Vajon megváltoztatja-e az embert, ha napi kapcsolatban van a halállal?
Könyves Magazin

Vajon megváltoztatja-e az embert, ha napi kapcsolatban van a halállal?

Vajon nem veszítünk el valami létfontosságút azáltal, hogy az életünkben rejtve hagyjuk a halált? Hayley Campbell olyan emberekkel készített éleslátó és őszinte interjúkat, akiknek az elmúlás a mestersége. Olvass bele!

Ebben a mélyen megindító és figyelemre méltó könyvben Hayley Campbell újságíró a társadalom halálhoz való viszonyát, és azok életére gyakorolt hatását vizsgálja, akiknek munkája a halálhoz kapcsolódik. Ha rájuk ruházzuk át ezt a terhet, mert nekünk túl sok lenne – teszi fel a kérdést a szerző –, ők hogyan birkóznak meg vele? Vajon a halállal való közvetlen szembenézés csökkentené a félelmünket?

hayley campbell
Minden élők és holtak
Multiverzum, 2024, 296 oldal
-

A szerző gyerekkori kíváncsiságából merítve találkozik balzsamozókkal és egy egykor a halálsoron dolgozó hóhérral, tömeges halálesetekkel foglalkozó nyomozóval és egy gyászkezelő bábával. Beszél sírásókkal, akik már saját sírjukat is megásták, és interjút készít egy férfival, akinek a munkája megtisztítani a bűnügyi helyszíneket.

Hayley Campbell író, tudósító, újságíró. Munkái megjelentek a BuzzFeeden, a WIRED-ben, a The Guardianben, a New Statesmanben, az Empire-ben és sok más helyen.  2014-ben a Harper Design publikálta a The Art of Neil Gaiman című könyvét – Gaiman és munkásságának illusztrált életrajzát. Campbell a BBC Unpopped podcastjának házigazdája. A londoni Highgate-ben él macskájával, Neddel, a temető közelében.

Haley Campbell: Minden élők és holtak (részlet)

Fordította: Novák Gábor

A hűtő ajtaja fémes kattanással kinyílik, kihúzzák belőle a testet, és a tálcával együtt ráhelyezik a hordágyra, amelyet egy hidraulikus pumpa hangos, fémes sziszegéssel derékmagasságba emel. A hűtő most hango­sabban zúg, a gépezet próbálja kompenzálni a hőmérséklet emelkedését. Aaron a szoba közepére gördíti a halottat, és rám néz. Én a koporsóknak dőlve matatok a kötényemmel. Onnan, ahol állok, mindössze a fehér párnán nyugvó, borotvált koponyát látom. A neve Adam.

– Le kell vennünk a pólóját, a család meg akarja tartani – magyarázza Aaron. – Idejönne tartani a kezét?

Előrelépek, megfogom a férfi hideg kezét, és hosszú, vékony karját a teste fölé emelem, hogy a pólót át lehessen bújtatni csontos vállán. Közben az arcát nézem, a félig nyitott, beesett szempárt. A szemgo­lyók oldalra húzódtak, akár az osztrigák a kagylójukban. Aaron később elmondja, hogy mindig megpróbálják lezárni a szemet, amikor láto­gatók érkeznek, de minél több idő telik el, annál jobban kiszáradnak a szemhéjak, így nehezebb lesz mozgatni és manipulálni őket. Ezek a szemgolyók nem kerekek, mint az üveggolyók, le vannak eresztve, mintha szó szerint kiszivárgott volna belőlük az élet.

Ha belenézel egy halott szemébe, nem látsz ott semmit, semmilyen ismerős formát.

Adam a hűtőben egy szál nárciszt és egy bekeretezett családi fotót szorongatott – ebbe a pozícióba állították be, amikor begyűjtötték az otthonában, ahol saját ágyában halt meg –, de amíg nem figyeltem oda, mindkettőt leemelték a melléről, és félretették, hogy ne legyenek útban. Később azt gondolom, ez lett volna az utolsó lehetőség, hogy valamennyire élőnek lássam ezt az embert, de annyira magára Adamre koncentráltam, hogy elmulasztottam. Jó lett volna látni, de nem hi­báztathatom magam; életemben először találkoztam halottal, és még a kezét is fogtam.

Látni akartam, hogy néz ki a halál, és Adam elég halottnak tűnt. Balzsamozatlan, természetes halott volt. Két és fél hete feküdt a hűtőben, és látszott, hogy a bomlás szempontjából a legjobb forgatókönyv való­sult meg: a halál és a hűtés közti időt a minimumon tartották. A szája félig nyitva volt, akárcsak a szeme. Nem tudtam volna megmondani, milyen színe lehetett, vagy hogy a mostani színének van-e bármi köze az egy hónappal korábbihoz. A bőre betegesen sárgának tűnt, de nem az volt a legélénkebb szín a testén. Amikor levettük a pólóját, láttam, hogy a kiálló bordák még sárgábbak, erős kontrasztot alkottak gyom­rának lime-zöld árnyalatával és a sötétebb, feketés-zöldes pontokkal a kiugró csontok között. Általában a gyomron jelentkeznek először a bomlás jelei, mivel természetéből adódóan ott rengeteg a baktérium, de azt nem is sejtettem, hogy a halál, amelyet érzelmileg a feketével azonosítunk, ennyire élénk is lehet: majdhogynem színes a látvány, ahogy a mikrobiális élet az emberi élet helyébe költözik. A háta lila volt az összegyűlt vértől; a szív már nem biztosította a keringést, így a vér megalvadt és sötétre színeződött. A bőr néhol összegyűrődött, mert olyan pozícióban tárolták, amiből egy élő ember kimozdult volna a nagyobb kényelemért, de élet és mozgás nélkül a redő redő maradt, a bemélyedés pedig bemélyedés. A lába felül sárgásfehér volt, a térd mögött pedig lilás árnyalatú. Adam nem volt idős, talán a negyvenes éveiben járhatott. A családja vissza akarta kapni a kék pólót.

Nem tudtam megállapítani, hogy a bordái életében is így kiálltak-e, vagy hogy ugyanolyan ösztövér volt-e, mint azt beesett arca mutatta. Karcsú lábán az izmok fittségről árulkodtak, talán futhatott. Nem kell tudnod, hogyan halt meg valaki, ha csak azért vagy ott, hogy felöltöztesd, és ritkán is tudod meg, de a karján lévő, fentanilos fájdalomcsillapító tapaszok,

illetve a korábbi tapaszok nyomai a bőrén hosszan elhúzódó betegségről árulkodtak.

Roseanna gyengéden megdörzsöli a régi tapaszok nyomát, meg­próbálja eltávolítani a ragasztó maradványait.

– Megpróbálunk megszabadulni a nagyjától anélkül, hogy sérülést okoznánk – magyarázza. – Ha elkezdjük leszedni a tapaszokat, és jön vele a bőr is, akkor inkább hagyjuk.

Elmondja, hogy amennyire csak lehetséges, eltüntetik a kórházak és az orvosi beavatkozások nyomait. Senki nem akarna kompressziós zokniban és kilógó intravénás kanüllel sírba szállni.

Közben a mosogató melletti bevásárlótáska tartalmát a padra ürí­tették. Sportcipő, összegöngyölt zokni, szürke, elöl nyílással ellátott bokszeralsó. A régi, hétköznapi darabokat a család válogatta ki a szekrényből. Minden viseltesnek tűnik, kivéve a cipőt, amit a kinézete alapján legfeljebb egy hétig hordhatott. Kesztyűs kezemben forgatva azon töprengek, mikor vásárolhatta, és vajon akkor még elég jól érezte-e magát ahhoz, hogy úgy gondolja, lesz ideje elhordani. Hogy is van az a vicc az öreg pasasról és a tartós tejről?

Aaron lehúzza Adam alsónadrágját, közben egy lepedővel gondo­san letakarja az ágyékrészt; tiszteletből mindent megtesz, hogy a test folyamatosan fedve legyen.

– Miután levettük az alsóneműt, megnézzük, hogy a test tiszta-e. Ha nem, megtisztogatjuk. – Az oldalára fordítjuk, Aaron ellenőrzi az állapotát, visszagördítjük. Roseanna egyik oldalról fogja meg a tiszta fehérneműt, én a másikról, centiről centire húzzuk feljebb a sárga lába­kon.

A bőr olyan hideg, hogy megjegyzést is teszek rá, azután rögtön elszégyellem magam.

– Egy idő után megszokod a hidegségüket – nyugtat meg Aaron. – Aztán elmész egy házba begyűjteni valakit, aki nemrég halt meg, és még meleg. Az… elég furcsa érzés. – Úgy fest, mintha a melegség számára valami kényelmetlen dolog lenne, az élet nem kívánt jele egy olyan helyzetben, amikor a hőmérséklet csökkenése segít elválasztani az élőt a holttól. A hűtők itt 4 Celsius-fokra vannak beállítva.

Újra az oldalára fordítjuk Adamet, teljesen felhúzzuk a bokszeralsót. Aztán megismételjük ugyanezt a másik oldalon. Egy halott felöltöztetése meglehetősen egyértelmű feladat, csupán annyi a különbség, hogy az alanytól nem kapsz hozzá segítséget.

– Tetszik, hogy nem új vagy ünneplőruhát hoztak a temetésre – jegyzem meg.

– Ezek lehettek a kedvencei – feleli Roseanna.

Nehéz nem összerakni egy személyiséget a bevásárlótáska tartal­mának részletes elemzéséből.

Aaron megkér, hogy emeljem meg Adam fejét, amíg ráadja a tisz­ta pólót. Ráhajolok a hordágyra, két oldalról fogom az arcot, mintha meg akarnám csókolni, és arra gondolok: Hacsak holnap nem szedi ki valaki a koporsóból, én vagyok az utolsó nő a Földön, aki így ér hozzá. Hogy jutottunk ide?

– Dugja át a kezét a nadrág szárán, és fogja meg a lábát! – utasít Aaron. Csuklómon a világoskék farmerrel megragadom a lábujjakat. Ahogy lassan billentjük a testet egyik oldalról a másikra, miközben egyre feljebb húzzuk a nadrágot, a beszorult levegő halk sóhajjal távozik Adam tüdejéből. Oda nem illő, hideg, nyers csirkehússzagot érzek.

A mai napon először érzem meg a halál szagát, és azonnal felisme­rem. Denis Johnson Triumph Over the Grave című novellájában írt erről a szagról: elmondta, hogy az etil-merkaptánt, a bomlás során felsza­baduló vegyületek közül az elsőt rendszeresen adagolták a gázhoz, hogy a szivárgást szag alapján is fel lehessen fedezni. A gyakorlatot az 1930-as években vezették be, miután kaliforniai munkások felfigyeltek rá, hogy keselyűk köröznek a csővezetékek szivárgásainál felszabaduló légáramlatok felett. Lefuttattak néhány tesztet, hogy megnézzék, mi vonzza oda a rendszerint a bomlás bűzére összegyűlő madarakat, és ennek a vegyületnek a nyomait találták. A gáztársaságok úgy döntöttek, felerősítik a hatást, és szándékosan még nagyobb mennyiséget adtak hozzá az addig csak véletlen előforduló vegyületből, hogy az emberek is megérezzék. Tökéletes téma Denis Johnson számára, akinek a törté­netei időnként nihilistának és komornak tűnnek, de a végén felcsillan bennük valami furcsa remény. Megtalálta az életet a halál bűzében, a reményt a rendszerint a végzet hírnökeinek tekintett madarakban; észrevette, hogy a félelmeinket ennyire meghatározó dolgok – a ha­lál és az enyészet – is új értelmet nyerhetnek, életeket menthetnek.

Átfűzöm Adam derékszíját a bújtatókon, és becsatolom a csak nemrég fúrt lyukat használva.

Egy másik hordágyon mellé gurítjuk a koporsót, és elhelyezkedünk a test mozgatásához. Megmarkoljuk a kalikólepedő szélét, amin a test fekszik – ennek használatát törvény írja elő lezáratlan vesszőkoporsók esetében –, és átemeljük Adamet a koporsóba. Feje talányosan oldalra billen a párnán, a koporsó éppen csak elég hosszú. Mindössze egy éjszakát fog itt maradni. Holnap elhamvasztják. A személy megszűnik létezni.

Aaron visszahelyezi a nárciszt Adam mellére – a sárga virág már elvesztette tavaszi hetykeségét, ernyedten hajlik a tiszta, fehér póló szövetére. A hosszú ujjakat ráhajtogatjuk a szárra. A felöltöztetett, előkészített testet a koporsóval együtt visszacsúsztatjuk a hűtőbe, egy másik polcra, ahol pont elegendő hely van számára. Mellette, a sötétben még több fej pihen párnákon, rózsafüzérekkel, virágokkal, fényképek­kel. Megpillantok egy egyszerű, kötött rasztasapkát. Csak egyféle véget kaphatunk, egyféle rituálét, bármi is legyen az, és én most a részese lettem Adamének. Aaron ráírja a nevét az ajtóra, én pedig csendben, elszoruló torokkal állok. Még soha nem éreztem nagyobb megbecsülést és megtiszteltetést pusztán amiatt, hogy valahol jelen lehetek.

***

A művész és AIDS-aktivista David Wojnarowicz Close to the Knives című memoárjában azt írta, amikor a barátai egyre gyorsabb ütemben haltak meg AIDS-ben, a kormány pedig tétlenkedett, mindinkább tu­datosodott benne saját élő volta. Ahogy megfogalmazta, a halandóság peremén látta magát. „A halál és a haldoklás pereme úgy ölel körül mindent, akár egy néha elhalványuló, néha erősen sugárzó, meleg fénykoszorú. Látom magam, ahogy látom a halált.” Úgy érez, mint egy futó, aki hirtelen egyedül marad a fák és a fények között,

a barátai látványa és hangjai pedig elvesztek valahol a távolban.

Miközben a metróval hazafelé tartok a halottasházból, tudatában vagyok saját légzésemnek, annak a ténynek, hogy valahol emberek fekszenek hűtőkamrákban, akiknek már nem lehet ilyen tapasztalatuk. Érzékelem az élet mechanizmusát: hogy ez a húsgépezet valamiképpen mozog, azután hirtelen megáll. Végignézek az embereken a metróko­csiban, és látom a halált. Azon töprengek, vajon már a birtokukban van-e a ruha, amiben meg fognak halni, és ki fog gondoskodni róluk a haláluk után. Hányan hallhatják az óra ketyegését olyan hangosan, mint én most?

Elmegyek az edzőterembe, de ezúttal teljesen más az érzés. Általában azért jövök ide, hogy lecsendesítsem az elmém; ma elvisel­hetetlennek találom a hangzavart. Az élők hangja hihetetlenül harsány, amikor halottak társaságában voltál. Spinning közben hallom, ahogy az emberek zihálnak, nyögnek, kiabálnak. A túlélés hangjai, az „élőnek lenni” cseppet sem maradandó és valószínűtlen állapotáé. Minden sok­kal élénkebb, mint általában, minden érzék kiélesedik. Használatban lévő hangszálak, dobogó szívek, monoton és élő módon kitáguló tüdők. Érzem az idegenekből sugárzó fizikai melegséget, még az ablakot is bepárásítják. Érzem az ereimben zúgó vért.

– Senki nem hal meg spinning közben! – kiabál az edző. – Fesze­gessétek a határokat!

Arra gondolok, egy nap ezek a testek kudarcot vallanak, és minden elcsendesedik, csak a halottasház hűtőjének zúgása marad.

A hátamon fekszem a szauna hőségében, a padok alig valamivel nagyobbak, mint Adam tálcája. Elernyesztem az egyik karom, majd a kézfejemnél fogva felemelem, és elképzelem, hogy valaki lefejti a pólót a holttestemről. De akármilyen elszántan is próbálkozom, nem tudom annyira ellazítani a karom, hogy holtsúlynak érezzem. Nem ugyanaz az érzés. Mellettem egy erősen izzadó, élő nő éppen azt mondja, el­kezdte botoxoltatni a lábát. Mert a botoxszal képes vagy csökkenteni a fájdalmat annyira, hogy egész nap tudj állni magas sarkúban. Mikor feledkeztünk el róla, hogy a fájdalom figyelmeztetés, testünk hang nél­küli részeinek sikolya, amivel segítséget kérnek, tudatják, hogy valami nincs rendben, és a figyelmünket igényli? Nagyszerű módszer arra, hogy kezeljek minden problémát, ami kárt okozhat nekem – egyszerűen csak kikap­csolom az értesítéseket. Újra leejtem a karom. A ma megtapasztalt halál volt az első, amit nem lepleztek vagy csillapítottak valamilyen módon, ahol nem kapcsolták ki az értesítéseket. Ott volt előttem minden. Valós­nak éreztem és jelentőségteljesnek, és mintha elszalaszthattam volna valami nagyon fontosat, ha bármelyik részét lenémítom. Eszembe jut a kifakult nárciszt a kezében tartó Adam, és hogy a virág hagymája elfogyasztva megbénítja az idegrendszert és leállítja a szívet.

Nyitókép: Ellen Rogers