Persze az első kérdés máris adja magát: mi az a lektűr? Mint az irodalmi műfajok esetében általában, úgy egzakt definícióra itt sem számíthatunk. A lektűrt közkeletűen kevésbé igényes irodalomnak tekintjük, olyan írásokra aggatjuk a kifejezést, melyek egyszerűek, szórakoztatóak, felszínesek és akár giccsesek is lehetnek. Az is lehet, hogy egyszerűen szembeállítjuk az ún. szépirodalommal, de akkor jönnek az újabb problémák: hol van a kettő közötti választóvonal? És egyáltalán, biztos az, hogy hierarchikus viszony van közöttük? Van jó ponyva és rossz szépirodalom?
Mi a helyzet Rejtő Jenővel vagy Jo Nesbø-vel?
Ezek a kérdések persze túl messzire vezetnek, de Vidához visszatérve is felmerül még egy fontos kérdés: miért tartotta fontosnak a szerző (vagy a kiadó), hogy a borítóra tegye ezt a saját művére vonatkozó, kissé degradálónak ható kifejezést? Mit szeretett volna sugallni ezzel a gesztussal? A kérdés annyira adja magát, hogy a tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál könyvbemutatóján a kötetet szerkesztő Szegő János azonnal ezzel a kérdéssel indított, Vida Gábor pedig elmondta, hogy nem igazán járatos a műfajelméletben, az erdélyi lektűr kifejezést ironikus címadásnak és műfajmegjelölésnek szánta, és Milbacher Róbert két éve az ÉS-ben megjelent cikkéhez (A magas irodalom lektűrösödéséről) utalta a kérdezőt és a hallgatóságot is.
Az irodalomtörténészként és íróként is jól ismert Milbacher esszéje arra a folyamatra reflektál, melynek során az irodalom már nem képes újat mondani a világról, egyre inkább csak szócsövévé válik a meglévő tudásnak, azt fordítja le egy történetté például egy regény keretei közé. Ebben a folyamatban az irodalom heurisztikus funkciója megszűnik, és csupán médiumként működik tovább. Nem újat mond, hanem valami olyat közvetít, amit már tudunk. A cikk szerint a lektűrösödés lényege, hogy az olvasói igények kezdik alakítani az irodalmat, és nem az irodalom alakítja az olvasót. Aki lektűrt ír, nem vállalja a kockázatot, hogy ezzel szembemegy ‒ Milbacher szerint legalábbis.
Vajon erre próbált ezzel az ironikus gesztussal utalni Vida? Hogy regénye nem tesz mást, mint felmondja az 1936 és 1946 közötti Erdély történelmét? Ez persze egyáltalán nem igaz, hiszen a szerző, bár kétségkívül sokat kutat, és fikciója valós alapokon nyugszik, mégis rengeteget hozzáad a puszta tényekhez, ha mást nem, a szereplőket, a kitalált helyszínt és egy egészen speciális perspektívát, így regénye nem egyszerű történelemkönyv.
Az is lehet, hogy a szórakoztató irodalom történetközpontúsága miatt választotta a provokatív alcímet, hiszen a Senkiháza tényleg nagyon cselekményes, fordulatos, a figyelmet egy pillanatra lankadni nem engedő szöveg. Ha a szórakoztató irodalom lényege a pergő cselekmény, akkor az itt egészen biztosan megvan – de megvan még annyi minden más is, a cselekményesség nem öncélú, nagy mélységek is nyílnak ebben a szövegben. Vonatkozhat a címadás iróniája arra is, hogy
ami olvasmányos és izgalmas, az csak lektűr lehet, és eleve kizáratik a magas irodalomból?
Ha nem feledkezünk meg a szószerkezet jelzőjéről sem, akkor megint egy új réteggel gazdagodik a probléma. Vida már az előző könyvét (Egy dadogás története) is úgy írta Erdély-regénnyé, hogy az Erdélyhez kötődő szokásos sztereotípiákat, a nemzeti giccset „kifelejtette” belőle. Akkor ezt írta: „A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart.” A nagy Erdély-regény persze valóban nem készült el a hagyományos, sokak által elvárt idealizált, tündérországot vizionáló értelemben. A szokásos klisék, közhelyek (melyekre ironikusan maga is utal: „őstermészet, borvíz, medveszar”) helyett
megmutatta e homogénnek tűnő világ sokféleségét,
azt például, hogy egy partiumi magyar és egy székely milyen messze is lehet egymástól.
Az Egy dadogás történetében a kötelezőnek tekintett pátosz és emelkedettség nélkül mesélt róla, családja történetén keresztül, rendkívül hitelesen. Úgy írt, és most, a Senkiháza lapjain is úgy ír az erdélyiségről, hogy minden ízében erdélyi, de elhagyja azokat a kliséket, melyek szerint Erdélyt kizárólag Tamási Áron regényeinek figurái népesítik be, akik puliszkát esznek, pálinkát isznak, nem félnek a medvétől és székelykapuk, valamint végeláthatatlan fenyvesek tövében hajtják álomra a fejüket. Erdély ugyanis nemcsak kiterjedésre hatalmas terület, de nagyon színes, összetett etnikumú vidék, mindenféle emberek lakják, és magyarjai sem feltétlenül tökéletesek, mint ahogy árnyaltan mutatja be a románokat, a zsidókat, az örményeket is. Vida jól ismeri Erdélyt, állandó témája, szülőhelye, hazája. Kinek hinnénk, ha nem neki? Viszont, hogy a Senkiháza lapjain egyszerű lektűrt írt, azt még véletlenül se higgyük el.
A Senkiháza erdélyi regény, a huszadik század egyik zaklatott és viharos évtizedének megörökítése egy fiktív kisváros kulisszái között, ahol a közösség tagjai más-más módon birkóznak a hétköznapokkal és a történelem által rájuk rótt szenvedéssel. A cselekmény kezdetén az unalmas városkába különös alak érkezik, Kalagor Máté, oklevél nélküli mérnök, aki szerelmi bánata elől menekül, és azt ígéri, hogy megjavítja a rég tönkrement vízturbinát, mely akár a város felvirágzását is jelentheti. A messziről jött, bizonytalan identitású idegen fogadtatásán keresztül megismerhetjük a település lakóinak zárt közösségét, és a korabeli Erdély történelmét egy áradó, anekdotikus, a klasszikus történetmesélés legnagyobb hagyományait idéző, a tavaszi Margón bemutatott regényben, mely ezúttal a hét könyve.
