2025: Alessandro Mari (olasz), Dora Čechova (cseh), Gerard Donovan (ír), Bruno Viera Amaral (portugál), Tonio Schachinger (osztrák), Alek Popov (bolgár)
Andrei Dósa: Füveskert
„A Füveskert merész vágásokkal élő, lírai hangú, látomásos prózakötet. Andrei Dósa ágbogas pop- és magaskulturális hivatkozáshálózattal dolgozik, és utat vesztett szereplőinek beállástörténetein keresztül voltaképp a művészi indulást meséli el” – írtuk a kötetről, amikor a hét könyve volt nálunk, és amit a Margó-díjas Totth Benedek „vakmerő generációs regénynek” nevezett. Szereplői: a rendező, az író, a filozófus, a hekker és Gabi, a nő. A brassói származású költő, műfordító Andrei Dósa (1985) közgazdasági és bölcsész diplomát szerzett, öt verseskötete és két regénye jelent meg – stílusáról Totth a kötethez írt utószavában azt írta: „Azt nem tudom, mi volt előbb, a próza vagy a líra, de mintha Dósánál igazából ez a kettő nem is válna el teljesen, a prózájában is előszeretettel él a költészet eszközeivel, ahogyan a lírája meg néha mintha megégetett próza lenne, szikár, sallangmentes, tömör, kegyetlen.”
Ahogy azt Dósa ősszel a Margó Könyves Színpadán elmondta, „a Füveskert karakterei kábítószerek és videojátékok mesterséges vagy virtuális világaiban keresnek menedéket a valóság elől, elvégre erős bennük a káosztól való félelem. A magukat értelmiségi pályára képzelő álmodozók, tartanak attól, hogy fel kell nőniük, így voltaképpen Pán Péter-szindrómás, kiskamasz korban rekedt, a kapunyitással járó pánikot sztorizgatással és füstöléssel elnapoló gyerekeknek számítanak.” (A szerző májusban is járt a Margón, azt a beszélgetést itt tudod meghallgatni, itt pedig a beszámolónkat találod róla.) Interjúnkban a külön polcon heverő román és magyar nyelvű klasszikusokról, a valóság egyik tartományából a másikba átlibbenő szavakról, íráskedvet fűtő érzelmekről és művészi szinten művelt halogatásról is beszélgettünk, a kötetbe itt beleolvashatsz.
A kétnyelvű, mindkét műnemben alkotó Andrei Dósa Füveskert címmel látomásos prózakötetet írt. Külön polcon heverő román és magyar nyelvű klasszikusokról, íráskedvet fűtő érzelmekről és művészi szinten művelt halogatásról is beszélgettünk vele.
Tovább olvasok
Vesna Lemaić: Szíves fogadtatás
A szlovén Vesna Lemaić novelláskötetében a vándorlás, az utazás különböző arcait és megítéléseit ragadja meg (itt beleolvashatsz). Ahogy interjúnkban elmondta: „(A) kétféle migráció megosztja az embereket. Vannak az első osztályú utazók, a turisták, akik semmiféle problémába nem ütköznek a határon, és szinte mindenhol szívesen látják őket. Aztán ott vannak a másodosztályú utazók, az illegális bevándorlók, akik a határon rendőri elnyomással kénytelenek szembenézni, csak azért, mert nem »jó országokból« érkeznek.” Lemaić alapvetően nem a menekültek történeteit akarja megírni, a fogadó, szemlélődő fél nézőpontjából beszél.
Kritikánkban kiemeltük azt is, hogy „narrátora mindig az egyént szemléli a tömegben (különösen erős nála a női fókusz, így felbukkannak anyák, nagymamák, gyereklányok, kamaszok, takarítónők, barátnők, pincérnők, turistalányok, női aktivisták), az általa rögzített találkozások ugyanakkor villanásszerűek, az ismeretségek jellemzően órákra, napokra, hetekre köttetnek, a szereplők epizodisták egymás életeiben. Lemaić kisprózái talán emiatt is tárgyszerűen, pátosztól mentesen szólnak. Mininovellái nem akarnak sem magyarázni, sem kontextusba helyezni – egészen egyszerű helyzeteket, élettöredékeket vázolnak fel, melyekben ugyanakkor mintha minden szereplő valahogy kívülálló maradna.” Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Borda Réka utószava is a kötetben: „Ebben a könyvben nincs olyan, hogy mi és ők, csak mi, emberek, ezek a félelemmel, frusztrációval, haraggal, veszteséggel, de egyben reménnyel, életörömmel és rácsodálkozással teli békák. Úgy fest tehát, hogy a békaperspektívának valamelyest mégiscsak van haszna: innen lentről könnyebben észrevesszük a menekültek mások által alig látható rezdüléseit, ezáltal pedig szinte testközelből követhetjük végig küzdelmeiket, amik időnként pont annyira feketék, mint amennyire fehérek.”
Idegenségérzet, akadozó kommunikáció, és a vágy arra, hogy megtaláljuk helyünket a világban – csak néhány kulcsmozzanat, mely kirajzolódik Vesna Lemaić Szíves fogadtatás című kötetének novelláiból.
Tovább olvasokAndrés Neuman: Magunknak mondjuk
Az argentin-spanyol Andrés Neuman regényét a szerkesztőségből többen a sorozat egyik legerősebb darabjának tartjuk, az év végi listánkon be is futott az 5. helyre (itt beleolvashatsz). A regény egyszerre mélyen empatikusan és tabudöntögetően provokatívan szól szeretetről, gyászról, betegségről, gondoskodásról és halálról egy család történetén keresztül. A lapokon az apa kimondott szavait, a fiú gondolatait és az anya naplóját olvashatjuk, hangjuk pedig párhuzamos szólamokká épül. Ahogy kritikánkban írtuk: „Ez a szeparáltság fontos motívum: kiegészítik egymást, de valódi párbeszédbe nem lépnek, mintegy ezzel is hangsúlyozva, hogy a legjelentősebb léttapasztalataink valójában nem megoszthatók. Még ha fogjuk is egymás kezét, az olyan nagy beavatások stációin, mint a halál, egyedül kell végigmennünk. A regény így közelség és távolság, megoszthatóság és megoszthatatlanság feszültségéből bomlik ki. »Akkor tanulunk meg hazudni, amikor beszélni, először a beszédre tanítanak meg, aztán a hallgatásra«, mondja Mario, és a címbe is foglalt monológok körüljárják a titok, hazugság és hallgatás aspektusait.”
Az apa utolsó ajándékként egy kamionos útra viszi a kisfiát, amely által a regény, ahogy Valuska László utószavában kiemelte, „más ikonikus utazós regényekhez hasonlóan (például Jack Kerouac: Úton, Robert M. Pirsig: A zen és a motorkerékpár-ápolás művészete), úgy is a szabadságról szól, hogy valójában a búcsúzásról és a halálról beszél. Nagy motorzajban és olajszagban halad apa és fia egyre közelebb egymáshoz, hiszen a halálunkkal semmi mást nem örökíthetünk át, csak a közös történeteket.” Interjúnkban Neuman mesélt arról, milyen beleszületni egy katonai diktatúrába, mit jelent elveszíteni az anyanyelvedet úgy, hogy még mindig spanyolul beszélsz, és hogyan lesz ebből költészet. Elárulta, szerinte ki a regény valódi főszereplője, és azt is, hogyan segített neki egy karakter megkérdőjelezni a gyász és a betegség olyan tabuit, amikről magánemberként nem tudott volna beszélni.
Az argentin-spanyol szerzővel a Magunknak mondjuk apropóján beszéltünk mások mellett katonai diktatúráról, az anyanyelv különös elvesztéséről, a regénye valódi főszereplőjéről és arról is, mi a közös a gyászban és a száműzetésben. Interjú.
Tovább olvasokHassan Preisler: A barna ember terhe
„Összebékülhet-e egy emberben ennyiféle múlt (hagyomány)? Összebékülhetnek-e egy emberen belül ennyire különböző múltak és hagyományok és kultúrák? Vagy a civilizációk harca az énen belül folytatódik? Vajon ez a belső harc elpusztítja az ént? Ami nem pusztít el, az erősebbé tesz?” – teszi fel kérdéseit Cserna-Szabó András a kötethez írt utószavában, és egyben meg is ragadja annak nagy témát. A dán-pakisztáni író, színész, műsorvezető Hassan Preisler ugyan Dániában született és nőtt fel, vonásai és bőrszíne miatt folyamatosan a figyelem kereszttüzébe került. „Két identitás közötti feszültségben élek, vagy inkább a két identitás gondolata közötti feszültségben: a pakisztáni és a dán között”, írja, majd ahogy a beleolvasónkban közölt részletben is megtalálod, folyamatosan alkalmazkodni próbál, „mert kaméleon vagyok, és lehetek bárki, akit csak kívánsz”.
A Dániában bestseller autofikciós regénye szatirikus és nem PC társadalomkritika egyben, amellyel elnyerte Dánia legjelentősebb elsőkönyves díját. „Az összetett idő- és térszerkezetű regény legélvezetesebb részei azonban nem az amúgy kifejezetten szórakoztatóan megírt önmarcangolások, vallomások és a »konferenciapatkányozás«, vagy a világ bármely pontján eltöltött, talajvesztett és féktelen, whiskey-vel, brandy-vel, crackkel és hasissal átitatott éjszakák leírásai, hanem a szövevényes és hihetetlenül izgalmas családtörténet töredékei” – írtuk a regényről, amikor a hét könyve volt nálunk, interjúnkban pedig arról is beszélgettünk Preislerrel, hogyan hatott rá a siker, hogyan árulta el a teste, amikor zaklatóként viselkedett, hogy szerinte mi segít valójában elfogadóvá tenni egy társadalmat, és arról is, melyik olvasójától kapott meglepő visszajelzést.
A barna ember terhe a Margó Könyvek sorozatban jelent meg, dán-pakisztáni szerzőjével beszélgettünk arról, hogyan árulta el a teste, amikor zaklatóként viselkedett, hogy szerinte mi segít valójában elfogadóvá tenni egy társadalmat, és arról is, melyik olvasójától kapott meglepő visszajelzést.
Tovább olvasokRoderik Six: Özönvíz
„Six prózájának legerősebb vonása, mely az egzisztencialistákkal rokonítja, hogy benne legtöbbször az egyént látjuk a maga pőreségében”, írta Szöllősy Mátyás utószavában a regényről, amiben négy egyetemista reked egy kollégium tetején, miközben hónapok óta esik az eső és egyre magasabbra emelkedik a mindent elöntő víz. A fiatalok eleinte nem zavartatják magukat, isznak, szexelnek, drogoznak, viszont szükségszerűen eljön az a pont, amikor kénytelenek szembenézni a komoly kérdésekkel. „Azt hiszem, az ő korukban én is hasonló voltam. Az X generáció tagja vagyok, a grunge nemzedéké, és nem hittünk túl sok mindenben: sem a jövőben, sem a kapitalizmusban, sem a társadalomban, sem a szüleinkben, de nem voltak valódi célok sem. Gazdasági válság volt – most is az van, úgy tűnik, mindig az van –, úgyhogy nem igazán volt tétje az életünknek, elég nihilista felfogásunk volt a jövőről. A miénk volt az első generáció, amelyik rájött, hogy nem lesz jobb az életünk, mint a szüleinké” – mondta a flamand szerző interjúnkban, amiben a természet erejéről, a hangtalan világról és az emberi morálról is kérdeztük.
„Six özönvize azonban a maga módján sokkal kegyetlenebb, mint az, amelyet a Genezisből ismerünk. A meg nem nevezett vidék meg nem nevezett városában a soha el nem álló eső ugyanis sokkal lassabban, alattomosabban pusztít, szinte fel sem tűnik. Megszokható, elviselhető, elég megnézni az angolokat. De pont a lassúsága miatt az is erősen megkérdőjeleződik, hogy az ár végül tényleg elmossa-e az emberek bűneit”, írtuk kritikánkban a regényről (itt beleolvashatsz), ami eredetileg 2012-ben jelent meg, ám a klímaválság új réteggel gazdagította az olvasatát.
A flamand író Özönvíz című disztópiája egy napról-napra begyűrűző ökológiai katasztrófa közepette játszódik, melyet azonban a tinédzserkort épp elhagyó szereplői sokáig nem vesznek komolyan. A Sixszel készített interjúnkban szóba került a természet kíméletlen ereje, hogy miért ijesztő, ha nincsenek hangok, és az is, hogy az ember alapvetően jó-e vagy rossz.
Tovább olvasok
Lars Svisdal: Semmirekellők
„Lars Svisdal első regénye olyan, mint korhadt deszkák alatt hangyabolyt találni. Más író talán kísértésbe esett volna, mihez kezdjen vele, vérmérsékletének megfelelően bottal piszkálja fel, vagy forró vizet önt járataiba – a Semmirekellők azonban a higgadt és pontos megfigyelések regénye, beavatkozás és ítélkezés nélkül mutatja be Fægranét és szereplőit, akik egy életre, vagy csak egy nyárra kapcsolódnak a szállóhoz. Egyébként sem szükséges felpiszkálni ezt a bolyt: épp eleget kínozzák ők egymást és saját magukat” – írta utószavában Moskát Anita a regényről (itt beleolvashatsz), amiben a 18 éves Gjoa megszökik válás miatt szétszakadt családjától, és nyári munkát vállal egy eldugott faluban található turistaszállóban. A panziót egy házaspár üzemelteti, a rengeteget dolgozó Olaug, és férje, Gunnar, aki inkább csak a vendégekkel beszélget. Fiuk, Ingebrigt lesz Gjoa egyetlen bizalmasa, amikor a lány embert próbáló helyzetbe kerül.
„A generációkat elválasztó nagy távolságok oka lehet a technika robbanásszerű fejlődése és a hirtelen kinyíló, globalizálódó világ, de Svisdalt nem ez érdekli, nem az okokat kutatja, hanem a következményekre mutat rá. Látjuk, hogy a falvak egyre néptelenebbek, a fiatalok elhagyják a vidéket, a szüleiket, a régi mesterségeket, a városokba mennek, de valójában fogalmuk sincs arról, hogy miért. Nincsenek igazán céljaik , de abban egészen biztosak, hogy otthon nem maradhatnak, az otthon ugyanis nem meleg és biztonságos, hanem kiszámíthatatlan, fojtogató közeg ebben a regényben” – írtuk kritikánkban, a szerzővel pedig beszélgettünk Norvégia jelenéről, rossz anyákról, a vidék elnéptelenedéséről, és arról is, hogy visszatérni a gyökerekhez és egy farmon gazdálkodni nem annyira romantikus, sokkal inkább kőkemény munka.
A norvég Lars Svisdal Semmirekellők című regénye coming of age sztori és a generációk közötti szakadékok bemutatása egy eldugott norvég faluban. A szerzővel Norvégia jelenéről, rossz anyákról, a vidék elnéptelenedéséről, és alkoholfogyasztásról is beszélgettünk.
Tovább olvasok
