Ezekről olvashatsz a cikkben:
- Nem megítéli a szereplőit, az olvasót is szemmagasságba helyezi velük.
- A táj fenyegető, a nyelv sűrű, tömör, lírai.
- Stílust teremtett a színpadon: már Ibsent is az ő mintájára húzzák meg.
- Fosse bizonyította az újnorvég mint kisebbségi nyelv irodalmi értékeit. Sajnos a nynorsk jellegzetességei gyakorlatilag lefordíthatatlanok magyarra.
- Drámáiban „fundamentalista antropológusként” a létezés foglalkoztatja.
- Az ő Kafka-fordítása a legmegbízhatóbb északi nyelvű kiadás A perből.
- Faulkner A hang és a tébolyával fiatalon nehezen boldogult, de rabul ejtette.
- Magyar kiadója szerint Fosse jobb író, mint Knausgård, ezért azt is kikerestük, mit gondol KOK a friss Nobel-díjasról.
- És persze ajánlunk is, mit olvass Fossétól.
Fossét A. Dobos Éva mellett Domsa Zsófia fordítja magyarra, akit Franciaországban sikerült elérnünk telefonon, hogy Fosse írói súlyáról, karakteréről, elementáris színházi hatásáról és a fordítás kihívásairól kérdezzük. „Fosse prózáját ugyanaz jellemzi, mint a drámáit és a líráját is: ez amolyan klasszikus modernség, ami a nyelvezetében és az elbeszélt történetek szintjén is egy rendkívül egyszerű, repetitív jegyekkel rendelkező szöveg” ‒ kezdte Domsa Zsófia. Fosse történetei játszódhatnak nagyvárosban is, de
többnyire a jellegzetes nyugat-norvég táj a kulissza, ahol esik az eső, közel a tenger, látjuk a hullámzást, a szélfúvást.
Ezt az erőteljes természeti jelenlétet a szereplők nem csodálják, nem romantizált a viszonyuk vele, hanem akár szuicid hajlamokat is kiváltó, fenyegető térként élik meg. Fosse ugyanakkor annyira szublimálja a teret, hogy a nagyvilágon bárki azonosulni tud vele, így megvan az univerzális ereje is. Domsa kiemelte még, hogy míg itthon a skandináv irodalmat most erősen összekötjük az autofikcióval, ez Fosséra egyáltalán nem jellemző, nem a magánéletét írja meg.
„Nagyon közel enged minket a szereplőihez, de nem leplezi le őket, azaz morálisan nem ítélkezik felettük.” Sohasem pozícionálja úgy magát, mint egy mindentudó, másokat felülről látó szerző, és az olvasókat is szemmagasságba helyezi ezekkel az emberekkel. Nem az a célja, hogy olvasóként definíciót kapjunk például egy pszichés állapotról, „nem gombostűre akarja tűzni az embereket és úgy megmutatni őket”, hanem egyfajta fenomenológiai belátással úgy láttatni őket, amilyennek az életben tűnnek. Fosse így szavakkal meg nem ragadható módon ad értelmet fundamentális állapotoknak, eseményeknek, mint amilyen a születés, a barátság, a féltékenység, a szerelem, a nyugtalanság. A társadalmat sem kritizálja, tehát nem állítja például, hogy az idegenít el minket vagy tesz képtelenné a kommunikációra. Sőt, Fosse alakjai
érvényes próbálkozásokat mutatnak be, ahogy a kisemberek igyekeznek megválaszolni az élet nagy kérdéseit a maguk hol suta, hol lényegi módján.
Domsa szerint ez nagyon megfogja az olvasókat és a nézőket, és kulcsa is lehet annak, hogy miért ekkora a nemzetközi érdeklődés a szerző iránt.
Fossénál emellett mindig lehet egy olyan érzésünk, mintha lenne egy titok, amihez képest más kortárs szerzők Domsa szerint szószátyárnak tűnhetnek. Mintha Fosse azt fogalmazná meg, hogy az emberi létezés nagy témái szavakkal valójában nem leírhatók. Viszont nem bontja le saját magát szerzőként, sőt, az olvasóban egyfajta „teljességérzet ébred, hogy kapott is a titokból, de nem egy készre rágott változatban”.
Kritikaként felmerül Fosséval kapcsolatban, hogy mennyire repetitív, mintha ugyanazt írná. Ez annyiban igaz, hogy a norvég szerző szövegei nagyon intertextuálisak: a saját szereplőit gyakran több oldalról is megközelíti anélkül, hogy a különböző művek alakjai azonosak lennének. Viszont a helyzetek nála „úgy ismétlődnek különböző fénytörésben, mintha egymás visszhangjai lennének”.
2023-ban a norvég Jon Fosse kapta az irodalmi Nobel-díjat. Fosse a kortárs norvég irodalom legelismertebb alakja, gyakran hívják a mai Ibsennek is.
Ha Fosse irodalmi előképeit, rokonait keressük, akkor Domsa szerint érdemes például elővennünk Tarjei Vesaas A madarak című regényét vagy Tor Ulven verseskötetét, a Türelmet, utóbbinál szintén nagyon erős a lakonikus, líraian sűrített világ, amiben kevés szóval épít hatalmas univerzumot. A világirodalomból Beckettet kötik Fosséhoz a drámái miatt, illetve természetesen Ibsent. Igaz, Domsa szerint Beckett épphogy kiírja magát a dráma műfajából, Fosse viszont, amikor a 90-es évek elején elkezd drámát írni, akkor azok a találkozások jelentek meg a szövegeiben, amiktől létrejön a dráma ‒ tehát nála a folyamat épp ennek az ellenkezője.
Ahogy a prózájában, Fosse drámáiban is gyakori az álomjátékszerű tematika, foglalkoztatja a purgatóriumi létezés, az Istenhez való közelítés, a vallásosság, a gnózis. Domsa ugyanakkor azt is kiemelte, hogy az irodalmi gyökereivel együtt vagy azok ellenére Fosse hangja nagyon egyedi.
„Stílust teremtett a színpadon.
Norvégiában már Ibsen darabjait is kezdik fossei ritmikával játszani, azaz meghúzzák a szövegeit olyan sűrűre, mint amilyenek Fosse drámai szituációi.”
Domsa szerint a fossei egyszerűségre való törekvés kifejezetten kihívást jelent magyarul, mert a hazai műfordítói hagyomány a nyugatosoktól kezdve „szépítő”. „Felbecsüljük a magyar nyelv gazdagságát, amihez képest egy fossei nyelv tűnhet szálkának hal nélkül, azaz vérszegénynek érezhetjük ott, ahol az eredeti pont, hogy nagyon gazdag.”
Mivel a híradások hangsúlyozták, hogy Fosse nynorsk (újnorvég) nyelven ír, így érdemes egy kicsit ezt is körüljárni. A norvégnak két hivatalos írott változata van: az általánosabb használatú, úgynevezett könyvnyelv, a bokmål, és a Nyugat-Norvégiára jellemző nynorsk. Mindkettő a helyi beszélt nyelvi dialektusokhoz kötődik, noha a nynorskot csak a lakosság mintegy 10 százaléka használja. Domsa a nynorskot úgy jellemezte, mint ami
líraibb, diftongusokkal és másfajta végződésekkel, a nyelvtani rendszere is szigorúbb.
A nyelvi sajátosság miatt a pontos fordítás gyakorlatilag lehetetlen, a feladat az, hogy „a líraiságot úgy kell visszaadni, hogy például nem tehetünk bele tájnyelvi kifejezéseket vagy Erdélyben használt kifejezéseket, hogy magyarul érzékeltessük ezeket az eltéréseket, hanem abban kell bízni, hogy a tartalom erősen viszi a művet”.
És hogy mit ajánl olvasni Fossétól? Ő a dráma felől ismerte meg a szerzőt, ám számára az esszéi voltak igazán „káprázatosak”. Kezdő Fosse-olvasóknak a Melankólia, valamint a Reggel és este című regényét ajánlja magyarul, valamint az Álmatlanság-trilógia első kötetét. „Ezek gyönyörű szövegek.”
Megérteni, hogy az élet megérthetetlen titok – Jon Fosse drámái
Az 1999-ben megjelent Gnosztikus esszék című kötetben Jon Fosse meglepődésének ad hangot. Különösnek véli, hogy a sajátosan nyugat-norvég közegben játszódó drámái a nemzetközi színpadokon is sikeresek. Márpedig nemigen van a Földön olyan színház, ahol az utóbbi két-három évtizedben ne futott volna Fosse-darab. A friss Nobel-díjas szerző színpadi műveiben tényleg hangsúlyos a norvég táj és kulturális közeg, de akkor – teszi fel a kérdést a Magyar Lettre Internacionale hasábjain, Domsa Zsófia fordításában megjelent esszéjében Niels Lehmann – mégis mi lehet az elképesztő sikerességének az oka?
Elemzői Becketthez hasonlóan Fosséra is afféle „fundamentalista antropológusként” tekintenek, aki az emberi lét dimenzióinak felfedésével foglalkozik. Amikor a kultúrákon átívelő érvényességének nyomába eredünk, kétségkívül kínálja magát az olvasat, mely szerint rendben van, hogy Fosse hősei norvég hópelyhek és kanyargó fjordok között folytatják a dialógjaikat, a témáik, a dilemmáik, az elakadásaik azonban időtlenek és univerzálisak. Lehmann szerint van itt még valami, ami hozzájárul a Fosse-drámák világszínpadon aratott megérdemelt sikereihez. Szerinte – bár egytől egyig kortárs darabok – a Nobel-díjjal kitüntetett norvég szerző munkáiból
a realizmus, a romantika, a modernizmus és a posztmodernizmus irányába is vezetnek utak.
Ahogy számos drámaíró elődjét, Fossét is a létezés foglalkoztatja igazán. Úgy gondolja, a legjobb recept, ha kutatni kívánja az emberi egzisztenciát, hogy őszintén és kíváncsian a bennünket körülvevő világra tekint. Ez nem kevés, a kontemplatív megfigyelések során viszont az értelem keresése nem játszik központi szerepet. Ha tehát Fossét nézünk vagy olvasunk, le kell mondanunk arról, hogy kikezdhetetlen motivációkat vagy magyarázatokat lelünk a szereplők viselkedése mögött. Ő nem készít az alakjairól alapos lélektani vagy szociológiai profilt, Brechttől és Ibsentől tehát egyaránt távol áll. És ha arra gondolunk, hogy a szereplői nem is testet öltött maximák, úgy be kell lássuk, Sartre-hoz sincs túl közel. Alakjai inkább – veti fel a már emlegetett, Fosse különleges módszere című írásában Niels Lehmann – mintha félúton lennének Csehov személyei és Beckett általánosított vagabundjai között. A Fosse-hősök meglehetősen gyakran bizonytalanodnak el. Megtorpanásaikat a szerző olyan módon is színre viszi, hogy számtalanszor ismétlik el bizonyos megszólalásaikat. Pedig tényleg megpróbálnak tenni azért, hogy helyzetük javuljon, de mégsem képesek véghezvinni a tervüket, mivel híján vannak a sikerhez szükséges meggyőződésnek.
A szabadság tragikus tapasztalatot jelent nekik, de maguk elől menekülni is képtelenek.
A jó regény – írja Fosse a Gnosztikus esszékben ‒ minden esetben a saját titka körül kering anélkül, hogy képes lenne megragadni, megfejteni azt. És – teszi hozzá – az élet is épp ilyen. A világ – benne az élet és az irodalom – rejtélyekkel teli, és Fosse dramaturgiájában minden ennek rendelődik alá. Műveiben a zárószituációk rendszerint nemigen térnek el a kiindulási helyzettől, így elsőre azt gondolnánk, az amúgy is ismétlésekkel tűzdelt drámái statikusak. Jószerivel senki nem lesz ugyanis a felvonások során okosabb, nem bogozódtak ki a kusza viszonyok, a rejtély pedig ‒ amely megbabonázza szinte a szereplőket ‒, nem oldódik meg. A szereplők sikertelenül igyekeznek saját titkaik közelébe férkőzni, de nem is ez a fontos itt. Fosse ugyanis épp azt a folyamatot mutatja be, mely során számunkra is világossá válik, hogy nem érdemes reménykedni, elvégre a titkok márpedig ilyenek.
A Nobel-díjnál magasabbra nem lehet jutni - nyilatkozta csütörtökön az irodalmi Nobel-díj idei győztese, Jon Fosse norvég író.
Mert hát nemcsak a drámahősöket tartják fogva bizonyos megoldhatatlan rejtélyek. Ugyanez vonatkozik az olvasóra, a nézőre is, aki egy lehetetlen szövegrejtéllyel kerül szembe, amikor kezébe vesz egy Fosse-kötetet vagy egy Fosse-előadásra vált jegyet. Azonban – és az univerzális megfogalmazásmód mellett Fosse sikereiben ennek is komoly része van – a történet végére belátjuk, hogy magyarázat után kutatni reménytelen. Mire a függöny lehull, felkészültebbek leszünk a katarzistalanul kanyargó mindennapokkal kapcsolatosan. És ez talán az igazi megtisztulás.
A fordítás olyan, mint az olvasás, csak mélyebbre megy
Fosse műfordítóként is jelentőset alkotott, két regény megírása között általában fordítani szokott. A New Yorkernek adott interjújában azt mondta, hogy szeret fordítani, az olvasás egy formájának tartja, azzal a különbséggel, hogy közben sokkal mélyebbre megy. A műfordításhoz egy verseskötet vezette: fiatalon találkozott azzal a kötettel, amelyben Olav Hauge versfordításait lehetett olvasni, köztük voltak az osztrák Georg Trakl művei is. Fosse nagyon megszerette a verseit, meg is vásárolta a Trakl válogatott verseit tartalmazó kötetet – németül. Akkor még nem beszélte jól a nyelvet, de el tudta olvasni a verseket. „Nem volt nehéz, mert Trakl olyan, mint én: egyfolytában magát ismétli” – mondta, és nekiállt Traklt fordítani.
Jon Fosse műfordítóként mégsem erről ismert, sokkal inkább arról, hogy ő fordította újnorvégra Franz Kafka A per című klasszikusát. Fosse elmesélte, hogy a kiadója, aki történetesen német, minden szót, minden pontot alaposan megvizsgált a fordításában, és úgy vélte, a műnek jelenleg ez a legmegbízhatóbb fordítása, amely valamely skandináv nyelven megjelent. A per volt az első regény, amit lefordított – mindez azután történt, hogy megírta a Szeptológiát. Akkor azt érezte, szüksége van némi szünetre, amikor valami nagyon mást csinál, így esett a választása az egyik kedvenc regényére.
Franz Kafka az idegenség írója, aki a létezésben nem talál semmiféle otthonosságot – az ember létét a világban kiúttalan, elidegenedett, szorongással és félelemmel teli állapotként jeleníti meg, elsősorban a groteszk és az irónia segítségével, egy szürreális, mégis ismerős világ megteremtésével. Újraolvasó rovatunk májusi könyve Kafka talán leghíresebb műve, A per. 
A friss Nobel-díjas ugyanakkor nagyon sok drámát is fordított, főleg görög tragédiákat, Aiszkhülosztól, Euripidésztől és Szophoklésztől, és ő fordította norvégra a kortársak közül az ausztrál Gerald Murnane Puszták című könyvét is. Utóbbit sokan Illyés Gyula klasszikusához kötik, ugyanakkor egy korábbi interjúnkban az ausztrál író tiszta vizet öntött a pohárba, és azt mondta, hogy csak sok évvel a saját regénye megjelenése után olvasta a Puszták népét. (Murnane, akinek neve szintén felmerült a Nobel-esélyesek között, amúgy folyékonyan beszél magyarul, korábban napi másfél órát gyakorolta a nyelvet; a motivációit a következőképpen fogalmazta meg: „hiszem, hogy az angyalok a mennyországban magyarul beszélnek”.)
A New Yorker-interjú készítése idején (2022. november) Fosse éppen a Pusztákat fordította. Fosse ezt a regényt eredetileg svédül olvasta, nagyon tetszett neki, és arra jutott, hogy szeretné ő maga norvégra fordítani. Az interjúban felmerült, hogyan fordítja Fosse újnorvégra a mű címét (Slettene). Fosséról tudni lehet, hogy ideje egy részét Ausztriában tölti, és elmesélte, hogy az osztrák lakhelye közelében terül el „egy óriási, sík vidék, amit Pannon-síkságnak neveznek”, és a könyvben ábrázoltak nagyon hasonlítanak erre az osztrák tájra. Szerinte Murnane nagyon egyedi hangon szólal meg és egyedi módon látja a világot. Még sosem olvasott a Pusztákhoz foghatót, de úgy érzi, hasonlít a saját írásaira – a távolság és a közelség vonatkozásában.
„Másképpen írunk, mégis hasonlóképp látjuk mindazt, ami mögötte van” – tette hozzá.
Meghatározó olvasmányai
Kafka, Faulkner és Beckett is hatott Fosséra, derül ki abból a listából, melyen a friss Nobel-díjas szerző a számára fontos szerzőkről és szövegekről ír. A Le Monde egyszer a huszonegyedik század Beckettjének nevezte, talán ennek egyik oka, hogy a szintén Nobel-díjas ír szerző valóban nagy hatást gyakorolt rá, elsősorban a Godot-ra várva után keletkezett rövid darabjaival. Kafka A per című regényéért is rajong, le is fordította norvégra a szöveget, mely szerinte „megváltoztatta azt, ahogyan a világra tekintünk” (fordításairól ld. később). Bár Faulkner A hang és a téboly című művével nehezen boldogult fiatalkorában, mégis ez az egyik legemlékezetesebb olvasmányélménye, ami nem halványodik. Virginia Woolf Mrs. Dalloway című szövegével pedig szinte szerelembe esett, gyönyörű irodalmi zeneként érzékelte, és teljesen megváltoztatta az irodalomhoz való viszonyát. A listán említi még a Bibliát, Trakl verseit és az egyik legnagyobb norvég költő, Olav H. Hauge műveit.
A Sydney-i Egyetemen megtalálták, és digitálisan hozzáférhetővé tették Woolf Messzeség című, 1915-ben megjelent bemutatkozó regényének egy példányát, amelybe a szerző saját kézzel írt jegyzeteket.
A magyarországi kiadó a szerzőről
Fosse regényeit Magyarországon a Kalligram Kiadó jelenteti meg, a kiadó vezetőjét, Mészáros Sándort röviddel a bejelentés után értük utol telefonon. Elmondta, hogy nagyon meglepődött, ugyanis Fosse évek óta a bombabiztos esélyesek között volt, és most is a fogadóirodák listáinak élén állt, de éppen azért nem számított a díjazására, mert túl evidens lett volna, ha ő nyer ‒ ezúttal viszont kivételesen bejött a papírforma. Mészáros természetesen nagyon örült, nemcsak a kiadó miatt, hanem mert személyesen is fontos szerzőnek tartja, „valódi írónak”, ahogy ő fogalmazott. Úgy gondolja, az irodalmi Nobel-díj mögött sokszor ideológiai, politikai szándék húzódik meg, de ez esetben inkább arról van szó, hogy egy valóban kiemelkedő író részesült az elismerésben, aki Mészáros szerint „nagyobb író Karl Ove Knausgård-nál”. Mészáros szerint Fosse prózája zenei szerkezetű, és bár gyakran Thomas Bernhardhoz hasonlítják, nála „lágyabb és kevésbé hideg” a norvég szerző írásmódja. A Szeptológia első részeként megjelent A másik név című kötetből még vannak példányaik, de újra ki fogják adni. Az, hogy a további részekkel mi lesz, egyelőre nem egyértelmű. Mészáros azt is elmondta, hogy az említett kötetet az olvasók
„kevéssé vették észre”, nem találta meg itthon a közönségét, ezért álltak le annak idején, és nem jelentették meg a további részeket.
Introvertáltság és állhatatosság
Jon Fosse a negyedik norvég szerző, aki elnyerte az irodalmi Nobel-díjat ‒ de az első, aki újnorvég nyelven ír. A Nobel az az elismerés, ahol nincs sem hosszú, sem rövidlista, és minden jelöléssel kapcsolatos adatot ötven évre titkosítanak. Ezért van az, hogy a bejelentés előtt az érdeklődők a legtöbbször a fogadóirodák oddszaiból indulnak ki, ami sokszor félrevezető lehet. Fosse neve ugyanakkor már jó pár éve közszájon forgott, de ‒ ahogy azt a Guardian szerkesztője véleménycikkében megjegyzi ‒ díjazása mégis meglepetésként hatott, ami egybecseng magyar kiadója véleményével is. Előzetesen a legtöbben arra tippeltek, hogy a francia Annie Ernaux tavalyi díjazása után idén az irodalmi elismerés Európán kívül talál gazdára. Fosséval ugyanakkor nemcsak egy európai, hanem egy ízig-vérig északi szerző munkásságát ismerték el, akit Per Wirtén irodalomkritikus introvertált és trükkös íróként jellemzett. Fosse angol fordítója, Damion Searls azt mondta, hogy sok újnorvég nyelvet használó számára Fosse egyfajta nemzeti hős.
„Az újnorvég kisebbségi nyelv, ami folyamatos nyomás alatt van, ám Fosse az állhatatosságával megmutatta ennek az írott nyelvnek az irodalmi értékeit”
‒ húzta alá Astrid Hygen Meyer, a norvég Klassekampen szerkesztője.
A kritikusok szerint Fosse a Nobel-díjjal igazán megérkezett a nemzetközi porondra, nem mintha eddig ismeretlen lett volna. Műveit több mint 50 nyelvre fordították le eddig, darabjait a világ számos pontján játsszák a színházak. Az elismerés megerősítés a norvég irodalomnak is, amelynek egyik legnépszerűbb képviselőjének, Karl Ove Knausgård-nak szintén fontos szerzője Fosse.
„Írásai elnyelik az olvasót” ‒ Knausgård Fosséról
Fosse életrajzából tudható, hogy a hordalandi Íróakadémián is tanított, az egyik tanítványa pedig az azóta szintén világhírű Karl Ove Knausgård volt. KOK rendkívül nagyra tartja idősebb pályatársát, 2019-ben írt lenyűgöző esszét arról, miben látja Fosse összetéveszthetetlenségét és nagyságát (és úgy általában az irodalmi nagyságot). Akkor úgy fogalmazott, Fosse szövegei „elnyelik az olvasót, aki úgy tűnik bele ezekbe az írásokba, mint ahogyan a szél eltűnik a sötétben”. KOK esszéje szerint az irodalom lényege, hogy megjelenik benne az emberi szellem, és Fosse írásaiban ez nagyon is megvalósul. Az igazán kivételes műveket nem azért olvassuk, hogy megismerjük belőle a világ, az adott kor aktualitását, történelmét, hanem azért, hogy „kirángassanak önmagunkból” és valahová egész máshová vigyenek, ez az írói kivételesség lényege, írja KOK arra a Thomas Bernhardra hivatkozva, akit nagyon sokszor emlegetnek Fosse irodalmi előzményeként. A Harcom-sorozat 5. részében, az Álmokban is kifejezi tiszteletét és rajongását, a regénynek ugyanis többször felbukkanó szereplője Fosse: „Evés közben átlapoztam a frissen vásárolt könyveket. A Fosse-könyv belső borítóján egy 1986-as Kjærstad-idézet állt: »A Bergens Tidende miért nem Jon Fosséről szóló cikkekkel van tele?«
Ezek szerint Fosse tényleg jó író, ráadásul az országban az egyik legjelentősebb, gondoltam, és felpillantva ízletes péppé rágtam a zsemlét és a húst.”
Mit olvassunk tőle?
Fosse nevével a hazai olvasóközönség jelentős része most találkozik először. A Guardian listája a norvég író mesterművének a Melankólia I-II. és a Szeptológia regénysorozatait tartja. A Melankóliának az első része jelent meg eddig magyar fordításban, ehhez kitartás kell ugyan, de megéri küzdeni vele, a Szeptológiának szintén az első kötete érhető el magyarul, A másik név.
Belépőnek a ‒ sokszor nagyon rövid ‒ novelláit ajánlják, ugyanis ezek már felvillantják az író központi témáit, mint a gyermekkor, az emlékek, a család és a hit. Ezek hazánkban még nem jelentek meg, de 1983 és 2013 közötti történeteiből Scenes from a Childhood (~Jelenetek egy gyermekkorból) címmel adtak ki angol nyelvű válogatást.
Ha valaki csak egy művét olvasná, annak a 2004-es Det er Ales (Aliss a tűznél) című kisregényét javasolják. A hipnotikus és titokzatos történet tökéletesen bemutatja Fosse jellegzetes világát: komor, a sötétség ismétlődő motívumával átszőve, ami az ősök történetével viaskodik. Magyarul eddig kiadatlan drámái közül a Guardian az 1999-ben írt Draum om hausten (Álom az őszről) című darabját ajánlja, melyben egy nő és egy férfi egy temetőben ismerkednek meg, majd viszonyt kezdenek, de ebben is központi elem a különböző generációk élményeinek ciklikus ismétlődése.
A cikk szerzői: Kiss Imola, Kolozsi Orsolya, Ruff Orsolya, Sándor Anna, Vass Norbert
