Andrés Neuman: Amikor gyászolsz, az otthonod is beleremeg

Andrés Neuman: Amikor gyászolsz, az otthonod is beleremeg

„Ha a gyászról azt mondjuk, nem csak egyféle fajtája van, a száműzetés is több, mint elhagyni a hazádat” – mondta Andrés Neuman argentin-spanyol író, költő, amikor az őszi Margó Irodalmi Fesztivál előtt interjúztunk vele. Magunknak mondjuk című kötete a Helikon Kiadóval közös Margó Könyvek sorozatban jelent meg (nagyon szerettük ezt a regényt, a hét könyve volt nálunk, itt beleolvashatsz, itt pedig Valuska László utószavát találod). A megrendítő kötetben egy olyan család tagjainak párhuzamos monológjait olvashatjuk, amiben az apa halálos betegséggel küzd. Neuman mesélt arról, milyen beleszületni egy katonai diktatúrába, mit jelent elveszíteni az anyanyelvedet úgy, hogy még mindig spanyolul beszélsz, és hogyan lesz ebből költészet. Elárulta, szerinte ki a regény valódi főszereplője, és azt is, hogyan segített neki egy karakter megkérdőjelezni a gyász és a betegség olyan tabuit, amikről magánemberként nem tudott volna beszélni. Interjú.

Fotók: Kováts Zsófia

Sándor Anna | 2023. november 28. |
ANDRÉS NEUMAN
Magunknak mondjuk
Ford. Eőry Zsófia, Helikon, 2023, 185 oldal
-

Mit jelent az önnek a gyász?

A gyász az élet esszenciális része. Mindenki gyászol, gyászolt vagy gyászolni fog, szinte lehetetlen elkerülni ezt a tapasztalatot, ennek ellenére nem tanítanak meg arra, hogyan kezeljük. Van tehát ez a paradoxon, hogy személyes titokként, egyedi érzésként éljük meg, miközben szinte mindenki kerül ebbe a helyzetbe. Jó lenne, ha tudnánk közösen beszélni róla, és ha valamit nem tudunk elmondani vagy bevallani másoknak, az megjelenhet a kommunikáció egy másik szintjén, az irodalomban.

Persze a regényem témája a gyász mellett a gondoskodás is. Amikor egy szerettedet ápolod, a gyász már jóval az illető halála előtt megjelenik, ez a folyamat része. A súlyos betegségről szóló elbeszélések hagyományosan és érthető módon a haldoklóra fókuszálnak – mint Ivan Iljics esetében –, azokat viszont elhanyagolják, akik gondoskodnak a betegről, és az ő történetüket nem mondják el. Ez egy kettős mulasztás, mert nemcsak a közös narratíva feledkezik meg az ápoló hozzátartozó fontosságáról és fájdalmáról, hanem ő is elutasítja a jogát a saját történetéhez – miközben valaki másért feláldozza az idejét és az energiáját. Még abban sem biztos, hogy egyáltalán van joga szóhoz jutni vagy élvezni valamit. Ezek a regény elemi kérdései: 

hogyan ütközik a személyes szükség és ennek a szükségnek az elfogadhatatlansága, miközben együtt élsz a fájdalommal és a veszteséggel. 

A veszteség önnek is ismerős tapasztalat, hiszen a szülei révén európai bevándorlók gyereke, de már Argentínában született a junta idején, amikor a nagynénjét is elrabolták. Az ön családja hogyan kezelte a veszteségeket? Tudtak beszélni róluk?

Mindig nagyon érdekes, milyen szövevényesen kapcsolódik egymásba a társadalom és a család. A történelem nagy- és kisbetűvel. Néha a gyász, a veszteség és a hallgatás ugyanúgy működik az egyének, a családok, a társadalmak és az országok szintjén is. 

A diktatúra kezdetén születtem, de annyira, hogy ha utánaszámolunk, a puccs idején foganhattam. Általában metaforikusan mondják valakire, hogy a diktatúra gyermeke, de az én esetemben ez szó szerint így van. Szép és egyszerre lenyűgöző belegondolni, hogy a szüleim ilyen nehéz körülmények között a gyerekvállalásról beszéltek. Látszólag ellentmondás, ugyanakkor a túlélésről szól: próbálsz életet teremteni, miközben minden más halott. Szóval megszülettem, és aztán sok ezer más argentin családhoz hasonlóan – ez elég gyakori a generációmban – a rokonaink vagy elmenekültek, vagy üldözték őket. Hogy ézékeltessem ennek az őrületét: 

a nagynéném bűne az volt, hogy sok betiltott könyvet tartott a könyvesboltjában. 

Az emberrablások nem hivatalos eltűnések voltak, nem letartóztattak, nem börtönbe kerültél, csak hazamentél vagy bementél dolgozni, és megszűntél létezni. Senki sem tudta, hol vagy. A nagynénémet elrabolták, megkínozták, ahogy mindenki mást is – mindeközben ő terhes volt. A története elképesztő része az, hogy az egyik vásárlója, aki korábban gyerekkönyveket vett nála, nagyon közel állt a diktatúra vezetőihez. Valakinek ez eszébe jutott, megkereste ezt az asszonyt, aki telefonált párat, és nem sokkal később a nagynénémet elengedték. A férjével együtt azon kevesek közé tartoztak, akik az eltűnésüket követően előkerültek. Nagyon rossz állapotban voltak, tele sérülésekkel. És ismét, az emberi élet csodája, hogy a nagynéném nem vesztette el a gyereket. Iszonyú dolgok történtek a vele, de az a kis élet ragaszkodott hozzá. Az unokatestvérem aztán Spanyolországban született, és ott halt meg a nagynéném is negyven évvel később.

-

Soha nem akart beszélni az elrablása időszakáról, és ezt valamennyien tiszteletben tartottuk. Aztán amikor elkezdtem írni egy regényt a családomról – ez lett az Una vez Argentina –, mondtam neki, hogy tervezem említeni benne ezt az esetet, ezért szeretném tudni, hogy akar-e ezzel kapcsolatban mondani valamit, esetleg megkérni, hogy ne beszéljek róla, és egyáltalán, mit gondol erről. Nagyot sóhajtott, tartott egy kis szünetet, és aztán három órán át beszélt. Megállás nélkül mesélt az elrablásáról, a kínzásokról, mintha egész életében erre a pillanatra készült volna. Így a családom először évtizedekkel később, a könyvemből értesült arról, mi történt vele abban az időszakban. Ilyen erős lehet az írott szó. Az persze jó kérdés, hogy vajon ő nem akart beszélni mindenről, vagy mi nem akartuk kérdezni róla. Talán mindkettő. 

Hol kezdődik a hallgatás?

Végül az ön családja is elhagyta Argentínát. Ez a nagy változások időszaka az életében: tinédzser volt, egyik kontinensről a másikra, a metropolisz méretű Buenos Airesből a jóval kisebb Granadába költöztek. Ráadásul mindkét országnak friss tapasztalatai voltak a diktatúráról. Mindez hogyan hatott az identitására és az írásaira?

Már kisfiúként írtam, és biztos vagyok benne, hogy így is, úgy is író lett volna belőlem, ahogy abban is, hogy másmilyen, mint most, ha Argentínában maradunk. Azt is eléggé tudatosítottam, mennyire nem magától értetődő a család és mennyire bizonytalan az élet úgy általában. Ráadásul a száműzetés egy különös módját tapasztaltam meg, ami két okból sem hasonlít a hagyományos emigrációra.

Egyfelől, ez nem az én döntésem volt, nem is a fivéremé, hanem a szüleimé. Itt megint kitérnék az irodalmi példákra: hagyományosan, amikor kivándorlásról olvasunk, olyan embereket látunk, akik a saját biztonságuk érdekében döntenek így. De mi a helyzet a gyerekeikkel, akiket elköltöztetnek, és nem maguk döntöttek arról, hogy mennek. Ez nagyon különös, komplex identitást hoz létre, mert a gyökereid egy része ott marad azon a helyen, amit nem a saját döntésed eredményeképpen hagytál el.

Két országban jártam iskolába, így igazából két gyerekkorom volt. Akkor kezdtem a középiskolát, amikor Granadába költöztünk, és elég jól integrálódtam a spanyol életbe, van állampolgárságom is. Ezzel együtt egy részem örökre külföldi és bevándorló marad, hiszen emlékszem a dél-amerikai gyerekkoromra.

A gyászban a szenvedésünk tovább tart, mint azok türelme, akik meghallgatnak minket
A gyászban a szenvedésünk tovább tart, mint azok türelme, akik meghallgatnak minket

“Minden könyv a halálról szól”, mondja Elena a Magunknak mondjuk című regényben, amire önreflektív módon ez a kijelentés sokszorosan igaz. A kötet szabályosan szétzúzza a társadalmi tabuinkat halálról, haldoklásról, a haldoklás kíséréséről és a gyászról egy család történetén keresztül. Az argentin származású, de Spanyolországban élő író, költő, blogger Andrés Neuman regénye egyszerre szívszorító és provokatív, fojtogatóan feszült és sodró, ám egy pillanatig sem nélkülözi az empátiát. Ha úgy tudnánk beszélni a halálról, ahogy ő teszi ebben a kötetben, sokkal jobb világban élnénk. Ez a hét könyve.

A szerzővel készült interjúnkat ITT találod, Valuska László utószavát ITT, és a regénybe bele is olvashatsz ITT.

Tovább olvasok

Az argentin és spanyolországi spanyol eltérő, ön milyen akcentussal, nyelvváltozattal álmodik?

Mindkettőn, de attól is függ, hol vagyok éppen. Tegnap például beszélgetés közben beléptem egy szobába, ahol megkérdeztem, melyik spanyolt akarják hallani, ők az argentint mondták, úgyhogy váltottam – ezt néha öntudatlanul is megteszem.

Ez a másik, amiben a mi emigrációnk eltért a megszokottól. Mi van, ha nem váltasz nyelvet, ha alapvetően nem változik a nyelvtan, de a közeged éppen annyira lesz más, hogy folyamatosan külföldinek érezd magad a saját anyanyelvedben? Mi van, ha a gyerekkorod közepén hirtelen nem tudod többé, hogyan beszéld a saját nyelvedet? Na, ez egy költői tapasztalat! Érdekes, mert életedben másodjára meg kell tanulnod a saját anyanyelvedet. Ami ráadásul nagyon furcsán hangzik, és a többi ember külföldinek hall téged annak ellenére, hogy anyanyelvi beszélő vagy.

Így elvesztettük az otthon érezetét, nemcsak fizikailag a házunkat, az országot, hanem a nyelvet is. Ha egy olyan országba emigrálsz, ahol teljesen más nyelvet beszélnek, az anyanyelvedben még mindig biztonságban érezheted magad. 

De amikor az anyanyelved alakul át nap mint nap, akkor nincs hova hazatérni, mert az otthonod egy változó tér.

Mindez mélyen hatott arra, hogy végül a nyelvvel és szavakkal dolgozom, és arra is, hogyan olvasok, hogyan építem fel a történeteimet, a szereplőimet és a cselekedeteiket.

Mondana példát erre?

A Magunknak mondjuk esetében ez nem központi motívum, de abban is megjelenik. A regényben úgy használtam a spanyolt, hogy ne lehessen eldönteni, hol játszódik a történet. Vannak, akik úgy érzik, hogy az apa, Mario Patagóniában vezeti a kamiont, a spanyolok meg vannak róla győződve, hogy Andalúziában, a mexikóiak viszont az amerikai-mexikói határra teszik. És emiatt persze mindenki más tájat képzel el. Összekevertem a földrajzi neveket is, amik több ezer kilométerre vannak egymástól, kitaláltam városokat, amik ismerősnek hangzanak, de egyben távolinak.

-

Aztán van egy rész, ahol a spanyol nyelv és irodalom tanár Elena, aki szerintem a regény valódi főszereplője, a szeretőjének felsorolja az orgazmus összes spanyol elnevezését. Több mint húsz országban beszélik a spanyolt, így elég sok szinonima van rá, és persze az adott kifejezés elég árulkodó a helyi kultúráról, a nemi szerepekről és a vallásos háttérről. Fogalmam sincs, hogy mondják magyarul.

Mi elmegyünk.

Hát ez szomorú, de értem. Elmennek, el kitől? Pont, hogy közelebb kéne menniük! (Nevet.)  Visszatérve Elenára, amikor elsorolja, hogy a kubaiak így mondják, a peruiak úgy, a guatemalaiak amúgy, mindegyiküket úgy emlegeti, ők, így egy spanyol anyanyelvű olvasó nehezen helyezi el, honnan származik a beszélő.

Bár ez a regény nem az emigrációról, az identitásról, a nyelvről szól, mégis releváns ez az érzés, mert amikor gyászolsz, az otthonod is beleremeg, a betegség pedig olyan, mint egy végleges száműzetés, hiszen betegen többé nem tartozol ahhoz a csoporthoz, amihez addig. Ha a gyászról azt mondjuk, nem csak egyféle fajtája van, a száműzetés is több, mint elhagyni a hazádat. Ha veszed a gyászt, a száműzetést és a gondoskodást, az emberi tapasztalatok széles skáláját leírhatod velük.

A súlyos betegséggel a családba érkezik a szégyen is, mert nem tudjuk, hogyan viselkedjünk
A súlyos betegséggel a családba érkezik a szégyen is, mert nem tudjuk, hogyan viselkedjünk

A Margó Könyvek sorozatban jelent meg az argentin-spanyol Andrés Neuman Magunknak mondjuk című regénye, amiben egy család szereplőinek hangján mesél gyászról, betegségről, a haldokló kíséréséről és emberi kapcsolatokról. A kötet a hét könyve volt nálunk, cikkünkben azt írtuk, „Andrés Neuman regénye egyszerre szívszorító és provokatív, fojtogatóan feszült és sodró, ám egy pillanatig sem nélkülözi az empátiát. Ha úgy tudnánk beszélni a halálról, ahogy ő teszi ebben a kötetben, sokkal jobb világban élnénk”. Olvass bele!

A szerzővel készült interjúnkat ITT találod, Valuska László utószavát ITT olvashatod.

Tovább olvasok

Elena olvasás közben aláhúz mondatokat, amiket aztán beemel a naplójába is. Olyan, mintha ezek a mondatok egyszerre adnának erőt és szavakat neki, hogy beszélni tudjon a kimondhatatlanról, ugyanakkor megadják neki a közösség érzését is, hogy nincs egyedül ezzel a tapasztalattal.

Mindkettő igaz. Megpróbál szavakat találni az elmondhatatlanhoz, ami bizonyos értelemben megtisztító erejű, hiszen a költészethez hasonlóan a nonverbális érzéseket és jelenségeket próbálja lefordítani a nyelvi keretek közé. Elakadt, próbál beszélni, de azt is reméli, hogy a mondandóját megtalálja mások szavai között, leírva. Elena szörnyen egyedül van, és szüksége lenne a társaságra, amit a magányos olvasás közben, a könyvekben, a nyelven keresztül talál meg.

A kiemelt mondatait érdekes volt kiválasztani, mert természetesen nem akartam olyan könyvet beemelni a regénybe, amit nem szeretek, viszont azzal is tisztában voltam, hogy Elena és én két különböző személy vagyunk. 

Úgyhogy alkudozni kezdtünk:

megegyeztünk, hogy csak azokat a könyveket említi, amik nekem is tetszenek, viszont én az ő szemével is elolvasom őket, és egy másik színnel aláhúzom bennük azokat a mondatokat, amiket ő kiemelne. 

Ön is aláhúzogat a könyveiben?

Ó, igen! Egy éven keresztül Elenaként olvastam a kedvenc könyveimet és húztam alá bennük. Gyakran egészen mást tartottunk fontosnak, ritkán találkozott az ő kiemelése az én régi, golyóstollas aláhúzásaimmal, és amikor néha igen, az sokkolt. Különös élmény volt mindez, 

ritkán helyezkedünk ennyire valaki más olvasói nézőpontjába, talán csak a szeretet bizonyos stációiban. 

Nem volt kimerítő ennyire extrém közel kerülni egy karakterhez?

Elena elég vad, úgy értem, nem egy békés, csendes nő. Szóval igen, kimerültem, de jó értelemben. Különös módon nem olyan volt, mintha ő élne bennem, hanem mintha én lennék az ő fejében. Mintha birtokolna engem. Amikor befejeztem a regényt, odaadtam a kéziratot nő barátaimnak – az egyiküknek éppen annyi idős gyereke volt, mint Lito –, és könyörögtem nekik, hogy szóljanak, ha bármi olyat találnak a szövegben, ami úgy hangzik, mintha egy férfi próbálna női hangon megszólalni.

Az Elenával való közelségünk egyik oka, hogy hozzá hasonlóan gyászoltam és többször is ápoltam a szeretteimet. Az is segített a megformálásában, hogy ő ír – merthogy nemcsak három karakterrel találkozunk a könyvben, de három beszédmóddal is: a fiú gondolatfolyamával, az apa élőbeszédével és Elena naplóbejegyzéseivel. Ez a nő tehát végig olvas és ír, ez pedig az, amivel én is foglalkozom.

-

Pszichológiai megfigyelés, hogy a halál közelsége feltüzeli a szexuális vágyat, valamint sokan akkor csalják meg a partnerüket, amikor gyászolnak. Erről beszélni ugyanakkor még mindig normaszegésnek számít a hétköznapokban – ön viszont eleve több tabut is megkérdőjelezett a könyvben, úgyhogy szeretném, ha mesélne egy kicsit a regényben szereplő viszonyról.

Ez a nagyszerű abban, hogy íróként vannak szereplőink, hiszen ha nekem kellett volna a beteg hozzátartozójukat ápoló emberek szexuális vágyáról beszélnem, mondjuk, a családommal, az elég kellemetlen lett volna. Pedig én is ápoltam a beteg szüleimet. Az apám jobban lett, az anyám nem, így az apámmal közösen gondoskodtunk róla. Egyszerre volt nagyon fájdalmas és felszabadító megtapasztalni a felcserélődő szerepeket, hogy 

sohasem tudhatod, ki a gyenge, kinek van szüksége segítségre, és ki gondoskodik kiről.

Az ápolási folyamat során képtelen voltam teljesen őszintén szembenézni az érzéseimmel és a gondolataimmal. Próbáltam, de amikor magadról beszélsz, eszedbe jut a családod, a barátaid, a saját magadról másoknak mutatott kép – a nyelv pedig komplex, és tudjuk, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő nem őszinte, mert túl sok érdek és szempont feszíti. És amikor rátaláltam a regényben erre a hangra, tudtam, hogy nő lesz, az életében annyiban más ponton, hogy nekem akkoriban még nem volt gyerekem. Így aztán volt pár közös vonásunk, de épp elég különbség ahhoz, hogy megszülessen az a távolság, amiben Elena minden egyes tabut célba vehet majd. 

Valuska László: Neuman úgy ír a szabadságról, hogy valójában a búcsúzásról és a halálról beszél
Valuska László: Neuman úgy ír a szabadságról, hogy valójában a búcsúzásról és a halálról beszél

Az argentin-spanyol Andrés Neuman Magunknak mondjuk című regénye a Margó Könyvek sorozatban jelent meg, ez a nemzetközileg elismert szerző első magyarul elérhető könyve (itt beleolvashatsz). A könyvhöz Valuska László írt utószót, olvasd el!

A szerzővel készült interjúnkat ITT találod, cikkünket a regényről ITT.

Tovább olvasok

A tabuk egyike az, hogyan hat a halál és a félelem megtapasztalása az élvezetre. Ez az irodalom klasszikus témája, Erósz és Thanatosz a két erő, ami az életünket és a kreativitásunkat irányítja. És bizonyos szempontból Elena naplója kétszeresen perverz. Egyfelől, mert rengeteg politikailag nem korrekt dolgot kimond. Ráadásul viszonyt kezd a beteg férje orvosával – ami persze ismét egy metafora, mert van ez az ellentmondásos kapcsolatunk az orvosokkal és az orvostudománnyal. Megmenthetik az életedet, de romba is dönthetik. Szükséged van rájuk, azt akarod, hogy beszéljenek hozzád, az irántuk érzett szereteted viszont sötét és torz, mert bármikor gyűlöletbe fordulhat. A másik perverzió viszont az, hogy Elena titokban ír, és nem tud róla, hogy a napló tartalmát valaki megismeri, mégpedig a regény olvasója.

Tehát csak akkor tudtam őszinte lenni, amikor egy olyan szereplővé váltam, aki azt hiszi, hogy senki sem olvassa. Így éreztem eléggé biztonságban magam ahhoz, hogy olyanokról beszéljek, amiket személyesen soha nem tudtam volna kimondani. 

A fikció sokkal őszintébb.

Említette, hogy gyerekként megviselte, amikor mások döntöttek a sorsáról. A regényben Litót megfosztják a lehetőségtől, hogy megtudhassa az igazságot az apja haláláról, aminek aztán lesznek is következményei. Mit gondol a kegyes hazugságról? 

Bármi is történjen, szerintem nem szabad megtagadnunk a gyerekektől egy bizonyos fokú igazságot. Lehetünk tekintettel a korukra, tehetjük nekik kevésbé fájdalmassá – személy szerint nem is próbálnám elkendőzni.

Íróként viszont egyszerűen érdekesebbnek találtam elmondani egy olyan hazugság történetét, amikor az emberek azt hiszik, megvédik a szeretteiket azzal, hogy nem árulják el nekik az igazat. Olyasmit akartam megragadni, mint ami egy buborékkal történik az elpattanás előtti pillanatban. Lito az utazás bizonyos szakaszaiban már majdnem felfedezi az igazságot, elkezd gyanakodni, és 

fokozatosan rájön, hogy a valóság nem egyenlő azzal, amit akarunk – így veszíti el az ártatlanságát.

Ám ahelyett, hogy elmondtam volna a teljes folyamatot, sokkal kifejezőbbnek és meghatóbbnak tartottam megmutatni azt, hogyan kerül közelebb az élet komplexitásához, anélkül, hogy látnánk megérkezni ebbe a megértésbe. És végig ott van vele Mario, aki ugyan nem a legjobb apa, de keményen dolgozik azon, hogy miközben tisztában van a saját halandóságával, még egy gyönyörű emléket adjon a fiának. Azt hiszem, mind folyamatosan így teszünk a gyerekeinkkel. Van egy titkunk, hogy meg fogunk halni, és ugyan ezt meg kell tudniuk, de nem akarjuk, hogy így legyen. 

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

A gyászban a szenvedésünk tovább tart, mint azok türelme, akik meghallgatnak minket

Andrés Neuman regénye egy család történetén keresztül bontja le a társadalmi tabuinkat gyászról, halálról, haldoklásról, a haldoklás kíséréséről. A Magunknak mondjuk provokatív és feszült, empatikus és sodró. Ez a hét könyve.

...
Beleolvasó

A súlyos betegséggel a családba érkezik a szégyen is, mert nem tudjuk, hogyan viselkedjünk

A Margó Könyvek sorozatban jelent meg az argentin-spanyol Andrés Neuman Magunknak mondjuk című regénye, amiben egy család szereplőinek hangján mesél gyászról, betegségről, a haldokló kíséréséről és emberi kapcsolatokról. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Neuman úgy ír a szabadságról, hogy valójában a búcsúzásról és a halálról beszél

Magunknak mondjuk "szívszorító, mégis felemelő regény egy családról, amelynek nemsokára meg kell tanulnia együtt élni a hiánnyal". A könyvhöz Valuska László írt utószót. Olvasd el!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

Természetesen olvasok
...
Zöld

Darwin bele sem olvasott a neki dedikált Marx-kötetbe

...
Zöld

Az isteneknek szánt fohászt őriz a legrégibb vaszkón nyelvű felirat

...
Zöld

Tányérunkon a változás - a konyhádban is törődhetsz a bolygóval

...
Zöld

Az apák új nemzedéke szívvel-lélekkel vesz részt a gyermeknevelésben

...
Zöld

Darwin hatalmas könyvtára már online is elérhető

...
Zöld

Bosszantani az idősebbeket? Az az emberszabású kölyköknek is nagyon megy

...
Zöld

Nézd meg az Örökölt sors horvát borítóját!

...
Zöld

„Az a labor egy nap múzeum lesz” – Karikó Katalin könyvét méltatja a Guardian

...
Zöld

Fontosabb, hogy jól aludj, mint hogy mennyit, ha a 30-40-es éveidben jársz

Hírek
...
Hírek

Soros-szótár és Badacsony-fotóalbum is van a 2023-as Magyar Könyvtervezés díj shortlistjén

...
Hírek

Új Bukowski-novelláskötet jelenik meg magyarul

...
Szórakozás

Megvan, mikor érkezik az új Harry Potter sorozat és a Trónok harca második spinoffja

...
Gyerekirodalom

Derűs és hasznos könyvecske ad tanácsot, mit csinálj, ha szembejön egy medve

...
Panodyssey

Sandra-Tóth Renáta: Konstanciák / Kvintesszencia / Fölösleges vegyérték

...
Beleolvasó

Orwell világhírű utópiája női nézőpontból talán még kegyetlenebb

...
Hírek

A Watchmen színezője és a Sárkányok háza színésze is itt lesz a Budapest Comic Conon

...
Szórakozás

„Én vagyok a Marvel-Jézus” – itt a Deadpool & Rozsomák szinkronos előzetese

...
Zöld

Darwin bele sem olvasott a neki dedikált Marx-kötetbe

...

A sikert csak tisztességtelen úton lehet elérni?

...

Az endometriózis poétikus betegség, mintha erdő nőne a hasunkban

...

Kerber Balázs: A versnél érzem, hogy a szöveg akar valamit és nem én

...

Ha van valami, ami az időtlent próbálja ostromolni, az a költészet

...

Áfra János: Egy megható vers csak terápia, a szépirodalom ott indul, ahol a nyelv uralkodni kezd