A beszélgetésben felelevenítették a könyv nyitóképét, melyből a egész történet kibontakozik: egy aggódó nő bebugyolált csecsemőt visz az utcán, ami tulajdonképpen egy mentőakció, hiszen az 1944-ben a kolozsvári gettóba zárt anya a cselédre bízza a gyermekét.
A csecsemők fenyegetettsége ősi toposz a kultúrában, mondta Tompa, mint ahogy azt is, hogy az irodalom mindig a kicsi, az érzékelhető felől indul, úgy, hogy abból a nagy perspektíva is láthatóvá váljon. Szó esett még a nevekről, a név és a identitáskeresés összefüggéseiről, a családi emlékezetről és a felejtésről is. A regényben a szerző azoknak kívánt emléket állítani,
"akiknek egyetlen adatuk van a világon, hogy megszülettek"
- és semmi más nyomuk nem maradt. Elmondta azt is, hogy különleges élmény volt a főhőst alkotó szerepben látni, és azt is, hogy a nők jobban ki tudják fejezni a fájdalmukat, amikor az életükről beszélnek.
