Lente Bálint egy pusztulásnak ítélt, elhagyatott vidéki tüdőgondozóban vasrúddal veri szét a bútorokat a haverjaival, és bár ez a jelenet az Akik már nem leszünk sosem című regény első harmadában olvasható, én az ütések számából és a szövegből feltörő - és így átélhető - dühből éreztem, hogy fontos regényt írt Krusovszky Dénes. Mit kezd egy harmincas online újságíró magával, aki még szétmenni se képes a csajával? Aki menekül a saját családja, szerelmei és barátai elől? Mit lehet kezdeni egy már-már szinte lejátszhatatlan magnókazettával, ami egyszerre lesz hatással a család- és az országtörténetre is? Az év letehetetlen regénye a hét könyve.
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF
Az Akik már nem leszünk sosem júniusban jelent meg, és az idei év egyik legnagyobb meglepetése. A költőként, publicistaként, prózaíróként és rádiókritikusként is ismert Krusovszky Dénes a Kárpát-medence Jonathan Franzenjeként megírta a magyar nagyregényt, ami több idősíkon, valódi meglepetéseket tartogatva mesél egy harmincas újságíró útkeresésén keresztül 1956-ról, a megváltozó médiafogyasztási szokásokról, az EU-pályázatok körüli mutyikról és a Bécsbe költözésről. De ez csak az a keret, amit minden bizonnyal fel kell vázolni ahhoz, hogy egy nagyon a mostban játszódó fiatal magyar srác történetét érteni lehessen. És ahogy minden jól elmesélt személyes történet egy generáció történetévé válik, úgy, azt hiszem, a Krusovszky-regény is önmagán túlmutatva ábrázolja a harmincas generáció menekülését és otthontalanságát. Mint a sokat hivatkozott példa szerinta Reisz Gábor filmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, illetve a Szabó Benedek és a Galaxisok első albumai.
Az öt fejezetből álló regény bravúrosan felépített szerkezete egyszerre idézi meg a fent említett Franzen regényeit és Alejandro Gonzalez Inarritu mexikói rendező filmjeit, amennyiben egymástól látszólag különálló szálakból építkezik az elbeszélés, amely szálak egy ponton finoman egymásba kapcsolódnak. A regény főszereplője, Lente Bálint egy ponton bevallja, hogy máshogy nem is tudná összerakni az események láncolatát, ami egyébként (prológusként) 1990-ben indul Amerikában. Utána rögtön 2013-ban találjuk magunkat, amikor Lente egy borzasztóan nehéz sporttáskát, akár az addigi életét vesz a hátára a Fekete Kutyában éjjel háromkor, hogy elinduljon Debrecenbe az anyjához, mielőtt meglátogatja négy éve nem látott barátját, Tubát, hogy együtt érkezzenek meg ismerőseik esküvőjére. Ennyit bőven elég tudni, ennél többet meg nem vagyok hajlandó elárulni.
Krusovszky Dénes: Az elbizonytalanodás és az önmagunkra találás körforgása
Fotó: Németh Dániel Az is az életünk része, ami nem történt meg velünk, csak megtörténhetett volna - vallja Krusovszky Dénes, aki első regényét az idősíkokkal való játékra építette. Az Akik már nem leszünk sosem egy több generáción és országhatáron átívelő történet, amely egyszerre szól a végzet elől menekülésről és a sors iránti sóvárgásról.
Lehet, hogy Bálint, miután lelépett Magda nevű csajától, tök részegen indul vidékre, de az biztos, hogy megérkezve nem kevesebb problémával találkozik, hanem másfajtákkal. A novelláskötete (A fiúk országa) után Krusovszky az első regényét úgy építi fel, mint Lente Bálint felnőtté válásának történetét, aki lelép otthonról, felkeresi anyját és még a régi barátjával is megpróbálja tisztázni, miért csókolt le évekkel korábban full készen az osztálytalálkozón egy csajt. Várom a jó filmzenét (megkapom), a hosszú utazást térben és időben (megkapom), az újra megélt szabadságot (megkapom) és a lens flare-t a hangulatért (megkapom), és amit nem várok, de meglepetésemre megkapom: folyamatosan szorul háttérbe a felnövéstörténet, hogy egy sokkal nagyszabásúbb, mégis a főszereplő életére kiható eseményláncot indítson be.
Mielőtt a srácok öltönyt vennének és nyakkendőt kötnének, hogy megjelenjenek egy esküvőn, maximumra csavarják az Agyarország című lemezt, majd néhány sör után a teljesen elhagyott tüdőgondozóban urbexeznek részegen. A cikk bevezetőjében említett jelenet is ott történik, ott mutatja meg magát a scifikbe illő, porral belepett bútorokkal, vastüdőkkel berendezett tüdőgondozóban a fiatalokban addig elfojtott düh. Az öncélúnak látszó rombolásban egy generáció tehetetlensége látszik. A haverok dühe azért is fontos, mert az egyetem után a kisvárosukba visszatérve leosztották maguk között a tápláléklánc szerepeit, indulhat a cinikus mutyikultúra.
Podcast: Hallgass bele Krusovszky Dénes új regényébe!
Fotó: Németh Dániel Krusovszky Dénes nemrég Berlinben ösztöndíjaskodott, ahol lehetősége volt „beszadabulni" az Akademie der Künste stúdiójába is. Ott vette fel új regényének néhány részletét, amit aztán pár hangjátékos effekttel is felturbóztak. Hallgass bele! Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF Az Akik már nem leszünk sosem egy generációkon és országhatárokon átívelő történet, amely az idősíkokkal való játékra épít.
A gondozóban Bálint talál és zsebre tesz egy Polimer magnókazettát, amivel úgy vált sebességet a regény, mintha Proust a madeleine süteményébe ekit morzsolt volna. Hirtelen 1986-ban vagyunk a még működő tüdőgondozóban, aminek az ablakait önvédelemből csukni kell, hiszen épp csak felrobbant a csernobili atomerőmű. Lepattant kórház, folyamatosan pulzáló gépek, a technika által életben tartott, ágyhoz kötött emberek a légmentesen zárt társadalmi csoportban. Egy ápolót és sok tüdőbeteget ismerünk meg: Krusovszky úgy ábrázolja a különböző státuszú betegeket és protokollokat, mintha egy ilyen intézményben dolgozna évtizedek óta, miközben ő valójában egy Aszalós nevű vastüdő-testű betegre koncentrál, aki szinte az egész életét a géphez kötve tölti. Aszalós el akar mondani valamit, amit csak iszonyú fizikai megpróbáltatások után képes megtenni, ráadásul a tüdőgondozó főorvos-asszonya alapvetően betegekké dehumanizálja az embereket, az emberségnek is nevezhető önszorgalom itt nem mutat jól. Az ápoló szerez egy diktafont, Aszalós beszélni kezd a testvéréről, Hajdúvágásról, 1956-ról.
Az 540 oldalas regény idősíkja 1956 és 2017 között húzódik: grandiózus nagyjelenetekkel meséli el az eseményeket Krusovszky, aki mindegyik fejezetben nagyon rövid cselekményidőt beszél el, mégis évtizedek sűrűsödnek bennük, és talán ettől az időkezelési és elbeszélési technikától lesz ennyire pörgős és nagyszerű a regény.
Krusovszky egészen elképesztő részlezettséggel kezdi elmondani az 1956-hoz kapcsolódó, soha el nem mondott történetet, ami a könyv felénél még mindig csak építkezik. Az Akik már nem leszünk uptempo-könyv, aminek a dramaturgiája egyre intenzívebben és sűrűbben vonja be az olvasót. A negyedik fejezetben megérkezünk Bálinttal és Tubával az esküvőre, ami mindenféle túlzás nélkül a magyar próza egyik legjobban megírt esküvője, amiben izzadság- és pálinkaszaggal keveredik a szintetizátoros sramli, a részeg barátok ölelkezős egymást szeretése találkozik az öreg fizikatanár kekeckedésével, feltolulnak a rég ki nem mondott és elfojtott történetek, a rövidekre sörök jönnek. A 2017-ben játszódó ötödik fejezetről annyit árulok el, hogy Bálint apja stroke-ot kap.
Az Akik már nem leszünk sosem nemcsak az elbeszéléstechnikája miatt emlékezetes regény, hanem a karakterei miatt is. A döntéseivel és hibáival önmagát rendre szembesítő Lente Bálinttól a haverokon és a felbukkanó csajokon át a mikroszerepet kapó anyáig mindenki valóságos kérdésekkel és problémákkal küzd, emlékezetes karakterjegyeik vannak, amiktől a szövegben is élővé válnak, megmozdulnak. Krusovszky semmit nem beszél túl: a Reflex nevű online újság politikai felvásárlását más néven már ismerjük, ahogy a Keleti pályaudvarnál várakozó menekültek történeteit is vagy a kisebb mutyikat, a regényben ezek egy nagyon vékony, ám fontos rétegét adják annak a történetnek, ami végeredményben mégis 1956 és a Bécsbe költözés közé van kifeszítve. Az '56-os hőstörténet a helyi identitás szempontjából hiába volt fontos, ha hazugságra épült, miközben 2017-ben már nincs olyan hazugság, ami itthon tudná tartani Bálintékat.
Ha az Aranyélet nagyívű, sok szálon és több idősíkon játszódó történetmesélése és társadalmi realitása ennyire bejön a magyaroknak, akkor az a minimum, hogy Krusovszky Dénes nagyregényéből is több évadot megélő sorozatot gyártanak, mert ott van benne minden, ami miatt a harmincas generáció folyamatos útkeresésben van: az el nem mesélt történetek, a rendszerváltásból kimaradó, ám nagyreményű apák árulása, a közélet miatti fojtogató levegő, az állandó meneküléskényszer és annak belátása, hogy sok mindent el tudtunk magunkról képzelni, de mennyivel fontosabb azt elképzelni, ami már nem leszünk sosem.
