
– Jól vagyok. Holnap dolgozol?
