2023 legjobb könyvei 30-21.

Az első világháború idején járunk, 1916-ban borzalmas bűntettekre derül fény egy cinkotai ház udvarán: hordókban feldarabolt női holttestekre bukkannak – a tettes a megnyerő embernek ismert Kiss Béla bádogos, aki nyomtalanul eltűnik a világégés közepette. Nagy Gabriella tíz év után jelentkezett új regénnyel, az Elviszlek Amerikába pedig az áldozatok oldaláról mondja el egy sorozatgyilkosság történetét most, amikor ez az elkövetőtípus éppen kiemelten népszerű a popkultúrában.

A három idősíkon mesélő regényben végig érezhető Kiss Béla passzív jelenléte, ám Nagyot sokkal jobban érdekelték az olyan kérdések, mint hogy miként hat a közösségre egy sorozatgyilkosság. Mit kezd a tudományos fordulat előtt álló pszichiátria a sorozatgyilkossággal (ez a hivatalos szakkifejezés majd csak évtizedekkel később születik meg)? Vagy hogy mit tehet hozzá az emlékezéshez és az ügyhöz az egyetlen életben maradt áldozat? A regény így a teljes huszadik századot bejárja és a bűn természetét kutatja, ami „nemcsak egy tett, hanem egyben egy kód, ami beépül az egyén és a közösség életébe is”, írtuk, mikor regény a hét könyve lett nálunk.

A kötet bemutatója az őszi Margón volt, beszámolónkat itt olvashatod róla, a teljes beszélgetést pedig meg is hallgathatod itt.

A Buddha a padláson írójának első könyve a japán amerikaiak internálásáról szól egy család tagjainak szemszögéből. A Pearl Harbor elleni támadás után az apát kémkedés vádjával letartóztatja az FBI, nem sokkal később pedig elnöki utasításra a hátramaradtaknak bizonytalan időre táborokba kell vonulniuk. Otsuka a saját felmenői tapasztalatait is beledolgozta regényébe (itt beleolvashatsz), ami a hét könyve volt nálunk, és „aprólékosan ír a jelentéktelennek tűnő részletekről is, mint hogy mi történik a porszívóval, hová tűnt a rózsa, vagy az aggodalomról, hogy nagyobb Ponds-tégelyt kellett volna vinni a táborba, mert ha elfogy a hidratáló, hogyan ismer majd megöregedett feleségére az apa. Ez az írói technika pedig lehetővé teszi, hogy a szerző érzékletesen ábrázolja, hogyan ragaszkodunk a széthulló normalitás szilánkjaihoz: kapaszkodunk beléjük, és így óhatatlanul felsebzik a kezünket, a szívünket, ám nem lenne emberi vagy életszerű másként tenni, hiszen nincs könnyű vagy heroikus út, csak amelyen végig kell menni.” Otsuka fokozatosan mutatja be az etnikai alapú trauma stációit és időtlenségét a csomagolástól kezdve a hazatérést követő beilleszkedésig. Közben tárgyalja a történelmi krízisek identitásromboló hatását, az idegengyűlölettel keveredő rasszizmus és a megbélyegzettség valóságát is.

A 2016-ban Margó-díjjal kitüntetett, irodalomtörténészként is jól ismert szerző legújabb könyvében nagyon személyes témához nyúlt, ugyanis nagyanyjának, élete „első halottjának” történetét próbálta meg papírra vetni. A Keserű víz az emlékezés regénye, mely két fontosabb, egymáshoz éppen a nagymama alakján keresztül kötődő szálon fut. Az egyik a nagyszülő élettörténetét beszéli el a halálától egészen a gyerekkoráig, időrendben visszafelé haladva, míg a másik egy 19. században alapított szlavóniai telepesfalu, Szlánavoda bibliai motívumokban gazdag históriáját tárja fel. A két szál elbeszélésmódja nagyban különbözik: míg a nagymama története személyes és közvetlen módon, hétköznapi hangon, addig a falu és a benne otthonra találó közösség krónikája emelkedettebb és archaikusabb nyelven szólal meg. A Keserű víz egyszerre család- és történelmi regény, melyben a 19. század második felétől folyton változó és kiszámíthatatlan eseményeknek (háborúk, forradalmak, kitelepítések) a hétköznapi emberre gyakorolt hatása a lényeges, az, hogyan éli meg a történelem viharait egy sváb-magyar család, azon belül is egy nő, akihez nem voltak kifejezetten kegyesek az égiek. A nehéz sorsnak persze nemcsak történelmi összetevői vannak, hanem érzelmi, kapcsolati oldala is, de a könyv ezeket is nagyon szépen és részletezően megvilágítja, miközben folyamatosan reflektál arra az elbeszélői kétségre, megírható-e egyáltalán egy élet, elmesélhető-e a múlt, vagy minden ezzel kapcsolatos próbálkozás eleve kudarcra ítélt?

A kötet bemutatójáról szóló beszámolónkat itt olvashatod, a regénybe pedig itt olvashatsz bele. 

„(A) csatamezőn csak átmeneti őrületet akarnak. A düh őrületét, a fájdalom őrületét, a tombolás őrületét, de csak átmenetileg. Folyamatos őrültek nem kellenek” – mondja a főhős-narrátor David Diop szenegáli-francia irodalomtörténész második regényében, ami az első világháború századik évfordulójára jelent meg, és a középiskolások Goncourt-díja mellett 2021-ben megkapta a Nemzetközi Bookert is. Eddig kibeszéletlen történelmi szemszöget kapunk: a francia fronton járunk, olyan katonák között, akiket Afrikában toboroztak az európai nagyhatalmak húsdarálójába. Az elbeszélő egy húszas évei elején járó fiatalember, Alfa, akit egyre súlyosabb lelkiismeret-furdalás gyötör, mert megtagadta az iszonyúan megsebesült legjobb barátja kérését, hogy ölje meg. Alfa a trauma nyomán megkérdőjelezi és újrateremti az egész világát, az egyszerre sokkoló, érzékeny és lírai tudatfolyamregényben pedig a szerző erőteljesen épít az archaikus szövegalkotás ismétléseken alapuló belső ritmusára is. „Az Éjjel minden vér fekete a megőrülés, a számvetés, a barátság és a felnőtté válás regénye egyszerre. A határvidékeket járja be, legyen szó a psziché, a kultúrák vagy a humánum mezsgyéiről” – írtuk, amikor a kötet a hét könyve volt.

Áfra János antológia- és folyóiratszerkesztőként, egyetemi oktatóként, mentorként és irodalomszervezőként is tevékeny, emellett műkritikusként, kurátorként is aktív, mindenekelőtt azonban költő. Omlás című, negyedik önálló verseskötete összegzi, illetve új kérdéskörök és megszólalásmódok beemelésével tovább is gondolja az eddigi életművet. A kíváncsiság a versek fontos karakterjegye, épp ezért a kötet nem célra tart, inkább ‒ amint Az éberítő elrugaszkodás című nyitószövegben olvasható ‒ „a történetnélküliség erdejében” tett bolyongáshoz hasonlítható. Az öt ciklusba osztott szövegekben látomások és belátások sorakoznak genezistől apokalipszisig. Haláltáncot járnak a versszakokban a keménytények és a konteók. Áfra elfeledett nyelveket emleget és a csillagokkal bennünket összekötő számsorokat. Algoritmusokat hoz szóba, misztikát és statisztikát. Imaginárius és időette terekben rebeg el imákat és ekphrasziszokat. Lázálmokat kever össze hírkommentárokkal, egymásra ír teremtés- és családtörténetet. A transzcendenssel bújócskázó költeményei az építészet nyelvén beszélik el a pusztulást. A verscímek mintha felsorolnák egy világvégi, csoportos tárlat műtárgylajstromát. Áfra szívesen kísérletezik, és a legkülönfélébb technikákkal formázza meg sötét tónusú műveit. Az egész könyvet derengés járja át, és bár az itt-ott összecsengő sorvégek váratlan otthonosságot nyújtanak, a szövegek mintha mégis azt súgnák: csak a világ kiismerhetetlenségében lehetünk biztosak. A kötet szavakkal dúcolja alá a megsemmisülést és komor ünneppé teszi az elmúlást, hiszen ‒ ahogy a ChatGPT generálta hátborzongató mottóból is kiderül ‒ „A romok a fejlődés magvai...”

Három nő kap hangot Puskás Panni második, Megmenteni bárkit című kötetében (ITT olvashatsz bele), mely egyben a szerző első regénye is. Az egyik elbeszélő a fővárosban élő fiatal harmincas, aki bár egy multicégnél dolgozik, mégis lázadó forradalmár, egyben a drogok rabja is. A másik egy Szicíliában élő magyar nő, aki lassanként megvakuló szerelmével, Mariával él, és szívén viseli a menekültek sorsát. A harmadik figura egy ötvenes anya, aki lányának írt leveleiből építi fel saját narratíváját, melyben élete történetét (korai házasságát, válását, magányát) meséli el, hogy lányától feloldozást nyerjen. A három, jól elkülöníthető hangon előadott „monológ” aztán a regény egy pontján találkozik egymással, és kiderül, hogy elbeszélőiknek, bár szinte mindenben különböznek, meglepő módon mégis nagyon sok közük van egymáshoz. A fő karakteren keresztül pedig társadalmi és személyes problémák sokaságát csempészi a regényébe az író: a menekültkérdés, a homoszexualitás, a gyógyíthatatlan betegség, a függőségek, a toxikus családok által továbbadott rossz minták, a lázadás, a segítségnyújtás kötelessége is előkerülnek, sőt, még egy siracusai szent is, Santa Lucia, akiről Puskás Panni interjúnkban így beszélt: „Santa Lucia története arról szól különben, hogy miközben ő mindenáron a vallásnak akarta szentelni az életét, hozzá akarták kényszeríteni egy férfihoz. Ő pedig fogta magát, kikaparta a saját szemét, és elküldte ajándékba a vőlegénynek, hogy álljon el a házasodási szándékától – és a szenvedései még csak itt kezdődtek. Ez természetesen irodalmi kincsesbánya: a vakság témája például már az ókortól része kulturális hagyományunknak, rengeteg jelentést hordoz már önmagában is, de engem legfőképp az önfeláldozás és a megszállottság motívuma érdekelt Santa Lucia történetében.” 

André Ferenc teliholdtól holdsarlóig tartó új könyvének versnyelve friss és áradó. A Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról lapjain úgy gomolyognak a sorok, ahogy a könnyű bárányfelhők holdfényes éjszakán. A címszereplőről a következőket mondta nekünk a szerző, amikor a Magyar Költészet Napján interjúztunk vele: „Kepler korának egyik legkiemelkedőbb elméje, korszakalkotó matematikus és csillagász. Leírja a bolygók törvényeit, tanulmányozza a világegyetem működését, a túlélés érdekében viszont kénytelen horoszkópokat írni a megrendelőinek. A felszínnek kényszerül hódolni, hogy a mélységet kutathassa. Ebbe látcső nélkül sem nehéz belelátni egy ars poeticát”. A MasterCard – Alkotótárs ösztöndíj segítségével elkészített kötetben dallamos fohászokkal, kegyetlen ráolvasásokkal és nehéz életballadákkal találkozhatunk, és ha a szerző ódon mintákból indul is ki, versbe vett témái aktuálisak: egyszerre közéletiek és lélektaniak. André Ferenc rámutat, hogy „a szabadságtól való félelem” és az „évezrede örvénylő néma polgárháború” Közép-Európa közepén időtlen traumák. Az egyik szöveg katasztrófafilmnek nevezi a 21. századot és innen nézve még inkább érthető, hogy a gondtalan mozizás helyett a szerző újrajátssza a történelem egyes epizódjait. A fáradtak és elnehezültek, a megalázottak és megszomorítottak nevében beszél ‒ tragikus hősnőket rehabilitál. André Ferenc formai tudása lenyűgöző és briliánsak rímei, a kötet mégsem elégszik meg a felszíni játékkal. Miközben távoli hagyománykörök között egyensúlyoz magabiztosan, a 20. századi erdélyi költészettel is bátran néz farkasszemet.

Mi köze az Instagramnak a valósághoz? Tényleg igaz, hogy mivel egyre inkább tökéletesnek látszó képet akarunk alkotni magunkról, a kép végül fontosabbá válik, mint az, amit ábrázol? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ az olasz Vincenzo Latronico első regénye, A tökéletesség (ITT bele is olvashatsz), mely a milleniumi nemzedék regénye. Két olasz főhőse, a Berlinben élő Anna és Tom a digitális nomádok életét élik, kreatív szakemberek, akiknek sok idejük és elég pénzük van, felelősségük pedig viszonylag kevés. De vajon mihez kezdenek a korlátok nélküli, a végtelenségig tökéletesíthető életükkel? Az egyszerű, szikár, szinte történetnélküli kisregényben a tökéletesség kérdése és az az igyekezet kerül a középpontba, mely arra irányul, hogy jól nézzünk ki, boldognak, sikeresnek tűnjünk a közösségi média felületein.

„Latronico kísérlete nagyon érdekes, nemcsak azért, mert párbeszédbe elegyedik a nouveau roman kissé elfeledett hagyományával, hanem azért is, mert ma, amikor a lélek élveboncolása, a trauma feldolgozása, az ember érzelmeinek és lelkének feltárása annyira divatos, akkor nem tesz mást, mint megkérdezi, megismerhetünk-e valakit kizárólag annyiból, hogy bemutatjuk az otthonát? Illetve megnézzük a munkáját, a helyeket, ahová eljár, a szórakozási formáit, esetleg szexuális szokásait, életkörülményeit, környezetét?” – írtuk recenziónkban a kötetről, mely egy generációt annak életformájával, lakberendezési, öltözködési és utazási szokásaival, kedvenc kávézóival és ételeivel próbál meg jellemezni és láthatóvá tenni, valamint finoman, de ráirányítja a figyelmet arra, hogy vannak, akiknek az életük képe fontosabb, mint maga az élet, amit élnek. 

Szilasi ezúttal az agytumorát feldolgozó Luther kutyáinál is tovább ment, és ebben a kötetben megírta saját elindulás- és felnövekvés-történetét (olvass bele). Annak ellenére, hogy szereplői a közeli családtagjai, ismerősei, és a szerző gyermek-, majd fiatalkori önmaga, ez mégsem önéletrajz, hanem egy különleges szépségű regény. Az első részben rövid részletekből, villanásnyi emléktöredékekből áll össze a nagy kép, így rögzítve az életében az általa legfontosabbnak vélt, mások által talán el is felejtett pontokat, ugyanakkor egyáltalán nem akar közöttük sorrendet kialakítani – azt az olvasó megteszi azzal, amire a leginkább rezonál. Látjuk a falusi, majd vidéki mezővárosi életet, a Kádár-kor hétköznapjait a büdös cipőkkel és izzasztó poliészter ruhákkal, a Skodákkal és Ladákkal, a begyűrűző új hittel, az apró dicsőségekkel, kudarcokkal és tragédiákkal együtt. A második rész pedig egy napot mesél el a család életéből. Szilasi László a Margón tartott könyvbemutatón azt mondta: „Szépen-lassan kiírtam magam az életemből, de ez is volt a célom”. 

2027-ben, a francia választások előtt játszódik Michel Houellebecq új, Megsemmisülni című regénye, ami közéleti érzékenységét tekintve nem áll távol a Behódolástól. Nem is kellene ilyen óvatosan a jövőbe helyezni a cselekményt a témák alapján, mert a Franciaországot meghatározó nagy kérdések, hétköznapi rasszizmusok, a terrorfenyegetés, a társadalmi elégedetlenség, a klímaszorongás, a technológiai uralom vagy a megfigyelés már egyáltalán nem fikciónak való témák, hanem mindennaposak.  

A francia politika ismert arcai, Emmanuel Macron vagy Marine Le Pen is felismerhetők ebben a nagyszabású regényben, ami váratlanul nem a kiégett értelmiségit, hanem az öregedéssel szembenéző, szexualitását is elveszítő férfit énekli meg. Őt Paul Raisonnak hívják, beszélő név, ötvenes férfi, aki főtisztviselőként a pénzügyminiszter, Bruno Juge jobbkeze. Nemcsak a közalkalmazotti hivatás közös bennük, hanem az is, hogy egyikük sem csajozik már, a feleségeikkel sem alszanak együtt, a hivatal felszámolta a férfiasságot. Ki gondolta volna, hogy a szexuális vágy a háttérbe szorul egy Houellebecq-karakter esetében?

Houellebecqet szokás provokatívnak nevezni, és bizonyos szempontból az is, de ő csak saját magáért vállal felelősséget, ezért szabadon beszél kulturális, politikai vagy társadalmi kérdésekről, elvállal filmszerepeket, ha kell. A Megsemmisülni Franciaországban 300 ezer példányban jelent meg, ami óriási szám, ezért hatása is jelentős. A regény az év utolsó hónapjaiban jelent meg magyarul Tótfalusi Ágnes remek fordításában.

Egy videoklippel indul és jelentős nagyregénnyé áll össze, amiben terrortámadás és titkosszolgálati nyomozások is szerepet kapnak, de szembesülni kell egy apa-fiú viszonyon keresztül a közös történeteinkkel és az elmúlással is. Houellebecq valóban nagyszerű regényt írt, és külön alá kell húzni, hogy ez a 700 oldal megérdemli az együtt eltöltött időt.