A beszélgetés első kérdése a kötet saját műfajmeghatározására vonatkozott, Szegő János azt szerette volna megtudni, hány lektűrt olvasott eddig Vida Gábor, aki azt válaszolta, hogy nem igazán van otthon a műfajelméletben. Meghatározását inkább csak viccnek, iróniának szánta, ahogy tette ezt korábbi regénye esetében is. A lektűr elé illesztett erdélyi kifejezés viszont minőségjelző helyett akár mennyiségjelző is lehetne, mondta Szegő, aki arra utalt, hogy a Margó első napján szerepelt már Tompa Andrea és közvetlenül Vida Gábor előtt ismerkedhetett meg a közönség Andrei Dósával is. Vida elmondta, hogy harmincvalahány évvel ezelőtt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen (ahonnan Tompa Andreát ismeri) nem gondolta volna, hogy egyszer megtörténik az, hogy egy budapesti irodalmi fesztiválon egyszerre mutatják be a könyveiket.
A további beszélgetésből kiderült, hogy a kötet a huszadik századi történelemnek egy érdekes mozaikdarabját, az 1936-46 közötti éveket dolgozza fel - egy változatos évtized krónikáját, amikor egy zárt közösségbe egy messziről jött idegen érkezik, aki a könyv főszereplője, Kalagor Máté. A különös név megtalálásáról részletesen beszélt az író: a bukaresti szereplőnek nevet keresve térképeket nézegetett, és talált egy Brassó környéki hegyet, amit Kalagornak neveznek, így azonnal meg is született az ötlet. Szegő kérdésére válaszolva elmondta, hogy nem ellenőrizte a nevet a telefonkönyvben, de a beszélgetés után mindenképpen megteszi majd.
A térkép kapcsán szóba került, hogy
Vida regényei írásakor nagyon szeret utánamenni dolgoknak, szereti felkutatni, feltérképezni azt a világot, amiről írni akar.
A realitások mellett azonban nem kevés fikció is van a szövegeiben, például a legújabb regényében szereplő Namajd is kitalált hely, mely mégis sokban hasonlít egy valóságos kisvárosra.
Mindezek tisztázása után a cselekmény értelmezésébe kezdtek a beszélgetőtársak, és arra terelődött a szó, miért is megy Kalagor Máté, az oklevél nélküli mérnök az erdélyi városkába. Vida Gábor ezzel kapcsolatban elmondta, hogy kiindulópontja itt is egy valós történet volt: a Marosvásárhelyhez közeli Nyárádszeredán a múlt század húszas éveiben vásároltak egy Ganz vízturbinát, mely az áramot termelte a lakóknak. Ezt az eszközt, a megvásárlást, a közösség ezzel kapcsolatos problémáit írta meg a regényben is (Marosvásárhelyen megvan ennek a közel száz oldalas dokumentációja, ebből dolgozott), Kalagor pedig úgy kerül távol a román fővárostól, hogy ennek a turbinának a műszaki karbantartására vállalkozik. Ezért megy Erdélybe, meg azért is, mert szerelmi bánata van. „Szerelmi bánat nélkül pedig nem lehet regényt írni” – jegyezte meg az író, és ezzel az ironikus megjegyzéssel a beszélgetést átterelték a szerelmi szálra, ahol a lány örmény származása okán sokat megtudtunk a bukaresti örményekről, az örményi diaszpóráról, valamint a legendás örmény posta működéséről.
Az örmény posta mindenkit megtalál és az örmény bosszú is.
- mondta a működéséről az író, akit nagyon érdekelt ez a legenda, és a regényében igyekezett valamennyire ki is bontani.
Ezek után a regény tempójáról, az időviszonyokról beszélgettek, majd Vida kitért a harmincas évek Romániájában gyakori gyújtogatásokra, parasztfelkelésekre és itt is bizonyította azt, hogy rengeteget kutatást folytatott minden apró részlet, momentum kapcsán, mégis szerényen fogalmazott: „sokat tudok, de nem tudok mindent”. Ezek után a különböző kisebbségek, etnikumok együttélésére terelődött a szó, Vida pedig elmondta, hogy ő maga, multikulturális közegben élőként hogyan látja a helyzetet. A húszas és a harmincas években sok múlott azon, hogy kit helyeztek a közigazgatásba, ha értelmes embert, akkor lehetett vele tárgyalni, etnikumtól függetlenül, ha nem, akkor nem. „Akit Bukarestben szívesen agyonütnének, az egy magyar tartományban még jó lesz” – jegyezte meg ezzel kapcsolatban az író. „A normális ember azonban a másikba csak azért, mert magyar, román, zsidó, örmény, nem köt bele, ez nagyon ritka.” Valahogy elvannak, különben rég kiirtották volna egymást. Az író szereplőkhöz való viszonya is szóba került, megtudtuk, hogy a regény írása során részletes táblázatot készített a hősökről. A beszélgetést azzal zárták, hogy a regény története befejeződik a negyvenes évek közepén, és csak egy oldalban van utalás arra, mi történik a szereplőkkel a későbbiekben, ezt Vida nem akarja megírni, mert szerinte Tompa Andrea és Visky András már megtették. Úgy fogalmazott, hogy az ő regénye az említett szerzők könyveinek tragikumához képest „joviális anekdotázás”, Szegő János zárszava szerint pedig „vicinális, mely visszavisz a múltba.”
