Nemrég szembejött velem egy kis grafika a Facebookon arról, hogy míg sokan azt hiszik, az idő múlásával a gyász szépen elkezd egyre kisebbé válni, valójában ugyanakkora marad – az élet nő nagyobbra körülötte. Szerintem az emberek abban is tévednek, hogy a gyász a halállal kezdődik: hiszen amikor egy súlyos betegség előzi meg, mondjuk, rák, a gyász már jóval korábban elkezdi felzabálni az életet.
“Vannak dolgok, amik csak azután történnek meg veled, hogy tízéves lettél”
– sommázza a kis Lito a Magunknak mondjuk első oldalán, mit sem sejtve arról, hogy nemsokára elveszíti az apját. Mit sem sejtve arról, hogy vele együtt valami mást is örökre elveszít önmagából. Telnek a napok, és Lito jár a fejemben, kishaver, ehhez nem lehet elég felnőttnek lenni.
Mielőtt anyu meghalt, a hallgatást választottam. Egyáltalán nem tudtam és nem mertem beszélni a barátaimnak arról, hogy mit élek át. Ma már úgy látom, rossz döntést hoztam – nem, mintha olyan könnyű lenne szavakat találni, akár csak ehhez a cikkhez itt. Valuska Laci írja az utószóban, hogy erre a regényre nem volt felkészülve – és tényleg, most úgy érzem magam, mintha a könyv felhasított volna, mint egy rosszul behegedt sebet. Mert nem lehet felkészülni arra a tiszta és direkt őszinteségre, amivel Andrés Neuman megírta a halált, a haldoklást és a haldoklás kísérését. Könyörtelen empátia az övé: a mély részvét, amivel végigvezeti az úton a szereplőit, nem akadályozza meg abban, hogy szétzúzza a tabukból, eufemizmusokból és végső soron az elemi félelmeinkből épített falakat, amiket a halál köré emeltünk.
Hogyan beszélünk arról, amit kimondani nem tudunk?
Egy utolsó közös útra indul a végstádiumos beteg Mario a kisfiával, kamionnal járják be a spanyol vidéket, miközben Elena, a feleség és anya, otthon vár rájuk. Hármuk hangján szólal meg a regény, ahogy felváltva, egymás mellett, egymáshoz, de akkor is külön-külön beszélnek. Ez a szeparáltság fontos motívum: kiegészítik egymást, de valódi párbeszédbe nem lépnek, mintegy ezzel is hangsúlyozva, hogy a legjelentősebb léttapasztalataink valójában nem megoszthatók. Még ha fogjuk is egymás kezét, az olyan nagy beavatások stációin, mint a halál, egyedül kell végigmennünk. A regény így közelség és távolság, megoszthatóság és megoszthatatlanság feszültségéből bomlik ki.
“Akkor tanulunk meg hazudni, amikor beszélni, először a beszédre tanítanak meg, aztán a hallgatásra”,
mondja Mario, és a címbe is foglalt monológok körüljárják a titok, hazugság és hallgatás aspektusait. A házaspár úgy dönt, a kisfiuk elől végig titkolják a betegséget: kíméletnek gondolják, de valójában azt leplezik vele, mennyire nem tudják kezelni a helyzetet, így Lito az apja halála után sem tudhatja meg, pontosan mi történt. Mario és Elena egymással sem tud beszélni arról, mit él meg, ez pedig tovább fokozza a fullasztó bezártságot: “Mario kerülni akarja a saját halálát mint témát, ezért áthelyezi rám, és ezzel egy kicsit engem öl meg”. Ezek a képtelenségek, a minták hiányából is táplálkozó tehetetlenség, tanácstalanság, a regény visszatérő témái. Ahogy Elena megfogalmazza, amikor a betegség belép a családba, vele érkezik a szégyen is, mert nem tudjuk, hogyan kellene viselkednünk. Kiszerveztük a halált az életünkből, elfüggönyzött kórházi ágyakra száműztük, pedig a születés mellett ez a másik biztos közös eseménye a létezésünknek.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Mario hol a fiához, hol a feleségéhez beszél (mint később kiderül, hangfelvételt készít nekik). Próbál viszonyulási pontokat találni a saját halálához, a betegségéhez, a házasságához, az életútjához, és próbál ilyenformán elköszönni Litótól, ha már közvetlenül képtelen rá. Elképzeli a fiút felnőttként, tanácsokat ad neki, elmereng a szülő-gyerek kapcsolaton és feladatokon (minek “tanítjuk a gyerekeinknek, hogy azt csinálják, amit mi, ha már úgyis tudjuk, hogy nem vagyunk boldogok”?).
Lito a gyerekek még végtelen jelen idejében és egocentrizmusával csacsog a világba. Amikor aztán megkapja az apjától a hőn áhított karórát, az idő is az övé lesz, így veszti el szimbolikusan az ártatlanságát, hiszen nem sokkal később
a halál kitörölhetetlen cezúraként szakítja az életét az előtte és az utána korszakaira.
Elena mindeközben naplót ír és az olvasmányaiban aláhúzott mondatokat beemeli a sorai közé, így a zömmel spanyol nyelvű irodalom és esszék kórusa is megszólal a kötetben.
Neuman nem volt rest eltérő formát adni a monológoknak: Mario szövege az élőbeszédet és gondolkodást tükrözően szaggatott, félmondatok torlódnak egymásra. Lito csapongó figyelme egészen bájosan jelenik meg, például amikor a szüleit hallgatva valami teljesen más kelti fel az érdeklődését (az SMS-ei dekódolása pedig bármelyik olvasót azonnal boomerré avatja).
Elena naplója indulatos, tépelődő, reflektív, vele töltjük a legtöbb időt a könyvben, ami jól van így, hiszen a legtöbbször az ő pozíciójába kerülünk az életünk során: kísérjük azt, aki kifelé tart. Elenán keresztül Neuman szembesít minket a haldoklás és a gyász szélsőséges érzelmi spektrumával: leírja az intimitását és a kíméletlenségét, a rettegést, az őrjítő tehetetlenséget vagy az apátiát, az együttérzést, a kétségbeesést, a szeretetet, a haragot, a gyöngédséget, a törődést, a viszolygást, az önzést, a szűkölést, a vergődést, a megbékélést. Elena a férjét kíséri, mi Elenát, ez pedig velejéig kényelmetlen, provokatív utazás, mert Elena átéli és leírja mindazt, ami nem kimondható, mert még megrepesztené a kulturális normáink és az elvárások keményre dermedt mázát.
Az élet legnagyobb botránya: a halál
“A szenvedésünk sokkal tovább tart, mint azok türelme, akik hajlandóak meghallgatni minket”
– idézi Elena arról a magányról, ami a végstádium elhúzódó időszakában és az akut gyászban dagad egyre nagyobbra. Az elhatalmasodása szinte törvényszerűnek tűnik: a betegség újraírja az életünket, minden más már csak ennek tükrében értelmezhető és róla szól. Fullasztó bezárulás ez, miközben a halál lomha fenevada feltartóztathatatlanul közelít felénk. Mint egy sarokba szorított állat, olyan erővel csapnánk vissza, hiszen élünk! És Elena a legösztönösebb módját választja a lázadásnak.
Esther Perel párkapcsolatokra specializálódott pszichoterapeuta írja a hűtlenségről szóló könyvében, hogy sokan akkor lépnek félre, amikor gyászolnak. Mintha a szex, a szerelem, a szexuális energia valami ősi, elemi erejű mágia lenne, hogy az élettel legyőzhessük a halált. Ennek tükrében bravúros, ahogy Neuman megírja ezt a sokszorosan ellentmondásos viszonyt: míg az orvos részvétele egyértelmű, etikailag elfogadhatatlan határátlépés és visszaélés, Elena viselkedése és késztetései jóval túlmutatnak a moralizálás szintjén. A szex, a saját teste felfedezése nem egyszerűen figyelemelterelés és fájdalomcsillapítás Elena számára, hanem harci üvöltés a halál képébe.
Az élni akaró élet kérlelhetetlen önzése.
A regénynek ez a rétege egészen zavarba ejtő. Neuman annyi tabut támad meg emellett is, a közösség, a család, a barátok rész(nem)vételét, a test torzulását, a beteg/haldokló és a hozzátartozó közti önzések és önzetlenségek egymásba kuszálódott hálózatát – de olvasóként a viszonnyal, a szexszel állít a legnagyobb próba elé. És persze megvan ennek is a maga ravasz csavara: Neuman olyan direkten beszél a végstádium testi, de főleg érzelmi folyamatairól mindkét résztvevő oldaláról, hogy szinte hívogató menekülőútként kínálja fel az olvasónak a szexet és a hűtlenséget. Egy viszonyhoz tapad épp elég társadalmi vélekedés, tehát Elenát könnyű elítélni, ennek az ismerős gesztusa pedig nyújthat némi megkönnyebbülést a regény iszonyatos feszültségében.
Könyörület a szenvedőknek
“Élj, és hagyj meghalni” – olvassa Mario egy útszéli bár vécéjének falán, majd amikor végül elérkezik a pillanat, vele együtt mindenki más is meghal egy kicsit. A szinte az elviselhetetlenségig fokozott feszültség után a regény klimaxa rövid, Neuman életszerű egyszerűséggel ábrázolja a sokk bénultságát és a bevésődő, villanásszerű emlékek természetét, aztán jó ritmussal hagy teret a levezetésnek is.
Lito megfizeti a szülei hallgatásának árát, és a maga destruktív, éretlen eszközeivel próbálja feldolgozni a felfoghatatlant, amikor nála gyengébb gyerekre támad. Aztán fokozatosan, az emlékeiből és a képzeletéből újrateremti magának Mariót, és az anyjának úgy tűnik, mintha ehhez a képhez könnyebben tudna kapcsolódni, mint korábban a hús-vér apához. Közben Elena természetes esendőséggel igyekszik egyben tartani az életét, megbirkózni a családdal, intézni a temetést.
Neuman pedig itt neki ajándékozza a regény leggyönyörűbb jelenetét a tengerparton.
“Méltósággal viselt szenvedés után”, az utóbbi időben ezeket a szavakat találom a legirritálóbbnak a halállal kapcsolatban, ezért felszabadító volt olvasni, ahogy Neuman megmutatja, hogy a haldoklásban, a halálban, a gyászban az égvilágon semmi méltó vagy nemes nincsen, egyszerűen erre is rákényszerítjük az elképzeléseinket és az elvárásainkat, hogy elviselhetővé tegyük a gondolatát. Pedig ha valamikor, ebben aztán igazán megengedhetnénk egymásnak, hogy őszintén és kimondhatóan olyan szabadon lehessünk sokfélék, amilyenek az emberek mindig is: nagylelkűek, kicsinyesek, bátrak, rettegők, önzők, odaadók. És ahogy Neuman a szereplőihez fordul, abban ez a szabadság fogalmazódik meg. A cikk elején könyörtelen empátiáról írtam, és bár egészen mostanáig a kíméletlen nyíltságot hangsúlyoztam, a regény másik, ennél még sokkal nagyobb erőforrása valójában éppen az, hogy minden pillanatban ott lüktet benne a könyörület is.
