Nem járunk messze civilizációnk ökológiai öngyilkosságától: ijesztően gyors éghajlatváltozás, a csodás élővilág rohamos elszegényedése, fullasztó települési légszennyezés és még számos hasonló probléma fenyeget bennünket. És ez a könyv sem festi rózsaszínre a képet, még véletlenül sem. Ugyanakkor megmutatja azt is, hogy a zord, keserű Mad Max-világ eljövetele korántsem szükségszerű.
Sorsunk ugyanis a saját kezünkben van. A tiédben is. A pazarló piaci-fogyasztói civilizáció helyébe még mindig építhetünk egy újat – különösen, ha közösségeket és hálózatokat alkotva, alulról építkezve vágunk bele ebbe a feladatba. E könyv több tucat, együtt egy nagy képet kirajzoló mikroesszéje erről a lehetőségről szól: a cselekvő remény rögös, de szép útjáról. A jó élet fogalmának átértékeléséről. Bátrakról, gyógyítókról, hősökről, prófétákról. Azaz remélhetőleg rólad is.
Takács-Sánta András: Világeleje – A jó élet keresése az ökológiai válság korában (részlet)
Óvakodjunk a disztópiáktól, forduljunk az utópiák felé!
Manapság tele a világpadlás disztópiákkal, nem utolsósorban ökodisztópiákkal. Számos művészeti ágban találkozhatunk velük. Világunk jelenlegi történéseit és trendjeit elnézve ez valahol érthető is. A manapság tapasztalt szörnyűségek, továbbá megalapozott szorongásaink és nem kevésbé megalapozott félelmünk a jövőtől disztópiák alkotóivá és fogyasztóivá tesz sokakat. De vajon tudatában vannak-e annak, hogy ezzel alighanem csak tovább mélyítik a válságot?
A disztópia ugyanis kétélű fegyver. Elvileg kétségtelenül hajthat hasznot is: motiválhat arra, hogy tegyünk a benne megfogalmazott jövőkép ellen. Ám sajnos ugyanígy működhet bénító erőként és önbeteljesítő jóslatként is: disztópiákkal szembesülve akaratlanul is hajlamosak vagyunk elhinni a művésznek, hogy ő valóban látja a jövőnket. Így viszont jó eséllyel kevesebbet fogunk tenni a kedvezőtlen trendek ellen, és ezzel máris egy kis lépéssel közelebb kerültünk a sanyarú jövőhöz.
Könnyen lehet tehát, hogy minél többet fogyasztunk disztópiákat, annál nagyobb valószínűséggel fog hasonlítani rájuk a jövőnk.
Emiatt alighanem az volna a legjobb, ha most egy darabig sutba vágnánk a disztópiákat. Ha a rémálmaink helyett az álmainkat tolnánk előtérbe. Ha inkább arról beszélnénk, hogy milyen világban élnénk szívesen, és milyen lépésekre volna szükség ahhoz, hogy minél közelebb kerüljünk e vágyott világhoz.
Az utópia szó a köznyelvben igen pejoratív jelentéstartalmat kapott: rendszerint a légvár megfelelőjeként használjuk. Ám eredeti (Morus Tamás-féle) jelentése egészen más: ebben az értelemben az utópia egy pozitív társadalmi vízió, amely mérceként szolgál a világ megváltoztatásához. Igen, el kell fogadnunk, hogy a világ sosem lesz olyan, amilyennek ideálisan elképzeljük, hiszen messze nem csupán a mi szándékaink alakítják. Az életszerű cél az, hogy közelebb kerüljünk a vágyott világhoz, akár csak egy kicsivel is. Ehhez viszont szükségünk van az utópikus víziókra, mert ezek mutatják meg az irányt társadalomjobbító cselekedeteinkhez.
A művészek és művészetszeretők felelőssége tehát nem csekély: a disztópiák ölhetnek, az utópiák ellenben gyógyíthatnak.
Használjuk a fantáziánkat – képzeljünk el együtt új társadalmakat!
Az ökológiai válsággal kapcsolatos diskurzus jelenleg roppant fantáziátlan. Egyrészt ott vannak mindazok, akik a fenntartható társadalmat a maihoz hasonlónak képzelik, épp csak valamelyest zöldebbnek: benzines és gázolajos gépjárművek helyett elektromosak, fosszilis erőművek helyett szélerőművek, ipari hús helyett műhús és így tovább. Másrészt meg akadnak szép számmal olyanok is, akik szerint a fenntartható társadalom csupán ábránd, Mad Max-világ jön, akárki meglássa, nem tehetünk már semmit ellene.
Csakhogy az ökoapokalipszis korántsem tekinthető szükségszerűnek.
Ugyanakkor abban biztosak lehetünk, hogy elkerüléséhez édeskevés jelenlegi társadalmunk kizöldítése, hiszen ezzel épp a rendkívül problémás alapzatot hagynánk érintetlenül: a tőke és a politikai hatalom erőteljes központosítását, a növekedési kényszert, vagy éppen azt, hogy a boldogság zálogaként tekintünk a mértéktelen fogyasztásra.
Az ökológiai válságot valójában csak akkor tudjuk megoldani, ha egy új alapzatot készítünk: mind gondolkodásmódunk, mind pedig társadalmi berendezkedésünk gyökeres változtatásokra szorul. Erre az új alapzatra tudnánk fölépíteni alulról indulva, sok apró cselekedet révén egy, a mainál mértékletesebb, igazságosabb, demokratikusabb társadalmat. Mindennek egyik nehézsége persze az, hogy sokkal több fantáziát és szellemi erőfeszítést igényel, mintegy zöld technoutópia vagy egy világvége-vízió fölfestése.
Ugyanakkor pont ez benne az izgalmas! Első körben az is nagyszerű, ha csak leülünk beszélgetni barátainkkal, ismerőseinkkel arról, hogy mi mindenen változtatnánk szívesen saját lakóhelyünkön. Hipermarket helyett termelői piac? Betondzsungel helyett park? A települést fölzabáló gépkocsik helyett gyaloglás és bringa? A XX. század egyik legnagyobb hatású beszédében Martin Luther King visszatérő szófordulata az volt, hogy „Van egy álmom!”. Nekünk is legyenek álmaink, álljanak a valóság talaján, és még véletlenül se rémálmok legyenek.
A fantáziánk az egyik legfontosabb segítségünk az ökológiai válság ellenében!
A remény része az életnek
Ha van bennünk remény, az nem jelenti azt, hogy ne ismernénk el a problémák létezését. Azt sem jelenti, hogy rózsaszínre festenénk a jövőt. Sőt, azt sem feltétlenül, hogy valószínűnek éreznénk az általunk kívánt jövő megvalósulását.
A remény tehát nem tagadás, nem álmodozás és nem is optimizmus.
Az őszinte szembenézés a valósággal és a remény még véletlenül sem zárják ki egymást. Ugyanakkor a reményben ott rejlik annak beismerése is, hogy nem láthatjuk a jövőt, egyszerűen egyikünk sem elég okos ehhez. Emiatt akár jelenleg valószínűtlennek tartott, vagy esetleg egyenesen a csoda kategóriájába sorolt kimenetelek is valóra válhatnak. Ennek megfelelően a remény nemegyszer túlmutat az észszerűségen – ugyanakkor nem szabad szembemennie vele.
Ha remény nélkül élsz, nem is élsz igazán. Ha van benned remény, szerencsés vagy – fontos volna, hogy próbálj másoknak is adni belőle.
Az ökológiai fordulat irányába is billenhetünk
Napjaink ökokatasztrofistái rendszerint pusztán egy egyenes vonalat húzva hosszabbítják meg a jelen kedvezőtlen trendjeit a jövőbe. Ez bizonyosan félrevezető túlegyszerűsítés.
Akadnak persze olyanok is közöttük, akik értik ezt, és billenőpontokat emlegetve arra jutnak, hogy ma még nem tapasztalt, katasztrofális folyamatok indulhatnak meg. Amennyiben nem elkerülhetetlen jövőképekként vázolnák föl ezeket, igazat is kellene adnunk nekik: sok katasztrófa-forgatókönyv sajnos teljesen valószerű.
Ám ha elfogadjuk a billenőpontok létezését (márpedig semmi okunk kételkedni bennük), akkor azt is be kell látnunk, hogy akár kedvező irányba is billenhetünk. Világszerte sok-sok millióan dolgozunk ökológiailag fenntartható társadalmak létrehozásán. Erőfeszítéseink eddig nem eredményeztek átütő sikert, ám könnyen lehet, hogy hamarosan elérünk egy billenőponthoz.
Azt mondod, hogy ez nem valószínű?
Csakugyan nem ez látszik a leginkább esélyes kimenetelnek. De mire alapozva mernéd azt állítani, hogy semmi eshetősége sincs? Hogy nem is érdemes megpróbálni?
Inkább ne állíts ilyet. Egyikünk sem láthatja át elképesztően összetetté vált világunk jelenlegi állapotát – te sem vagy kivétel ezalól. A főáramú médiában, ahonnan a legtöbben elsődlegesen tájékozódnak, az ökológiai fenntarthatóság felé tett lépések még mindig kevés teret kapnak. Így jó eséllyel alábecsülöd világunk gyógyítóinak erejét. Azt az erőt, amelyik talán már kitörni készül a felszín alól.
Úgyhogy alighanem jobban teszed, ha inkább csatlakozol a gyógyítók egyre gyarapodó táborához, és magad is hozzáadsz ehhez az erőhöz. Aztán majd meglátjuk, mire megyünk.
A változás elkerülhetetlen – tegyünk arról, hogy jó irányba történjen!
Bele kell nyugodnunk abba, hogy a gyors és kiszámíthatatlan változások korában élünk, amihez az ökológiai válság is jócskán hozzájárul. Rosszabb esetben egy ökológiai összeomlás forgatja majd föl világunkat. Jobb esetben elébe megyünk ennek, és mi magunk bontjuk le piaci-fogyasztói civilizációnkat – fölépítve egyúttal új, ökologikus társadalmakat.
A gyökeres változások tehát elkerülhetetlennek látszanak, világunk hamarosan nagy eséllyel igencsak különbözni fog majd a mostanitól – sőt alighanem minden korábbi emberi világtól. Nagyon úgy tűnik, hogy valami új születik a nap alatt.
Ne révedj tehát a múltba, ne akarj visszatérni semmilyen korba, nem lehetséges, hiszen az azóta eltelt idő hatásait nem tudjuk semmissé tenni. (Ugyanakkor bizonyos hagyományok felélesztése, korunkhoz igazítása nagyon is fontos.) És ne ragaszkodj a jelenlegi világunkhoz se! A saját létalapjait fölélő piaci-fogyasztói civilizációért nem érdemes túl sok könnycseppet ejtenünk. Bátran magunk mögött hagyhatjuk – csupán bizonyos elemeit megőrizve.
Nem érdemes tehát félnünk az újtól, a nagy változásoktól, ezek most elkerülhetetlenek. Tegyünk inkább minél többet az ökológiai összeomlás ellen, a kedvezőbb forgatókönyvek megvalósulásáért.
Ne elszenvedői, hanem aktív alakítói legyünk a nagy átmenetnek!