Nyolcvankilenc éves korában elhunyt a Pulitzer-díjas amerikai író, Cormac McCarthy, akit lírai, az erőszakot ugyanakkor a maga puritánságában bemutató regényei a legnagyobb amerikai prózaírók közé emelték. A Washington Post cikke szerint halálhírét kiadója, a Penguin Random House jelentette be, a halál okát egyelőre nem hozták nyilvánosságra. McCarthy műveiben a valóságot, legyen szó akár tájról, akár érzésről, mindig a maga egyszerűségében igyekezett a legelemibben megragadni, szóvirágok és barokkozás nélkül. Egyes kritikusok William Faulkner és Herman Melville örökösének nevezték, akikkel közös volt az érdeklődése a veszteség, a szenvedés, a vérontás, a sors iránt. A Rolling Stone-nak a prózatémái kapcsán egyszer azt nyilatkozta, ha nem életről és halálról van szó, akkor őt nem is érdekli a dolog.
Az író 1933. július 20-án született, Tennessee államban nőtt fel, egyetemistaként kezdett publikálni. Első regénye A gyümölcskertész volt, ez néhány éve jelent meg magyarul, a hét könyve volt nálunk. Ezek után egymást követték a regények (Odakint a sötétség, Isten gyermeke, Suttree). 1985-ben jelent meg a Véres délkörök, amit a New York Times az utolsó negyedszázad legjobb amerikai regényei közé sorolt. Az igazi nagy áttörést az 1992-es Vad lovak hozta el (megkapta érte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat), az ezután következő években pedig a Határvidék-trilógia további két kötete (Átkelés, A síkság városai) látott napvilágot. Az ikonikus regények sora ezután sem szakadt meg: 2005-ben kijött a Nem vénnek való vidék (amiből nem mellesleg a Coen testvérek készítettek Oscar-díjas filmet), majd 2006-ban megjelent Az út (olvass bele ITT), amellyel McCarthy Pulitzer-díjat nyert.
Magyarra többen is fordították: az Átkelést például Totth Benedek és Dragomán György (erről ITT írtunk korábban). Dragománnak amúgy is fontos szerzője volt McCarthy, akit korábban "apokaliptikus amerikai Móricz Zsigmondnak" nevezett. Greskovits Endre, aki a Suttre című regényt fordította magyarra, a következőképp jellemezte:
"McCarthy prózája valóban egyedi, de ez a Suttree esetében még nem teljesen igaz, bár a nagyon jellemző, jól megkülönböztethető stílusjegyek – archaizálás, a hömpölygő, szinte barokkos leírások váltakozása a szikár, kopogónak hallatszó szöveggel, a párbeszéd-konvenciók semmibevétele, a szóalkotások – már itt is bőségesen jelen vannak. Mindezek miatt a fordítót (és az olvasót is) óriási erőpróba elé állítja, mondjuk úgy, hogy hosszú távú akadályfutásra készteti a szöveg, amit én személy szerint nem bánok, hiszen a fordító ilyenkor mutathatja meg igazán, ért-e a szakmájához vagy sem."
Totth Benedek pedig ugyanitt így fogalmazott:
"McCarthy minden szempontból öntörvényű szerző, és ez a prózanyelvére is vonatkozik. Mindent a személyes víziójának rendel alá, még a szereplőinek a jellemét is. Profetikus, hömpölygő, de mégsem túlírt, nincs a mondataiban semmi felesleg. Az első regényein talán erősebben érezhető még Faulkner és a déli gótikus irodalom hatása, bár természetesen itt sem követte hűen az elődök nyomdokát. A Véres délkörök és a Határvidék-trilógia már a szerző védjegyének tekinthető stílusban íródtak, amelyben simán elférnek egymás mellett a bibliai prófétákat vagy a homéroszi eposzokat idéző hömpölygő, sokszorosan összetett mondatok a beszélt nyelvi, „kopogós”, már-már minimalista szövegrészekkel."
Cormac McCarthynak tavaly két könyve is megjelent Amerikában: a The Passenger és a Stella Maris egy testvérpárról, Bobby és Alicia Westernről szól, „akiket apjuk, az atombomba kifejlesztésében segédkező fizikus öröksége gyötör”. A kötetek várhatóan idén jelennek meg magyarul.
