40. Kiss Judit Ágnes: Egy nőalak szürke kontúrja
Hogyan lehet szavakba önteni a legborzalmasabb dolgot, amit egy felnőtt elkövethet egy gyerekkel szemben? Ha Amerikában lennénk, a könyv címlapjára rákerülne a trigger warning matrica, ugyanis Kiss Judit Ágnes nagyon bátran, mégis érzékenyen nyúl a szexuális erőszak témájához. Az Egy nőalak szürke kontúrja kicsit sem romantizál, és szikár nyelvezettel, pontosan leköveti, milyen messzemenően szétroncsolja a kiskamasz Gina lelkét a molesztálás – amire először még szavai sincsenek. Látjuk a szégyent, amit nem neki kellene éreznie, az undort és megvetést abban, ahogy ezek után a saját testéhez és szexualitásához viszonyul, és azt is, hogy milyen hosszú távú következményei lesznek az erőszaknak az életében, amikor a megváltásnak tűnő eszme csak egy másfajta függő helyzetbe löki. Erénye a könyvnek, hogy több oldalról bemutatja, milyen a lelki, fizikai, szexuális abúzus elkövetőinek mindsetje, és arra is rávilágít, hogy valójában ezekről az ügyekről sokszor többen tudnak, mégis kimagyarázzák, szemet hunynak fölöttük, vagy épp a kiszolgáltatottságuk miatt maguk is az erőszaktevők cinkosává válnak. Nagyon nem könnyű olvasmány, viszont sokat tesz azért, hogy még többen megértsék: az erőszakért csakis az felelős, aki elköveti.
A kötet bemutatójáról szóló beszámolónkat itt olvashatod, a beszélgetést pedig podcasten is meghallgathatod.
39. Bödőcs Tibor: Prímszámok hóesésben
Fogadjuk el végre, hogy Bödőcs Tibor író. Ne lepődjünk meg ezen többet, ezért is szerepel a listáinkon, hiszen mindent tud, amit más, hagyományosnak mondott írók tudnak: sokat olvas, jó mondatokat ír. Bödőcs eddig minden könyvével kockáztatott: az első simán sokkal több egy paródiakötetnél, az ezt követő regénye humorosan valódi drámákat beszél el rólunk, a harmadikban megszállta és belakta a cirkuszt, most ősszel pedig rövidprózákkal jelentkezett. Egy kiadóvezető sem így képzeli a szerzői karrierépítkezését. Az író viszont magányos hős, a Prímszámok pedig úgy vicces, hogy közben szembenéz politikai, történeti vagy társadalmi kérdésekkel is. Fontos megjegyezni, hogy a szerző miniatűrjeit tilos egy levegővel bezabálni, mert akkor sok mindent nem fogunk észrevenni, ezért adagolni kell. Az olvasó feladata felszínre hozni a mélyből a kincseket, és az van bőven, mert akármi is történik, Bödőcs reflektál a körülöttünk lévő valóságra, amibe a filozófia, a háború, a totális diktatúrák ugyanúgy beleférnek, mint a moly.hu véleményvezéreiről írt szöveg.
A könyvről írt kritikánkat így zártuk: „Vonneguttól sokszor idézték, hogy mivel nem tudták róla eldönteni, hogy komolyan beszél vagy sem, ezért egy ponton úgy döntött, hogy jelezni fogja, ha viccelt. A Prímszámok hóesésben szórakoztató, de nem viccel, és bár az elvárások nagyok, nem szolgálja ki az olvasót, hanem szembesíti egy sor izgalmas kérdéssel. Olyan, mint amikor az egyik szereplő, Kőműves Sanyi befejezi az építkezést, majd a megrendelője azt mondja, »Dehát, dehát, mi csak egy olyan kis picsányi nyári konyhát szerettünk volna, ahol nyaranta tudok egy-egy fasza kis lecsót… vagy ahol a… a kukoricát meg lehet főzni. Te meg, baszod, Sanyi, iderittyentesz egy bazilikát?« Aki olvasóként egy kis nyári konyhát várt Bödőcs miniatűrjeitől, annak Kőműves Sanyi válaszát másolom ide: »Megszaladt«. ”
A könyvbemutatóról szóló beszámolónkat itt olvashatod.
38. Jo Nesbø: Vérhold
Sam Spade vagy Philip Marlowe a hard boiled krimi legendás alakjai, és lassan nem túlzás azt állítani, hogy felzárkózik melléjük Harry Hole is. Jo Nesbø (interjúnk itt) fogta az életszagúbb, keményebb hard boiled stílusjegyeket, és beoltotta őket a skandináv társadalom problémáira is gazdagon reflektáló regényeibe (itt írtunk arról, miért olvasunk skandináv krimit). A Vérhold a Harry Hole-sorozat 13. (!) kötete (itt beleolvashatsz), ebben az introvertált, alkoholista zsaru Los Angelesbe utazik, hogy halálra igya magát, ám a sors összetereli egy drogkartellnek sok pénzzel tartozó színésznővel és egy emberölési gyanúba keveredett ingatlanmágnással, az események pedig úgy alakulnak, hogy Hole kénytelen hazatérni Oslóba egy kettős gyilkosság miatt. Ott az elkövető nagyon különös módszerrel öli meg áldozatait (legyen annyi elég, hogy emiatt volt a regény munkacíme a „Paraziták”), felbukkannak a korábbi részekben megismert szereplők, és a kiszámíthatatlan fordulatok mellől ezúttal sem hiányzik a jó nagy adag társadalomkritika.
Az írói visszatérés, pláne egy ilyen régóta tartó sorozathoz, sohasem kockázatmentes, és szimbolikus, hogy ahogy Holénak meg kell találnia, miért érdemes tovább élnie, Nesbø feladata volt bizonyítani, van-e még szufla ebben a karakterben és a világában. Az eredmény önmagáért beszél, Nesbø pedig egy interjúban mesélt arról, hogy hőse miért cinikusabb most, mint valaha.
37. Claire Keegan: Ilyen apróságok
„A karácsony a legjobbat és a legrosszabbat is kihozza az emberekből.” Az ír Claire Keegan Ilyen apróságok című könyvének rendkívül takarékos narratívája egy különleges karácsonyi történetet mesél el egy becsületes, katolikus szénkereskedőről, aki öt lány apjaként, boldog házasságban és idilli nyugalomban éli mindennapjait. A dickensi mese főhőse azonban egy nap olyan tapasztalatot szerez, ami miatt el kell gondolkodnia azon, hogy ha valóban komolyan veszi egyháza tanítását, akkor muszáj lesz felrúgnia békés kis életét, ráadásul épp karácsony előtt.
A Booker-díj fennállása óta a legrövidebb, hosszú listára került könyv izgalmas erkölcsi dilemmával birkózik: mekkora áldozatot vállalunk mások megmentéséért? Segítünk-e egy vadidegennek, ha abból egész biztosan csak kellemetlenségünk származik? Vagy félrenézünk inkább, ha a probléma nem a mi ügyünk? Ezek a kérdések foglalkoztatják a regény főhősét is: „…és Furlong egyszer csak azt kérdezte magában: mi értelme úgy élni, hogy nem segítünk egymásnak? Lehet-e éveket, évtizedeket, egy egész életet leélni úgy, hogy valaki, aki kereszténynek mondja magát, tükörbe tud nézni, pedig sosincs bátorsága szembefordulni azzal, ami van?” A példázatos történetben a nyolcvanas évek közepének ír társadalma és gazdasági problémái, a Magdolna-mosodák szörnyű titkai és egy középkorú, jószándékkal teli ember vívódása mellett ott van a minden korban és időben tetten érhető emberi viselkedés, a képmutatás leleplezése is. „Az egyik legjobb regény, amit az utóbbi években olvastam. Ennél jobb karácsonyi történetet, különösen a közelmúlt terméséből, nem ismerek” – mondta a norvég Karl Ove Knausgård a könyvről, mely azt veszi górcső alá, hogyan veheti fel a harcot az egyszerű kisember a hallgatással, a képmutatással és a közönnyel.
36. Gál Ferenc: Ház körüli munkák
„Hogy nemrég az is mi voltunk, / ami most az ablakon a pára. / Amit le kéne törölni, ha érdekel, / ahogy a város fénye aranyfedezetként / tömbösül folyásirányban” ‒ olvassuk Gál Ferenc ötödik, öt évszak történetéből hatvanhat fragmentumot ábrázoló kötetében. A Ház körüli munkákból egy módszeresen és megfontoltan építkező költő csendes, derűs szigetét ismerhetjük meg. A nyártól nyárig tartó, „fénylő pillanat”-okat felvillantó sorok egyszerre lebegők, szépek és súlyosak. A gyűjtemény címe által játékba hozott ház körüli munkák ‒ a virágmetszés, a talajtömörítés vagy a tányérpucolás ‒ mind érthetők szó szerint, de mintha vonatkoztathatók lennének a versírásra is. Az álmokból kibontakozó képeket ízlelgetve tanúi lehetünk, ahogy „a versek cseppkövenként nőnek”. A múzsája napszemüvegében tükröződve, vagy az írás abbahagyásának pillanataiban a visszahúzódó versbeszélő is láttatni engedi magát, olykor pedig felbukkannak a kötetet tulajdonképpen szervező gyász finom árnyalatai. A Ház körüli munkák elvégre az eltűnést örökíti meg, árnyakat rajzol körül, és mintha arra tanítana, hogy gyakran egy holtág jégpáncélján való csúszkáláshoz hasonlítanak a napjaink. Ha ugyanis a vég és az új kezdet összeér, akkor egyszerre zajló meg mozdulatlan is az életünk.
35. Octavia E. Butler: A talentumok példázata
„Az oktatás a szemem láttára egyre inkább a gazdagok kiváltságává vált, mintsem a civilizált társadalmak túlélését szavatoló alapvető szükségletté. A kényelem, a nyereségvágy és a közöny nevében szemet hunytunk a súlyosbodó, egyre veszedelmesebb környezetromlás felett. Végignéztem, ahogy a szegénység, az éhínség és a járványok a lakosság egyre szélesebb körét sújtották” – írta Octavia E. Butler az eredetileg 1998-ban megjelent A talentumok példázatában (ami a hét könyve volt nálunk és itt bele is olvashatsz).
A többszörös Nebula- és Hugo-díjas Butler az afrofuturizmus képviselőjeként az elsők között jelenítette meg a feminista nézőpontot a science fictionben, ez a regénye a Földmag-duológia önmagában is olvasható, második kötete (az elsőről itt írtunk). A talentumok példázata Donald Trump 2016-os megválasztásával került ismét az amerikai eladási listák élére, mivel szerepel benne egy populista politikus, aki a „Make America Great Again”-szlogennel kampányol az elnökségért. Butler könyvét viszont valójában nem ez a vízió teszi húsba vágóan aktuálissá, hanem amilyen érzékletesen leírta azt a környezeti, és annak nyomán társadalmi-civilizációs összeomlást, aminek első stációit már most tapasztaljuk.
34. Annie Ernaux: Az esemény
„(...) ha nem mesélem el ezt a történetet az elejétől a végéig, akkor elkendőzöm a nők valóságát, és a férfiak világuralmát szolgálom”. Az esemény című kisregény főszereplője, a fiatal Annie terhes lesz, a magzatot nem kívánja megtartani, az abortusz viszont legálisan szóba sem jöhet. A hatvanas évek Franciaországában járunk, egy tranzitállapotban lévő társadalomban. De nemcsak utóbbi változik, hanem Annie élete is, akinek elhatározásra kell jutnia – olyan elhatározásra, ami előtte és utána részekre bontja az élettörténetét. Az önéletrajzi ihletésű kötet (olvass bele ITT) így aztán egy nem kívánt terhesség, egy döntés, és ezzel együtt a női önrendelkezés története is egyben.
A Nobel-díjas Annie Ernaux a szembesítés mestere, ebben a folyamatban, ahogy olvasói már megszokhatták, saját magát sem kíméli, és ezáltal minket is örökös önreflexióra késztet. (A kisregényből amúgy Audrey Diwan rendezett filmet, két éve mutatták be a mozik.) Ernaux magyar olvasói idén még egy kötetnek örülhettek, hiszen szintén a Magvető gondozásában és Szávai János fordításában jelent meg A hely / Egy asszony, amelyben a francia író a szüleinek állít emléket. (Utóbbiba ITT beleolvashatsz, kritikánkat pedig ITT találod.)
33. Závada Péter: A muréna mozgása
„A vers minden bizonnyal vak sündisznó, / mely az út közepén összegömbölyödve / kiteszi magát a közelgő veszélynek. / A megértés ennélfogva katasztrófa, / és hasonlóan a sünhöz, a hermetikus költő / is magába fordul, térdét magzatpózban / hasához húzza, és mikor szembenézhetne / tüskéivel, megvakítja magát” – Ez a sündisznó valószínűleg Závada Péter is lehet, mármint akitől lehet tartani, és ezt csak megerősíti, hogy valamiért a költészetéről úgy beszélnek, hogy az ismeretelmélet, a filozófia, a nyelv- vagy művészetelmélet rendszeresen szóba kerül. És ez nem baj, ha a recepció része, de valójában verset szerető olvasóként is rengeteg mindent kaphatunk A muréna mozgása című kötettől: fantasztikus költői képeket a világ egyik legfurább állatáról, versbe írt hangoskönyv-performanszt, ChatGPT-t, kokaint, de egy zsírosodó fül is szövegszervező elemmé tud válni. Plusz az ember kiszolgáltatottságáról, az én eltűnéséről is (bővebben itt írtunk a kötetről).
Závada Péter érezhetően nagy formában van, megy a saját feje után, és olvasóként ennél többet nem szabad várni egy költőtől: játékos, kísérletező és átgondolt verseket ír, amivel csak azért van dolga az olvasónak, mert a költő bevonja a játékba. A vers vak sündisznó egy helyen, egy másikban a valóság visszaköveteli képzeletünket, a harmadikban kiderül, hogy befele már nem, csak kifelé érdemes figyelni – és azt érzem, hogy a kötet már arra is gondol, ahogy olvasóként belemerülünk a szövegbe. Egy verseskötet esetében irtó fontos, hogy a nyelv létrehoz-e új világot, új tudást, és Závadáé kifordítja ezt a kaotikus, néha középkori, néha technológiai világot, hogy szembesítse az olvasót a gonoszsággal, vagy a nézőpontok átpolitizáltságával, esetleg a figyelem bonyolult rendszerével (A szövegekbe visszavonulás is politika – mondta Závada podcastunkban). A muréna mozgása az idei olvasmányaink közül az a kötet, ami segített máshogy tekinteni a körülöttünk lévő világra.
32. Paul Auster: Baumgartner
Az amerikai író tizennyolcadik regényének hőse egy idős filozófiaprofesszor, aki tíz évvel felesége halála után igyekszik lezárni a hosszúra nyúlt gyászfolyamatot, miközben az öregedéssel is meg kell birkóznia. A szeretett nő hiánya lelki fantomfájdalomként jelentkezik nála, és ezen csak úgy tud úrrá lenni, ha kapcsolatban marad költő, műfordító felesége szövegeivel, ezért az ő verseit, kiadatlan regénytöredékét olvassa. A jelenben egyre esetlenebbül mozgó főhős időről időre visszatekint a múltba, és feltárja saját és felesége gyerek- és fiatalkorát, közösen töltött évtizedeik történetét, de még saját szüleinek élettörténetét is felidézi. Miközben a múlt mozaikosan feltáruló történetdarabkái között téblábol, saját öregedésére is reflektál, és egyre gyakrabban felejti el felhúzni a sliccét.
Bár a világ tempóját már nehezen veszi fel, mégis feléled benne valamiféle a remény az újrakezdésre, arra, hogy az öregedést ne csak egy halál felé tartó, egyre szűkülő folyosónak lássa, hanem értelemmel és lelkesedéssel feltölthető életszakasznak. „Hogy ez végül megvalósul-e, az a regényből már nem derül ki, mert Seymour Baumgartner szakadozott, töredékekből összerakott »hőseposza« az olvasó számára a könyvvel együtt véget ér, de tudjuk, hogy a férfi történetének zárófejezete csak az utolsó lapon kezdődne el. És hogy mi íródna ebbe a fejezetbe, az öregség reménytelen és a halál felé tartó sötétsége, vagy a minden veszteség ellenére is pislákoló reménye, azt már az olvasóra bízza a szerző” – írtuk a hét könyve rovatunkban a Baumgartnerről, ami a nagybeteg, tragédiák sokaságát átélt író talán utolsó regénye.
31. Babarczy Eszter: Néhány szabály a boldogsághoz
Az ironikus cím senkit ne tévesszen meg, a két kisregényből álló kötet szabályokat biztosan nem ad az olvasó kezébe, és reményt sem sokat. Csupán felvillant néhány módot arra, amitől a kötet Babarczy bevallása szerint is vesztes szereplői valamiféle boldogságot remélnek. Az első rész, A változás kora főszereplője egy ötvenes, elvált nő, az író azonban az ő történetén keresztül egy egész láthatatlan csoportot állít reflektorfénybe. A szerző mindenféle szépítés nélkül, kifejezetten plasztikus módon ábrázolja, hogy a középkorúvá válás nemcsak fizikailag éri váratlanul a nők többségét, hanem lelkileg is megrogynak attól, hogy egyszeriben láthatatlanok lettek a társadalom számára. A történet az elmagányosodásról, a céltalanságról szól, és szembehelyezkedik azzal a szépen hangzó szlogennel, ami csak kevesek kiváltsága, hogy az ötven az új harminc. A második rész, a Mi ketten a monológjain keresztül követ egy megváltó-komplexusos, középosztálybeli nőt, és azt a kelet-magyarországi roma lányt, akit meg szeretne menteni a nyomorból azáltal, hogy folyamatosan pénzt küld neki. A történet egyébként Babarczy valós élményein alapul, tárcasorozatként jelent meg először a Könyvesen, és azt feszegeti, hogy vajon megváltoztatható-e a sors iránya és mi ad értelmet az életnek.
A kötet bemutatójáról itt írtunk, az akkor elhangzott beszélgetést meg is hallgathatod.
