Pásának nemcsak a mindenünnen fenyegető ellenséggel, de a hideggel és a hóval is meg kell küzdenie, útja során pedig nemegyszer kényszerül arra, hogy átlépje a szinte pillanatonként változó fizikai és erkölcsi határokat. A diákotthon a megszállás, a folyamatos félelem, a tehetetlenség és a kitartás regénye. Megmutatja, hogyan válik a valóság hirtelen apokaliptikussá, az ismerős táj pedig halálos veszélyek és váratlan szövetségek földjévé. A kötet az Európai Unió támogatásával megjelenő Határhelyzetek sorozat darabja.
Szerhij Zsadan: A diákotthon (részlet)
Fordította: Körner Gábor
Pása áll egy ideig a sötétben. Nézi a kölyköt, nyugodt arcát – akár egy halotté –, a dzsekijét, amit le sem vett, benne alszik. Egy pillanatra még úgy is tűnik, hogy nem lélegzik; Pását a gondolattól elönti a hideg veríték. A kölyök azonban mond valamit – motyogva, álmában –, és Pása megnyugszik: minden rendben, él. Kitapogatja a széket, leül, a karjára hajtja a fejét, álomba merül. Álmában csak a havat látja, amelyen még mindig át kell gázolnia. Ebben a hóban lépked, belesüpped, kihúzza a lábát, újra belemerül, egyik láb a másik után, nehézkesen, mintha folyóárban haladna, gázol a hóban, álmában folytatja, amit egész nap csinált: próbál kijutni, eljutni valahová, érzi, hogy nyomja belül a rugó, kényszeríti, hogy rakja egyik lábát a másik után. S valakinek a lélegzését is érzi a hátában – nehéz, állati lélegzés. Hátranéz. De nem lát senkit, csak a fehér havat, ameddig a szem ellát. Időnként felébred, látja a nyirkos holdfényt az ablakban, hallja az esőcseppek kopogását az üvegen, érzi az édeskés petróleumszagot, és újra belesüpped a hóba, újra benne gázol, lassan megfagy, belevész, próbál menekülni a halál elől. Persze hogy menekülhetnél – ekkora hóban? Nem menekülhetsz, ne is próbáld. Tehetetlenné, védtelenné tesz a hó.
Ha egyszer belemerülsz, a csontodig hatol, és soha többé nem szabadulsz ettől a halálos érintéstől, érezni fogod, amíg élsz.
De meddig fogsz élni? Meddig?
Azon a télen sokáig nem volt hó. Egész decemberben hideg, száraz levegő áramlott délről, a tenger felől, lehűtötte a fákat és a folyókat. Aztán valamikor az ünnepek előtt, újévkor leesett a hó. Több egymást követő napon havazott. Szilveszter éjszakáján ültek – még az egész család – a nagyszobában, folyamatosan váltogatták a csatornákat, mintha jó hírekre várnának. Hány éves lehetett? Tizenöt, még nem töltötte be. A nővére lefeküdt, nem bírta tovább, a szülei hallgattak, teljesen olyan volt, mintha elvettek volna tőlük valamit, megfosztották volna őket valamitől, elvittek volna otthonról egy fontos dolgot. S mind értenék, de valamiért hallgatnának. Egy ponton Pása is bement a szobájába, de sokáig nem feküdt le, állt az ablaknál, nézte a havat, amely csak hullott-hullott, és hallgatta, hogy a szülei végre kikapcsolják a tévét, és elkezdik leszedni az asztalt. Hallgatta, ahogy anyja az edényekkel csörömpöl a konyhában, ahogy az öreg kimegy az udvarra, hogy behozzon valamit, ahogy aztán visszajön; a kék, éjszakai hó friss illata átjárja a lakást, megérinti a bőröd, egyszerre érzed az egész telet, érzed, mennyi van belőle, hogyan kezdődik itt, az ablakon túl, ezek között a fák között, hogyan tölti be körös-körül az egész teret: a behavazott udvart, az utcát az álmos házakkal, amelyekből füst száll az ég felé, az utat, amelyet reggel majd le kell takarítani, a hidat, amelyet szintén éjszaka hullott hó borít, a boltokat és a könyvtárat, az iskolát, az irodákat, az állomás helyiségeit, az ilyenkor néptelen vasútállomást – az egész utat, amelyen vakon végig tud menni, amelyet gyerekkora óta megszokott, sőt amelyről a gyerekkora jut eszébe.
A tél ott áll minden kereszteződésben, ott tükröződik minden sötét ablakban, kiütközik a háztetőkön és domboldalakon.
Minden, amit megszokott, amit jól ismer, a téllel van tele, mint újsággal a postás táskája. S együtt kell élni ezzel a téllel, meg kell szokni, meg kell tanulni vigaszt találni benne, örömet érezni. Reggel kezdem is a tanulást, mondja magának, sokáig, keményen fogok tanulni. Nem szabad, hogy megijesszen a tél, nem kell félni tőle, olyan, mint a kutya, akit beengedsz a házadba, az életed részévé teszed, aztán egész életében kész meghalni érted, felismeri a hangod és a szagod, a nyomodban jár, vár rád, bárhova mész is, és bármikor jössz is vissza. Okvetlenül meg fogom tanulni, gondolja, még annyi időm van, minden sikerülni fog. Azzal elalszik.
Reggel rohan az ablakhoz, és nem lát semmit! Csak havat – mély, csillogó hó, káprázik tőle a szem, vakít. Gyorsan felöltözik, és kisurran a házból. Amíg mindenki alszik, amíg senki sem veszi észre, hogy rég véget ért a szilveszteréj, és elkezdődött az új, fénnyel és hóval teli nap, ő kiszalad, és elmerül a hóban, beleveti magát, tapossa, gázol az elnehezült, fehér fák alatt. Kiér az utcára – a néptelen újévi utcára, ahol még nincs senki, még nem járt senki. Találomra indul el a friss szűzhóban. Eléri az iskolát, elhalad a boltok mellett, kiér a vasútállomásra. Ma reggel azonban itt sincs senki: mindenki alszik. Senki sem veszi észre, hogy elkezdődött az új év, elkezdődött az új élet, senki sem vesz észre semmit, senki sincs sehol – ő pedig átevickél a síneken, térdig süppedve a hóba, felmászik a töltésre, amely most fehér hegytömegként magasodik a vasúti pálya fölött, és feltárul előtte az egész, hófödte világ. Rögtön kedve támad átszelni, az elejétől a végéig. Legurul a töltésen, átszalad az erdősávon, gázol az egyre mélyebb hóban. Leereszkedik a völgybe, elhalad a havas buckák mellett, amelyek alatt a befejezetlen gyár alapjait sejti, és kigázol a nyílt mezőre: az égig nyúlik, ameddig a szem ellát. Végtelenül sokáig megy, elvesztve az idő- és térérzékét, semmi mást nem érzékel maga körül, csak a havat és a januári égbolton egyre feljebb kapaszkodó napot. Amikor aztán kimerül, egyszerűen belezuhan a hóba, arccal beledől, az ajkával megérinti, megégeti vele magát, majd a hátára fordul, és felnéz a végtelenül magas, tökéletes égre. Ekkor észrevesz egy felhőt – az elsőt, az egyetlent a tökéletes, ragyogó térben. Honnan jött ez?, kérdezi magától, elfordítja a fejét, és látja: délről, a tenger felől felhők úsznak, elborítják a horizontot, és hamarosan elkerülhetetlenül itt lesznek – fölötte, a feje fölött. Dideregve vállat von, érzi, nem is olyan kényelmes a hóban feküdni, lefagynak az ujjai, a kabátja hajtókáján jéghártyává változott a hó. Ideje visszamenni, mondja magában. Fenéket, válaszolja rögtön magának. Még mit nem, teszi hozzá kevésbé magabiztosan. Ma nem. Ma senki és semmi nem állíthat meg. Ma megtanulom szeretni a világot, és elfogadni olyannak, amilyen.
És a világ is tanuljon meg szeretni engem.
Feláll, és indul tovább a mély szűzhavon keresztül. Igaz, egyre inkább nehezére esik a járás. Lefagy és sajog a lába a rövid szárú téli cipőben. Vissza kéne menni, emlékezteti magát kissé idegesen. Még mit nem, válaszol ismét élesen magának. Na jó, kezd alkudozni magával. Elmész azokig a fákig, aztán vissza. Majd meglátjuk, tér ki szórakozottan maga elől. Lépked, húzogatva a lábát a hóból. Lassan kúsznak közelebb a fák, nem sietnek. Egyre hűvösebb lesz. A felhők végül elérik a völgyet, eltakarják a napot. Egyszeriben szürke és komor lesz minden. De Pása már elérte a fákat; diadalmasan áll a domboldalon, és nézi odalent a befagyott folyómedert. A folyó!, kiáltja boldogan magában, elértem a folyót! Remek, feleli idegesen magának, most pedig indulás haza. Várj csak, ellenkezik, lemegyek a folyóhoz – és már jövök is vissza. Ne csináld, száll szembe magával, menj haza. De nem hallgat magára: ne már, mondom, csak odamegyek, és már jövök is vissza.
Azzal lecsúszik a domboldalon, eléri az apró náddal benőtt partot, fut ki a folyó közepére. Diadalmasan emeli fel a karját – az ólomszürke ég felé, amelyből hullani kezd a hó. Jeeee!, kiált fel diadalmasan, és azonnal elmerül. Észre sem vette, hogy a vastag hóréteg alatt igen vékony a jég, különösen a folyómeder közepén. Nincs is ideje megijedni. Szerencsére kiderül, a folyó sekély és iszapos – így hát derékig áll a jeges vízben, rémülten, tehetetlenül. Egyszerre ráeszmél, hogy mire kievickél innen, mire hazaér, már sötét lesz. S nagy kérdés, sikerül-e hazajutnia a sötét, mély hóban, csuromvizesen, átfagyva. Pánikba esik.
Sokáig, végtelenül sokáig gázol a hóban – nem érzi a kezét, a lábát, maradék erejével kényszeríti magát, hogy ne álljon meg, evickéljen ki az újabb hóbuckából, mássza meg az újabb dombot, menjen, menjen, ne álljon meg, csak ne álljon meg! Hátranéz, látja az egyenletes szürke hátteret, amely kibontakozik körülötte, körülveszi, nem hagy esélyt a menekülésre, s ettől a megfoghatatlan szürkeségtől úgy megijed, hogy valahogy új erőre kap, elkezd futni, futni és sírni, időnként hátranéz, és rémülten veszi észre, hogy fekete pontok jelennek meg mögötte a horizonton, egy, kettő, három, négy, öt, nőni kezdenek, feléje tartanak. Még nem tudja kivenni, mik lehetnek, de már látja, tisztán, világosan: mindenáron menekülnie kell, csak minél messzebb ezek elől a pontok elől a szürke háttér előtt, mert a halála közeledik feléje, semmiképp sem szabad hagyni, hogy utolérje. Mindössze ennyi kell: nem hagyni, hogy utolérje, megpróbálni kitörni ebből a szürke, mély lucsokból, hazajutni,
megpróbálni kijátszani a saját halálát.
Utána egész éjjel – lázasan, meghűlve, érezve, hogy ég a teste, szétrobban a feje a súlyától és a kimerültségtől – átkokat szór az égvilágon mindenre, átkozza magát a könnyelműségéért, átkozza a naivitását, átkozza a csalóka világot. Átkozza, és tudja, a pusztulásnak ez a téli íze, a félelem és a nemlét jeges lehelete el fogja kísérni a halálig, amely ezúttal elhibázta, de aligha mondott le a jogairól; tudja, nem, nem mondott le semmiről, tud várni, és az évnek pontosan ebben a szakában fogja utolérni – mély hóban, ólomszürke ég alatt, hideg folyómedrek között. Egyszer biztosan sikerülni fog neki, elég, ha Pása kicsit elengedi magát, és megfeledkezik a halál jelenlétéről és sértettségéről. Ezért most egész életében kénytelen együtt élni a havas ismeretlentől, a jeges ürességtől való félelemmel. De először is túl kell élnie. Mert a holtak nem félnek. Kicsit sem. Semmitől. Ezzel a gondolattal elalszik.
