20. Pavol Rankov: A kis dunai háború
A kortárs szlovák próza legfontosabb szerzői közé tartozó Pavol Rankovnak a hatodik könyve megjelenése után elege lett belőle, hogy ugyanazok a kritikusok nagyjából ugyanazokkal a frázisokkal intézik el a szövegeit, úgyhogy megállapodott a kiadójával, hogy álnéven dobja a piacra a hetediket. Ami annyira jól sikerült, hogy hamarosan jelentkezett egy fordító, aki cseh nyelvre szerette volna ültetni a történetet. A szerző ekkor leleplezte magát, beismerte, hogy ő írta a regényt, magyarul tehát már a saját neve alatt jött ki a megrázó erejű, sötét humorú, fotorealista és szürreális elemekből montázsolt A kis dunai háború. A 2010-es évek közepén, amikor Rankov a szövegen dolgozott, meglehetősen puskaporos volt a szlovák-magyar viszony, ráadásul akkoriban tört ki a donbászi háború, amely a könyv egy pontján elő is kerül. Nehéz volt úgy olvasni, hogy ne gondolnánk a sorai mögé a jelenleg zajló orosz-ukrán háború hadmozdulatait.
A kis dunai háborúról eszünkbe juthat Dorota Masłowska Lengyel-ruszki háborúja, Horváth Viktor Tankomja, meg persze a Švejk is, a közép-európai szatíra archetípusa. Amikor a hét könyve lett a Könyvesen, azt írtuk Pavol Rankov regényéről, hogy „alulnézetből, repeszszerű mikrotörténetek sokaságaként tárja elénk egy elképzelt szlovák-magyar háború borzalmait. Az összecsapások mögött meghúzódó politikai machinációk és a lövészárkok híreit ferdítő propaganda nagytotáljai helyett a harcokba sodródók elállatiasodásáról, valamint a fegyverkezésből kimaradni kívánók bukdácsolásáról mutat közelképeket”. Viszont a gyermekkora óta testközelből figyelt szlovák-magyar viszony elmérgesedésének ábrázolása Rankovnak mintha hordozóanyag lenne csupán. Apropó, hogy a legbelül dúló harcokról tegyen fontos és nem túl kecsegtető megállapításokat. A kis dunai háború ugyanis kíméletlenül rámutat, hogy az öldöklés tébolya mára a mindennapjaink része lett.
19. Ménes Attila: A bolt
„A magyarok vidékeiről, s az ott uralkodó állapotokról egy idő óta semmi érdemi információ nem jutott el a lázas európai közvéleményhez” – adja tudtunkra Ménes Attila tizenegyedik, a tavaszi Margón bemutatott regényének elbeszélője. A bolt narrátora ezért igyekszik hiteles beszámolót készíteni a számára egzotikus országban szerzett tapasztalatairól. Az Armagh városából származó, életközepi válsággal küszködő ír gentleman a történet szerint hajótöröttként köt ki a háborúk sújtotta, középkori állapotok közé süllyedt Európa egy eldugott szegletén, és véletlenségből bukkan rá a maradékmagyarok falvaira. Aztán hihetetlen és rémálomszerű kalandokat él át szűkszavú farobbantók, a lánctalpas Zetoron járó tartományurak meg a biciklis katonák között.
Amikor A bolt a hét könyve volt nálunk augusztusban, azt írtuk róla, hogy a „hangulata olyan, mintha Hieronymus Bosch készített volna illusztrációkat Bodor Ádám írásaihoz, netán Terry Pratchett Korongvilágának történetei keveredtek volna össze Petőfi Sándor útirajzaival”. Ménes Attila a Gulliver hajógerendáit ácsolta össze ebben a könyvben Örkény és Rejtő akasztófahumorával. Ám nemcsak az abszurd hagyományra, az útirajz zsánerére, Melville-re és a swifti szatírára kacsint ki számtalanszor a kötet, hanem a Ménes-életműbe is jól illeszkedik, hiszen A bolt a 2016-ban megjelent Folyosó a Holdra disztópikus világának még borúsabb árnyalatú folytatásaként is olvasható. Mindezek tetejébe a kötetből az is kiderül, miként értelmezi a Himnuszt egy hóbortos armaghi hajójogász.
18. Jeroen Olyslaegers: Vadasszony
A Vadasszonyban Jeroen Olyslaegers visszatér Antwerpenbe, de most nagyot teker vissza az idő kerekén: míg az itthon 2019-ben megjelent Védőr a náci megszállás morális és immorális kérdéseit feszegette, addig magyarul frissen megjelent regénye a 16. századi kereskedő- és kikötőváros vallási, politikai, társadalmi feszültségekkel terhes miliőjét idézi meg. Hőse egy Beer nevű kocsmáros, aki sorra veszíti el feleségeit, ezért meggyőződésévé válik, hogy rajta minden bizonnyal átok ül. Napjait a munka tölti ki, ivójában pedig megfordul mindenki: katona, kuruzsló, tudós és művész, utóbbiak közül is a legemlékezetesebb Bruegel meg egy bolond magyar, aki nem más, mint a humanista Zsámboki János (de erről kritikánkban olvashatsz bővebben). A flamand szerző kaleidoszkópszerűen mutatja meg a Habsburg megszállás előtti és alatti korabeli várost, miközben olyan jelenségekre világít rá, amelyek a ma olvasójának is ismerősek lehetnek – legyen szó karanténról, széthúzásról vagy cenzúráról. „Jeroen Olyslaegers könyve ugyanakkor nem egy politikai vagy társadalmi pamflet, hanem irodalom a javából. Ami azt illeti: így kell történelmi regényt írni, szívvel, fájdalommal, esetenként humorral, hogy lapjai között ne csak az embert pillanthassuk meg, hanem időről időre saját magunkat is” – írtuk, amikor a hét könyve volt.
17. Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség
Az izlandi fjordok lírai hangú szerzőjétől idén két könyv is megjelent magyarul, a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről, valamint a metaforikus című Hiányod maga a sötétség, mely a stefánssoni prózából ismerős bölcsessége és költőisége miatt mindenképpen helyet érdemel a listán (Menny és pokol trilógiája 2019-ben az akkori listánk első helyezettje volt). A regény egy aprócska fjord lakóinak és azok közelebbi, távolabbi őseinek történeteit részletezi, a bonyolult, szerteágazó struktúrában pedig nemcsak fájdalmasan szép történeteket fűz egymás mellé, hanem azt is megmutatja, mennyiféle emberi sors létezik, hányféle élet, fájdalom és öröm. És sokszor csak egy hajszálon vagy egy hideg, csillagos éjszakán múlik, kinek melyik jut. Egy levél a földigilisztákról meg tudja változtatni az ember egész életét éppúgy, ahogy egy mozdulat, egy pillantás vagy egy nő, aki az autójából kiszállva egy pohár vizet kér. A hűtlenség ellentmondásai, az anyai szeretet végtelensége, az embert felemésztő, láthatatlan bánat és még megannyi alapvető emberi élethelyzet kerül egymás mellé a regényben, és keveredik össze a magányában is fenséges, hólepte vagy éppen fekete izlandi tájjal. A szöveg nagyszerűsége ezúttal is abban áll, hogy Stefánsson úgy mutatja be a legáltalánosabb érzelmeket, emberi döntéshelyzeteket, hogy szereplőit megemeli, sajátos látásmódjával eltávolítja a hétköznapoktól, és valamiféle időtlen, lírai közegbe helyezi. Az olvasó így egyszerre tud azonosulni és távollépni is, miközben a szereplőket és persze önmagát is figyeli.
A kötet margós bemutatója előtt interjút is készítettünk a szerzővel, aki a magyar olvasóiról is beszélt: „Mindig lenyűgöz, mennyi olvasóm van Magyarországon. Nagy kaland, hogy izlandi vagyok és Európa minden szegletében várják a könyveim. Az írásaimmal hatni akarok az emberekre, és ha ez ilyen jól megy, mint itt Magyarországon, akkor az nagy öröm.”
16. Ali Smith: Nyár
Befejező részéhez érkezett Ali Smith Évszakok-kvartettje (az Ősz 2020-ban az év legjobb könyve lett a Könyvesen, utána interjúztunk is vele, ITT olvashatjátok; és a sorozat többi része is mindig előkelő helyen szerepelt az év végi listákon, lásd 2021-ben és 2022-ben). A skót szerző biztos kézzel és egyenletesen magas színvonalon írta végig sorozatát, amelynek a mélyén valahol mindvégig az idővel való kapcsolatunkat vizsgálja, miközben éles szemmel, frissen reagál a körülöttünk zajló eseményekre, legyen szó akár a Brexitről vagy a menekültválságról. Smith-nél harmonikusan simul egybe a publikus és a privát, szakértője a bonyolult családi dinamikáknak, miközben művészetről, mindennapokról, a múlthoz való viszonyunkról is mesél. Smith előszeretettel mozgatja a szereplőit a könyvei között, és bár a Nyár központi alakja Grace Greenlaw, az egykori színésznő és elvált férje, Jeff, meg a gyerekeik, azért fel-felbukkannak olyan, a sorozat korábbi részeiből ismert alakok, mint Art és Charlotte a Télből, vagy az immáron 104 éves Daniel Gluck az Őszből. Ali Smith egy gyönyörű irodalmi kísérlet végére ért a Nyárral, és az utolsó résszel kiegészítve lényegében egy irodalmi időkapszulát nyújt át olvasóinak, amiben kritikusan, humorral és elnéző bölcsességgel állít emléket mindannak, amiben történetesen éppen vagyunk. A Nyárba ITT tudtok beleolvasni.
15. Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol
Jászberényi arra a rendkívül nehéz feladatra vállalkozott, hogy megpróbálja valahogy szavakba önteni az Ukrajnában még most is zajló háború borzalmait, és az ott haditudósítóként szerzett élményeit. A kötet bemutatóján a szerző beszélt is arról, hogy van, amit tényleg lehetetlen ábrázolni, például a test vészreakcióit. Regényét egy poszttraumás stressz szindrómában szenvedő riporter narrálja, aki nagyon gyorsan megérteti az olvasóval, hogy a háború azoknak, akik átélik, egy idő után már nem valami rendkívüli esemény, hanem a létezés egyfajta állapotává válik, és aminek a tapasztalata egész életükre velük marad akkor is, ha egyszer végre vége lesz. És hogy a gyász nem csak a halottakról szól, hanem a hétköznapokról is, amiket elvettek az ukránoktól.
„A Mindenki másképp gyászol a kis formátuma ellenére nagyszabású könyv, megrázó elbeszélés és olyan irodalom, ami a témából adódó minden erőszakossága, fájdalma és szorongása mellett igazi olvasmányélményt ad. Meg kell tanulnunk a háborúról beszélni, meg kell értenünk, hogy az ukrajnai háború hogyan vált a mi történetünkké, és hogy ez nemcsak politikai ügy, hanem a legmélyebben rólunk szól” – írtuk róla, amikor a hét könyvének választottuk.
14. Mircea Cărtărescu: Szolenoid
Meghökkentő, éppen ezért emlékezetes, egyben érzékletes mondattal indítja regényfolyamát Mircea Cărtărescu („Megint megtetvesedtem, de ez egyáltalán nem meglepő, nem ijesztő, nem is undorító. Csak viszketek.”), ami gondoskodik arról, hogy egyből felkapja fejét az olvasó. Hőse egy valaha szépírói ambíciókat dédelgető irodalomtanár, aki a mindennapok szürrealitásában próbál folyamatosan eligazodni. „Nem lehetett az álmot átültetni a világba, mert a világ is álomvilág volt”, írja Cărtărescu a Szolenoidban, amelyben valóság és álomszerűség már-már magától értetődően olvad egymásba, hőse így nehezen talál olyan pontot, ahonnan objektíven lehet szemlélni az életet (talán nincs is ilyen). Ezt a belső bizonytalanságot ellenpontozza ugyanakkor a huszadik század második felének Romániája, aminek kulisszái kelet-európaiként kellemetlenül ismerősek lehetnek. A Szolenoid nagy vállalás, nem is adja feltétlenül könnyen magát, egy szuszra nehezen olvasható darab, de aki fogékony a hétköznapi szürreálra, a filozófiai elmélyedésekre, és az olyan bolyongásokra, amelyek során éppúgy elveszhetünk a bukaresti tömbházak között, mint a transzcendens fejtegetésekben, annak nem kell tovább keresnie. A román Mircea Cărtărescut évek óta az irodalmi Nobel várományosaként emlegetik; 2015-ben a Margó vendégeként látogatott Budapestre (akkor készült interjúnkat ITT tudjátok visszaolvasni), tavaly pedig a Pestext előtt adott interjút a Könyvesnek.
13. Bret Easton Ellis: A szilánkok
Visszatérés a javából: Bret Easton Ellis új regénye autofikcióba oltott, fordulatos és szövevényes, de minimalista módon elbeszélt thriller, amelyben van csillogás, féltékenység, szex és gyilkosság is (olvass bele). A szilánkokat egyébként ő maga is „a legéletrajzibb regényének” tartja, a ‘80-as években játszódó történetet már régóta fel akarta dolgozni. Úgyhogy fenntartásokkal ugyan, de aki szereti az ilyesmit, akár annak a krónikájaként is olvashatja, hogy milyen hatások érték a fiatal Ellist, amelyek aztán jellegzetes írói univerzumát alakították.
Habár jókorát ugrunk térben és időben, egy egészen más történelmi és privilegizált társadalmi közegbe, a szöveg egyáltalán nem poros, Ellis képes mindezt a kortárs irodalmi és vizuális eszközeivel élővé és szórakoztatóvá tenni. Ráadásul, ahogy kritikánkban írtuk, „van olyan jó könyv, hogy teljesen mindegy, valaki mennyire van otthon az Ellis-életműben, legfeljebb jobban rétegzett lesz azok számára, akik otthonosan mozognak a BEE szövegvilágában”.
12. Leonora Carrington: A hallókürt
Hány szenilisnek ítélt, különc öregasszony örökli meg a Földet? Leonora Carrington lázadó fiatal nőből lett a szürrealisták egyik utolsó jelentős képviselője, és nemcsak festőként, íróként is bizonyított. A játékos és derűs humorú A hallókürt 50 év késéssel jelent meg itthon, miközben a nemzetközi porondon igazi gyöngyszemként tartják számon, rajongói közt ott találjuk Ali Smith-t, Olga Tokarczukot és Björköt is. A regény főhőse a 92 éves Marion, aki a barátnőjétől kapott hallókürt segítségével fedezi fel az egyre nagyobb léptékű titkokat és összeesküvéseket. Márpedig azokból nincs hiány: felbukkan a szövegben egy kacsintó apáca portréja, a Grál, Vénusz, az ír Sidhe és az Aos Sí, a templomosok, sőt, az egyiptomi Anuúbiszt kifigurázva egy farkasfejű nő, Anubeth is. „Abban a családban, amiben a szofisztikált A Pendragon legenda és Eco komor nagyregényei fivérek, A hallókürt az a frivol nővér, aki egyszerre hány fittyet testvérei férfiúi pózaira és a patriarchális kultúra kategóriáira, miközben szellemesen rájuk is olvassa a kritikáját” – írtuk a regényről, amikor a hét könyve volt nálunk. Carrington ugyanis nem éri be az eszement kultúrtörténeti vágtával, hanem érvényes kritikával vizsgálja a jó öregkort, a kenetteljes családi ideálokat, pellengérre állít vallást és társadalmi berendezkedést, és igazságot szolgáltat az érvénytelenített női léttapasztalatnak is, miközben egy pillanatra sem szűnik meg bájos és szórakoztató lenni.
11. Irene Solà: Gátak
Kevesen tudnak úgy mesélni, ahogy Irene Solà, az olvasó azt érezheti, hogy maga is része valami furcsa, de izgalmas varázslatnak. Ez már az Énekelek s táncot jár a hegy megjelenésekor kiderült, ami 2021-ben a hazánkban addig ismeretlen szerzőt a Könyves toplistájának első helyéig repítette. Idén megjelent magyarul debütregénye is, a Gátak, mely ugyanúgy Solà szülőföldjén, Katalóniában játszódik. Középpontjában Ada áll, a külföldről a kis falujába hazatérő huszonéves nő, aki elhatározza, hogy ír egy regényt. Solà tehát az írást hozza játékba a hétköznapi emberek történetei mellett, ebből adódik a kétféle narráció is, hiszen azok a történetek, amiket mintha Ada írna, a saját családjáról, ismerőseiről, élményeiről szólnak.
„Ez a kötet nagyban szól az alkotás, a valamit csinálás primer igényéről. Alkotás alatt nem csupán a művészeteket, és ezen belül az írást vagy a táncot érti, hanem a föld megművelését, a bajok elhárítását, de még egy döglött állat elásását is képes már-már szakrális szintre emelni. Ugyanennyire fontos a regényben a szülőföldhöz és a gyerekkori emlékekhez való ragaszkodás, a természet tisztelete, vagy épp a hovatartozás problémája. Na meg a szeretet, a szerelem és a gyűlölet, a megbocsátás és a megvetés, az öröm és a bánat, az emberi jóság és gonoszság, az emlékezés és a felejtés – végső soron tehát az élet legnagyobb kérdései” – írtuk róla a hét könyve rovatban. A már emlegetett varázslat magyarázata részben biztosan az, hogy Solà milyen együttérzéssel és finomsággal képes írni nemcsak azokról, akik szenvednek, hanem a szinte baltával faragott emberekről is, és természetesen a humora, a líraisága, na meg az, ahogy a történeteit észrevétlenül összefonja a katalán folklórral.
