Egészen hétköznapinak tűnő mozzanattal indul Tompa Andrea új regénye: pokrócba csavarnak egy pár hónapos csecsemőt. Az már csak apránként derül ki, hogy a kezdetben Matyinak, majd Tildának, még később Matildnak nevezett kislány egy zsidó doktornő gyereke, akit a háznál szolgáló dajkára, Erzsire bíznak. Javában zajlik a második világháború, Kolozsváron is gettóba zárják az embereket, a csecsemőnek viszont még nem jár kenyérjegy, nincs a begyűjtöttek listáján, nem fogja hivatalosan keresni senki. Ideiglenesnek tűnik a befogadás, az asszony és férje, Feri is biztos benne, hogy valaki hamarosan hazaviszi a gyereket. Akit rejtegetni kell, hiszen ha kiderül a dolog, azzal nemcsak a rájuk bízott kislány, hanem Erzsi és Feri élete is veszélybe kerül. A napokból viszont hetek, majd hónapok lesznek, és a világéletében saját gyerek után sóvárgó Erzsiből magától értetődően lesz anya.
A Sokszor nem halunk meg három nagy fejezetben követi végig Nagy Matild sorsát. A legelsőben, a Megérkezés címűben, a teljes kiszolgáltatottságból kerül Erzsi és Feri szárnyai alá. Tompa Andrea hiperrealisztikus leírásokban bontja ki a maga természetességében családdá formálódó trió hétköznapjait. Külső szemlélőként egészen közel megy tárgyához, olvasóként pedig szinte jelen vagyunk mi is a magukra zárt élet hétköznapjaiban – csak egy példa:
„Feri a jobb oldalára fordul, Erzsinek háttal, de bal kézzel hátranyúl. Összekulcsolják a kezüket. Erzsié hideg és száraz, Ferié meleg, a nagy, erős kéz melegíti az Erzsiét. Feri visszafordul felé, átkarolja a hasánál, de Erzsi a hátán fekve marad. Feri karja nyomja a megnőtt hasát, Erzsi nem tolja el a kezét. Az ablaktáblák vékony rései közt besüt a hold. Feri szuszogni kezd, előbb mélyen, aztán egyre halkabban és ütemesen. Matyi még cuppog, az ujját szopja, amit Erzsi nem enged neki, de most nem nyúl hozzá, hogy kivegye. A gyermek nyeldeklik, csámcsog, aztán csend lesz.”
Hogy mi történik azokkal, akiket először a téglagyárba, majd vagonokba zárnak, a többség nem sejti. Erzsi még akkor is hitetlenkedik, amikor a háború végét követően megérkeznek az első hírek; nem érti, hogyan tudnak majd hazagyalogolni olyan messziről a gyerekek meg az öregek – az fel sem merül benne, hogy már rég nem élnek. Az biztos, hogy
valami egészen új kezdődik most mindannyiuk életében,
de a külső politikai, történelmi változások csak szőrmentén szivárognak be a Nagy család mindennapjaiba – még úgy is, hogy Feri politikailag nagyon is tudatos, és élénken követi az eseményeket. De mégis egy burok az, amelynek minden egyes négyzetcentiméterét olvasóként letapogatjuk, egy intim tér, néha zavarba ejtően vagy épp banálisan közeli.
A fókusz az első részben egyértelműen Erzsin van, aki világéletében összesen két dologra vágyott: hogy gyereke legyen és tanítónő lehessen belőle. Utóbbi álom marad, bár az írás és olvasás mindig fontos marad az életében. Kezdetben azért vezet naplót, hogy a Matyinak nevezett kislány fejlődését dokumentálja, később saját gondolatait, érzéseit veti már papírra. Tanítónő sosem lesz belőle, de az önállóság utáni vágy továbbra is ott motoszkál benne: varrónőként áll munkába. A másik vágya viszont Matyival teljesülni látszik:
anya lesz, ennek ábrázolása pedig az egyik legszebb vonulata a regénynek.
Tompa Andrea tartózkodik a negédes, giccses pillanatoktól, Erzsi anyasága nem egy rózsaszín szalagokkal feldíszített parádé, hanem egy küzdelmes, fájdalmas és büszke pillanatokban is gazdag út, amelynek minden egyes stációja gyötrelmes és boldog felismeréseket rejt magában.
Erős szimbiózisban, de nem teljes elszigeteltségben éli a posztháborús mindennapokat ez a hármas. A külvilágtól ugyanakkor nem tudják függetleníti magukat, már csak azért sem, mert a gyerek helyzetét sürgősen rendezni kell. Nincsenek papírjai, az árvákat pedig egykettőre elnyeli az állami ellátórendszer. A belső nyomás mellett ott van az a külső stressz is, amelyet a túlélők beszámolói generálnak. Mit lehet elhinni és mit nem? Hogyan történhetett mindez? És mi van azokkal, akik még nem jöttek vissza? Hol vannak, és egyáltalán mi történt velük? A fehér foltokat az első visszatérők beszámolói töltik ki, amire a kezdeti reakció a döbbenet és a hitetlenkedés: „Hogy lehessen, hogy erről nem tudott senki, s meg se írták. Hogy lehet. Olyan túlzások vannak, hogy az embernek megáll az esze. Én már nem tudom, mit higgyek. Hogy ez a leánka is azt beszéli az újságírónak, hogy úgy éhezett, hogy füvet kellett egyen. Füvet. Tizenkilenc kiló volt, mikor szabadult. Hogy lehessen egy élő ember tizenkilenc kilós. Hogy a pokol se fogható ahhoz, ami történt.” Ennek az időszaknak a negatív csúcspontja az a népbírósági per, amelyet egy Fekete Irma nevű bábaasszony ellen folytatnak, aki a háború alatt a zsinagógában durva és kegyetlen nőgyógyászati vizsgálatnak vetette alá a zsidó asszonyokat és lányokat.
A Sokszor nem halunk meg a női áldozathozatal és szolidaritás regénye, és ez még akkor is igaz, ha teret kapnak benne azok a bűnök is, amelyeket nők követtek el nők ellen. Feri családapaként nagyon fontos szereplő, de
a hangsúly egyértelműen a nőkön van.
Matyi apjáról szinte semmit sem tudunk, legfeljebb a nevét, az anyja doktornő volt, és bár az ő alakja is a homályba vész, az, hogy Erzsi nála volt szolgálatban, szorosabb viszonyt feltételez. Erzsi életének fontos szereplője az anyja, még ha pokollá is tette az életét (talán éppen ezért), és az anyósa, a kisgyereket az első pillanattól ösztönösen befogadó Klári mama. De épp így jellemző az is, hogy a háború utáni perekből is egy női vádlott elleni eljárás kerül a regény fókuszába. „A vizsgálat folytatódik az asszonyokkal, akik feljelentették azokat a személyeket, akik bujkáltak vagy kimaradtak valami módon a begyűjtésből. Feri súgja a vádemelésből, amit megért. Erzsi csak néz előre, nem hallja, amit Feri beszél. Egy-egy szó eljut a fülébe. Féltem. Azt hittem. Nem tudtam. Nem igaz. Ha tudom.”
A kettősség a szereplőkben is megmutatkozik. A második nagy fejezet (Menekülés) a kamasz Tildára fókuszál. Tudja, hogy örökbe fogadták, azzal viszont csak a tizenhatodik születésnapja után szembesül, hogy zsidó. Tilda totális útkeresésben van, ami még a komplex családi háttér nélkül is küzdelmes ebben a korban. Keresi a saját helyét, sokszor szemlátomást nem érzi jól magát a bőrében, legfeljebb akkor, ha szerepelnie kell. „A szobaajtón a szemmagasságban lévő repedésnek mondja. A szavalatot előadja: Nagy Matild Erzsébet. Tá szünet titá szünet tátáti. Aztán még egyszer. Nagy Matild. Tá szünet titá. Megint. Nagy Matild. Többé nem mondja az Erzsébetet.” Tompa Andrea nem melodramatikus, a fájdalmat csak egy-egy szereplő kifakadásából érezzük. A Sokszor nem halunk meg ezzel együtt
nemcsak a sóvárgás, de a kiábrándulás regénye is
(„Nem így képzeltem, te Boris. Nem így.”), nem utolsósorban pedig egy csodálatos felnövéstörténet. Tildának a színház lesz az a közeg, ahol végre tudja, ki is ő valójában, ami megtámasztja és erővel tölti fel, ha lélekben már épp elfogyna. Egy gazdag életút áll előtte, karrierjét még az sem akasztja meg a hatvanas években, hogy nagyon fiatalon édesanya lesz. A Felkészülés című harmadik részben a nagymama Erzsi végre igazán elemében van, hiszen egyszerre érezheti magát hasznosnak az unokája mellett és a színházban is. A regény utolsó szakaszában ugyanakkor Feri és Erzsi, a történet első felének kulcsszereplői, szinte észrevétlenül tűnnek el: miközben az első bő kétszáz oldalon életük minden apró rezdülésének szemtanúi voltunk, ekkorra szinte már teljesen kilúgozódnak Matild mindennapjaiból. Sorsuk mintha a homályba veszne, ez pedig kicsit összecseng azzal, ahogyan Matild biológiai szüleinek a története is a semmibe futott ki.
Miközben Tompa Andrea erős vonalakkal rajzolja meg szereplőit,
ez a fajta kontúrtalanság végig ott lebeg a háttérben.
Matyi/Tilda/Matild élete homályos foltokkal van tele: nagyon keveset tudunk arról, kik voltak a valódi szülei, mi történt velük és a fiútestvérével. Ő maga is csak azt a keveset tudja a származásáról és az örökbefogadásáról, amit Erzsi és Feri megosztott vele. Egy teljes családi háló hiányzik a lány mögül, miközben egy megtartó és szerető családban nőtt fel. Feri és Erzsi nagyon szilárd burkot húzott fel a lány köré, odaadásuk és szeretetük megkérdőjelezhetetlen, és különösen Erzsinek mindenképp ott a helye a legemlékezetesebb Tompa-hősök között. De ettől még tény, hogy nagyon kemény munka a lánynak felépítenie saját magát. A fogódzót részben azok a visszaemlékezések adják, melyeket a női túlélők vetettek papírra. Matild már befutott színésznő, aki a szeretője hívására sem akar dobbantani. Marad, és Rózsa Ágnes naplója alapján színre visz egy monodrámát. A premier sikeres, de Tilda összeomlik az öltözőben („Lehajtja a fejét, eltemeti az arcát, senki nincs az öltözőben, de nem akarja, hogy nézzék. Most már mindenki látta, mindenki tud róla mindent, elmondta. Felpillant, meglátja az arcát a tükörben. Hogy fog innen kimenni az emberek közé?”). Pedig fontos mérföldkő a pályáján ez a darab, talán ezért is ment ilyen mélyre, ezért is érezte magát meztelennek. Elképzelhetetlen az élete színház nélkül: valójában ott van otthon, a minden este újrateremtődő „párhuzamos világokban”, „egy másik valóságban”, amiben mindig lehet tudni, hogy meddig tart, hol a vége. Színházi szerepeit olyan vékony bőrrétegnek érzi, ami védelmet nyújt, magabiztosságot ad. És identitást is, „amiben már biztosan tudod, hogy mi vagy te” – ami óvó, biztonságos hártyaként feszül közte és a valóság között.
