Kácsor Zsolt könyve műfaját tekintve regény, vagyis elsősorban irodalmi ambíciói vannak, viszont nem lehet úgy tenni, mintha az igazi tétjét a történetnek nem az adná, hogy van egy szerző, aki saját mániás depresszióját megírja. Erre fel is hívja a figyelmet: “A regényben valós önéletrajzi eseményeket dolgoztam föl. Néhány valóságos alakot nem a saját nevén szerepeltetek”. A könyvben felbukkan egy csomó író monogramja, amiket könnyedén lehet azonosítani, de megjelenik Kácsor előző regénye, a Cigány Mózes is többször, sőt még Bezerédi Zoltán is, aki a Katonában készített monodrámát a Cigány Mózesből. Ez lehet az íróval közös valóságunk, csupa olyan jelölő, ami segít belehelyezkedni a regényvilágba, viszont ez csak egy Kácsor univerzumai közül, a másik az átlagolvasónak teljesen ismeretlen lesz.
“Odakinn most alkonyul, de bennem az éjszaka már egy hete tart: idebenn még mindig nem jött föl a Nap, talán soha nem is bukkan már elő, ezért az éjjeliszekrényemre, amely valójában éjjel-nappali szekrény, gondosan kikészítettem a gyógyszereket, a kötelet meg a kést” - ez az első mondata a regénynek, amely keretes szerkezetben igyekszik úgy az elbeszélőt, mint az olvasót végigvezetni ezen a brutális úton, ami néha egotripre, olykor road movie-ra emlékeztet, sokszor pedig olyan, mint az Amerikai psycho, ami karakteresen játszik el a valóságtapasztalásokkal.
Például elbeszélőnk egy időben hajlamos azt gondolni, hogy a vele kapcsolatba lépő nőket a CIA vagy a Moszad küldte. És ez nem vicces, sőt nem is kitaláció vagy fikció, mert ez a valósága az elbeszélőnek, ugyanis erről is szól a betegsége.
Bipoláriában tehát minden megtörténhet, szélsőségesen szakadnak fel az én-határok, vesznek el akár morális, akár racionális nézőpontok, hiszen nemcsak arról van szó, hogy az elbeszélő nem ura saját életének, hanem, ahogy Kácsor fogalmaz, a benne élő halott ember is vadul dolgozik. “Egy idegen ember, aki bennem lakik és a vesztemre tör. A halott ikertestvérem ez az idegen ember, ez a halott. Halott, ezért tapad ahhoz, aki él”.
1996 óta kezelik bipoláris depresszióval Kácsort, aki akkor olvasott a regény szerint utoljára a betegséggel kapcsolatban szakirodalmat, mert attól tart, hogy a halott ember, az ikertestvére, a maga hasznára fordítaná – ellene. 24 éves volt ekkor, és egy nap arra ébredt, hogy lebénult a bal fele.
Két évvel a bipoláris depresszió diagnosztizálása előtt késve érkezett az első angolórájára, rögtön belszeretett a tanárnőbe, akit a könyvben Lucy Corazónnak nevez. Végletes, mániás szerelem ez, túl érzelmeken, testiségen és valóságon, és pont ettől tűnik ismerősen hétköznapinak: van egy nő, aki felborítja a teljes biokémiai működését az elbeszélőnek, aki szó szerint felad mindent, hogy ezzel a nővel lehessen. Például a családot is, ami ennek a regénynek nagyon fontos, letaglózóan súlyos szála.
Ha két életet is él az ember a betegsége miatt, akkor is csak egy családja van, szülők, testvér, feleség, gyerek.
Nekik is meg kell küzdeniük mindezzel. A sokat olvasó, kiskorától írónak készülő elbeszélő testvére szellemileg sérült, aki nagyon szereti őt, visszafelé viszont sokkal bonyolultabb ez a viszony.
A Bipolária hangulatában mégis olyan, mintha egyszerre több tévécsatorna menne párhuzamosan egy szobában: néha sötét, villódzó, raszteres, óriási tempót diktáló, a Quimbyt és a Tórát idéző, és nemcsak saját fejében és történetében utazik az elbeszélő, hanem Franciaországba, sőt Amerikába is.
A regény az elbeszélő és a halott ember folyamatos belső harcáról szól, és bár ez a szuperhősfilmek alapkonfliktusa, itt nem arról van szó, hogy csak egy maradhat, hanem meg kell tanulnia a kettőnek valahogy együtt élni. Kácsor azt írja, “Ha magamra gondolok, nem látok senkit, mert nincs arcom. Üres papírlap van a helyén. Nyugtalanító érzés, hogy bárki ráfirkálhat.” Az üres lap sok mindent jelenthet, de Kácsor teleírta ezt az üres lapot, hiszen ami üres, az alapvetően feltételezi annak lehetőségét, hogy feltölthető tartalommal, ami maga a teremtés.
És ez a könyv ebből a szempontból a teremtés könyve: az évtizedek óta újságíróként és íróként is ismert Kácsor ebben a minden eddiginél személyesebb regényében nemcsak önmagát, hanem a benne élő Másikat is megteremti – mármint az olvasó számára.
Két részből áll a könyv, az első kiadja a könyv nagyobbik részét, a második meg értelemszerűen a kisebbiket. Az első ott ér véget, hogy Kácsor álnéven küld verseket a Holmiba, amiket le is hoznának, de amikor megkéri V. Sz. szerkesztő, hogy küldjön magáról pár sort, akkor felfedi kilétét – és nem hozzák le a verseit. Egy harmadik én is kellett, hogy rálásson Kácsor az irodalmi közegben betöltött helyzetére, és csak innen érthető meg, milyen szorongásokat és feszültségeket okozott a szerzőnek, hogy megfeleljen az ún. irodalmi életnek, sőt innen érthető meg az is, hogy a Pokoljárás Bipoláriában azt is megmutatja, hogyan születik ez a szöveg, milyen nehézségei vannak az elbeszélésnek, az írásnak, mert ahogy az elején is idéztem, ha valakinek az arca helyén egy üres lap van, amit újra és újra tele kell írni, az nyomasztó is tud lenni. Ebben a regényben sok olyan tényező van, ami végletesen megnehezíti az írást: őszintének kell lennie magához, miközben a szöveget a legközelebbi hozzátartozók és barátok is olvassák, akiknek egyáltalán nincs meg az a távolságuk a történtekhez, mint mondjuk nekem, átlagolvasónak. Mit lehet elmondani? Mit kell feltétlenül elmondani? Ezek alapvetően állandó témái az irodalomnak, de ahogy a Kácsorral készített podcastunkból is kiderül, az események jórészét még a saját édesanyja sem ismeri.
A fejezetcímek minden esetben mássalhangzókból állnak, utalva a héberre, amelyben ugyanaz a betűalakzat, például a magyar VLSG jelentheti a valóságot és a válságot is. Kácsor nemcsak kapaszkodik ezekbe a szavakba, hanem ezeken keresztül ugyanazt a kettősséget tárja fel, ami a betegsége miatt a depressziójával is jelen van: az ember két életet él, de egyik sem valódi. Ezek a betűalakzatok egymástól eltérő dolgokat is jelenthetnek, egyáltalán nem lényegtelen, honnan tekintünk rájuk, én a játékba belépve szintén tippelgettem, és bár igen jó százalékkal találtam el, mire utal a szerző, a szövegből mégis az derült ki, hogy mindennek létezik másik olvasata, és ugyanazokból a betűsorokból más-más olvasható ki.
A Pokoljárás Bipoláriában című regény sötét útinapló egy világról, ahova senki nem szeretne ellátogatni, a személyes tétjét az elbeszélésnek az első pillanattól kezdve érezheti az olvasó, és lehet, hogy Kácsor számára terápiás írásként működött, mégis olyan alkotás a végeredmény, ami irodalmi megoldásokat talált. A kettősség nemcsak az én és a halott ember megmutatásában vagy a fejezetcímekben játszik szerepet, hanem abban is, hogyan olvassuk: irodalomként vagy terápiás szövegként. Nekem elsősorban regényként működött, ezért is lett a hét könyve, viszont ha valaki a bipoláris depressziót szeretné jobban megérteni, annak is hasznos és izgalmas lesz. Kácsor Zsolt a 24.hu-nak adott interjújában, majd nekünk is azt mondta, hogy nem tudja, hogyan lehetséges folytatni az írást ezután, mert elment a falig. Ennek a kérdésnek a megválaszolására nem tennék kísérletet, de a könyv olyan erősen viszi színre a szembenézést a saját betegségével, elszúrt döntéseivel és családi problémáival, hogy innen tényleg nincs visszaút: ez lehet a szabadság.
