Egy lokális minikatasztrófa adja meg az új Krusovszky-regény alaphangulatát: nyár közepén a közelebbről meg nem nevezett kisváros területén a fák ledobják lombkoronáikat, egy darab levél sem marad az ágakon. A kezdeti lassú ocsúdás után a megmagyarázhatatlan természeti jelenségre mindenki vérmérséklete szerint reagál, a fák állapota és az arról folyó diskurzus mindent felülír, terjedni kezdenek az összeesküvés-elméletek, a boltokban felvásárolják a permetszereket, a nyugtalanság járványként terjed. Krusovszky Dénes a könyvheti bemutatón beszélt róla, hogy a Covid alatt írta az új regényét (ami egyébként egy másik regényötletét ütötte ki), és a kisvárosi pszichózis leírásában nem nehéz meglátni az elmúlt évek járványtapasztalatait. Igaz, a rejtélyes fakór nem szed halálos áldozatokat, mindenesetre kérdések sokaságát veti fel, amire a helyiek nem igazán kapnak választ, a gimnázium diákjai éppen ezért felvonulást szerveznek, ami aztán rendőrségi üggyé dagad.
Krusovszky fikciója a jelek szerint megint összeért a valósággal
– így volt ez az Akik már nem leszünk sosem esetében is (lásd abban a Reflex.hu online újság bedarálását, amit aztán nem sokkal rá követett a Indexé), most pedig itt van a Levelek nélkül diáktiltakozása, vagy épp az a közelmúltbeli eseményekkel összecsengő jelenet, amelyben még egyelőre csak lehetőségként vetődik fel egy akkumulátor-gyár felépülése a városka melletti ipari parkban.
De ezek csak nüanszok, amelyek időről időre a mához kapcsolják ezt az amúgy tértől és időtől is némileg elemelt regényt – egyetlen fejezetet leszámítva sejthető, hogy a mában járunk, és az is, hogy a kisváros valahol Miskolc környékén helyezkedik el, de tulajdonképpen lehetne bárhol Szentgotthárdtól Létavértesig, nem ez a lényeg. Sokkal inkább az a dilemma, ami áthatja Koroknai János éjjeleit és nappalait, amikor szükségszerűen már nem tudja eltolni magától annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy
vajon jól döntött-e, amikor visszaköltözött.
Az elmenni vagy maradni kérdéskör teljesen új aspektusát világítja meg ezzel Krusovszky: előbbi esetében világosak a határok, bárhogy is dönt az ember, az elválólagos, hiszen elkötelezte magát egyik vagy a másik mellett. A visszatérés ellenben sokkal bonyolultabb, ráadásul kényelmetlen kérdések sokaságával szembesít, amelyek közül még a legenyhébb a miért. Miért költözik valaki vissza egy olyan helyre, ahonnan egyszer már nagyot rugaszkodva elköltözött? A kérdés túlmutat egy kisváros lehetőségein és határain, hiszen felvetése ugyanúgy adekvát akár egy országváltás esetében is. Koroknainak mindenesetre látszólag világos magyarázata van: évekkel korábban az apja váratlanul meghalt (fegyvertisztítás közben véletlenül agyonlőtte magát), az anyja pedig olyan állapotba került, ami elegendő indokot adott számára a hazaköltözésre.
Öt évvel az Akik már nem leszünk sosem megjelenése után új regénnyel jelentkezett Krusovszky Dénes. A szerda esti bemutatón szó esett krimiszerű olvasatról, domináns regényötletről meg persze a regényt leuraló kisvárosi, szelíd katasztrófáról.
A történet kezdetén az anya már egy idősotthon lakója, szemlátomást semmi kapcsolata nincs a külvilággal, csak vegetál. Egyedül kisebbik fia látogatja (a nagyobbik az apa halála óta nem tudta feloldani magában a haragot), és időről időre egy könyvből olvas fel neki, ami inkább kapaszkodó Koroknai számára, hogy fenn tudja tartani a kommunikáció valamiféle illúzióját. A város közben tovább kutatja a lombvesztett fák rejtélyét, amit megfejel még a közeli libatelepen bekövetkezett tömeges szárnyaspusztulás, meg a tulaj nyom nélküli eltűnésének esete is. A cselekmény alapvetően egy kisebb, zárt közösségben zajlik, viszont – a mutyizástól a politikai haszonszerzésen és a helyi sajtó rendszabályozásán át a szokásos urambátyámozásig – van itt minden, ami a nagypolitikából ismerős lehet.
Koroknai az egészben nem más, mint a nagybetűs Kívülálló, a szálak nem az ő kezében futnak össze (ha vannak egyáltalán szálak), mindenesetre a saját szakállára kicsit kérdezősködni, kutatgatni kezd. Krusovszky ugyanakkor nem krimit ír (még ha az alaphelyzet ezt is sugallja), a sztori végén nem fog előlépni egy nagyokos, hogy a szemünk láttára rakja helyükre az utolsó puzzle-darabokat. A regény ehelyett azt sugallja, hogy
nem is biztos, hogy mindig vannak válaszok,
vagy ha vannak is, talán köszönőviszonyban sincsenek mindazzal, amit a jelekből kiolvasni véltünk. Ez a felismerés akkor a legkényelmetlenebb, amikor Koroknai a saját családi múltjával kénytelen szembenézni, egy olyan történettel, aminek a szereplőit (egészen pontosan az apját és az anyját) látszólag jól, valójában semennyire sem ismeri.
Mikronyomozások sorozata szövi át a regényt, ami mindvégig ad egy nehezen megfogható vibrálást, misztikus alaptónust, sajátos belső dinamikát a kötetnek, miközben a lényeg mégis csak az, ami abban a sajátos szűk és zárt térben zajlik, ami Koroknai maga. Még ha időről időre fel is merül benne, hogy mi történt volna, ha nem költözik vissza, nem igazán rágódik rajta, míg csak egy-egy esemény (barátja Németországba költözése) vagy újonnan kipattant titok a revideálás felé nem tereli a gondolatait. A megrögzött józanságot (amiben benne van a megváltoztathatatlan konoksága is) öreg barátja, a félszemű földrajztanár képviseli, aki szerint az élet közel sem arról szól, hogy sajnálkozva visszafelé leselkedünk: „Nincsenek ilyen hurkok az időben, nem lehet semmit visszacsinálni. Tulajdonképpen visszafelé nézni se, mert egyszerűen nincs ott semmi. Nincs semmi, érted?
Csak ez az élet van, hogy most itt ülünk.”
Jó sodrású, a jelenre finoman rezonáló, attól mégis elemelt regény lett a Levelek nélkül, amiből, ha egyszer valaki megfilmesítené, szuper kisvárosi neo-noir lehetne: a képi kontrasztot a szikrázó nyári égboltot karcoló kopasz fekete faágak adhatnák, magányos antihősnek pedig ott lenne Koroknai, mindannyiunk nyughatatlan alteregója, aki a sok szálon futó nyomozás mellett egy idő után nem spórolhatná meg a lelki tetemrehívást sem. (Esetében az anti- előtag amúgy nem a moralitás esetleges, hanem a hősiesség teljes hiányát jelzi – egy totálisan átlagos, a maguk fájdalmában is teljesen hétköznapi dilemmákkal küzdő pasas, akinek a bőrébe épp ezért lehet szinte azonnal belehelyezkedni). Krusovszky prózája megint emlékezetes, és olvasóként is időnként fájdalmas szembesítésekre sarkall, ami nem csoda, hiszen hősének már nem feltétlenül az a legfőbb gondja, hogy meghozza a döntéseit, sokkal inkább, hogy viselje azok következményeit. Ha tetszik neki, ha nem.
