Vesna Lemaić kisprózái elsősorban a turizmus és a migráció tapasztalatait állítják szembe egymással. A történetekben minduntalan az otthonosság és az idegenség, a beilleszkedni és a kitaszítani akarás, a hovatartozás és a kirekesztés érzései találkoznak, amelyek a mi és a mások közötti különbségből, távolságból fakadnak. A töredékesség élményét keltő, mozaikszerűen egymásba illeszkedő írások látszólag a felszínen zajló történéseket - egy menekülttábor hétköznapi gondjait vagy épp a tömegturizmus banális helyzeteit - rögzítik, ám ezek mélyén mindig súlyos egyenlőtlenségek, igazságtalanságok rejlenek. Borda Réka utószavával.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Tovább olvasokVesna Lemaić: Szíves fogadtatás (részlet)
Fordította Reiman Judit
Zsúfolt partok, üres tenger
A piac egyik zugában lévő kávézóban megszólal egy öreg halász, zsúfolt partok, üres tenger. Úgy hangzik, mint egy káromkodás.
Ismerőse egy másik asztaltól odaszól, elég két lábon járó halat látsz errefelé.
A nekik háttal ülő taxis ennek hallatán elvigyorodik.
Azokat a halakat a feleséged nem tudja megsütni ebédre, szól közbe az asztalok között szlalomozó pincérnő.
Sült hallal már egy életre teleettük magunkat, de a szárazföldi halacskákból sosem lesz elég, szólal meg a negyedik helybéli, aki elé a pincérnő presszókávét tesz az asztalra.
A pékségből a kiflinek való kelt tészta illata száll, a halász elhesseget egy legyet az orra elől. A halcsarnokból kihallatszik az árus hangja, pesci freschi, frische Fische!
Te inkább tengeri sügérekkel és tőkehalakkal ismerkednél, he? összegzi a halász ismerőse. Neked inkább zsúfolt tenger és üres part kéne.
A halász sértődötten mormol valamit.
A kávézót zajos turistacsoport szállja meg, nyelvüket senki sem érti. A hallgatózó, magában nevetgélő taxis poharát véletlenül fellöki valaki. A halász ismerősének egy nő rálép a lábára. A negyedik helybéli közelebb húzza magához a cigarettáját és a hamutartót, mintha biztonságba akarná helyezni őket. Az új vendégek elfoglalják a szabad asztalokat, és barátságos, kérdő tekintettel nyúlnak az üres székek felé. A pincérnő felveszi a rendeléseket, az idegenvezetőnő újra elmondja neki, ki milyen kávét és italt kér.
Mindenkinek ugyanazt fogom hozni, mormolja magában a pincérnő a pult felé menet, és eltűnik az ajtókereten lógó zsinórfüggöny mögött.
A jövevények hangja betölti a helyiséget, és elnyom minden más hangot.
Nézd csak, beszélgetnek vagy veszekednek, sohasem tudhatod, szólal meg a halász ismerőse.
Mit mondtál? kérdezi a negyedik helybéli.
A halász ismerőse legyint. Jóllehet az előbb még a szárazföldi halacskákat éltette, akik most olyan közel vannak hozzá, hogy megérinthetné őket, feláll, és kifelé indul.
A taxis az órájára néz, pár pénzérmét dob az asztalra, és ő is elmegy.
A negyedik helybéli a reggeli újság után nyúl, lapozni kezdi. A hangzavarban nem tud az olvasásra figyelni. Sportolók, filmsztárok és autók képét nézegeti, amelyek most valahogy felbosszantják. Összehajtja az újságot, és ismét körülnéz. A pincérnőnek túl sok a dolga, vele most nem tud véleményt cserélni és anekdotázni. Tekintete a halászon állapodik meg. Úgy ül ott, mintha az összes hal cserbenhagyta volna, állkapcsa hangtalanul mozog. Odahajol hozzá, megszólítja, most azt mondod, hogy nem harapnak, de majd a következő szezon jobb lesz. A szavak alábuknak a halász fülében, és ködbe borítják az üres sorhorgok látványát.
Kapcsolat
A spanyolországi Zahara de los Atunes strandján, Cádiztól nem messze napbarnított strandolók heverésznek, minden korosztály képviselve van. Hirtelen felkönyökölnek, egyesek felülnek, mások felállnak, szemüket a tengerre szegezik. Nyugtalanság fut végig a parton, mintha egy nagy olajfoltot vettek volna észre, amely feltartóztathatatlanul közelít feléjük és szeretteik felé. Olyan érzésük támad, mintha nem volnának eléggé felöltözve és felkészülve, bár ennek most nincs jelentősége, mert valamit tenniük kellene. Ami a hullámokon közelít feléjük, az nem olajfolt, nem virágzó algák szigetei, még csak nem is hatalmas medúzacsapat, hanem olyasvalami, aminek alakja és elrendeződése rokon a turistákéval.
Amit látnak, az tudatosítja bennük, hogy nem messze, odaát, a túloldalon egy másik part van, amely láthatatlan ugyan, ám mégis létezik.
Ami feléjük tart, azt onnan küldték, és fel-felbukkan, mint valami elmosódott, idegen látomás. A strandolók kezükkel árnyékolják a szemüket, előveszik telefonjaikat, hogy megörökítsék az elképesztő jelenséget. A láthatáron vitorlások horgonyoznak, francia és német zászlókkal a fedélzeten. Kissé távolabb a horizonton egy óceánjáró együtt halad a nappal. Ám a nyaralók látóterébe hirtelen beúszik ez a dolog, ami megzavarja a csendéletet. Egyre növekszik, fel-le dobálják a hullámok, közeledik, végül eléri a partot és őket. Semmit sem lehet tenni ellene. Elnémulhatnak, mozdulatlanná dermedhetnek, miközben a nyugágyak, gumimatracok, kempingszékek, karúszók, hűtőtáskák közé vágtat száz láb, nyomukban szinte felrobban a homok. A sarkak és lábujjak nyomot hagynak a strand puha homokjában, és összekeverednek a többi lábnyommal. Mintha a vizes lábak egy másik valóságból törtek volna elő, mintha utolérték volna az itt nyaralókat, akik egyszerre ellentétes dimenziók törésvonalán találták magukat. Mintha a déli part átkerült volna az északira, és a látomások testet öltöttek volna.
A strandolók majd megmutatják telefonnal készített felvételeiket, nyilatkozatokat adnak, hogy az idegenek rájuk sem hederítettek. Csak egy felfújható gumicsónak maradt utánuk, amely ártatlanul himbálózik a sekély vízben, amíg a rendőrség meg nem érkezik.
Változás
Egyszer csak elkezdtek arról beszélni, hogy most majd minden másképp lesz. Türelmetlenül vártam, hogy mikor veszek majd észre valami változást. Nagyanyám ugyanazt a kötényt viselte, a macskák éjszaka ugyanúgy vonyítottak, a postánál egy fogatlan helyi öregasszony továbbra is mángoldot és mindenféle zöldséget árult, az olasz és német turistáknak a strandon még mindig határozottan más illatuk volt, mert másféle naptejet használtak, mint mi.
Aztán jöttek a horvát menekült nők. Nagyanyám árnyékasszonyoknak hívta őket, reggelente csoportosan jártak a templomba, délben pedig ételhordóban vitték az ebédet a szállodai konyháról. Egyikük rendre utasította nagyanyámat, hogy ne bámuljon, maga vénasszony. De továbbra is bámulta őket.
Bezárt a vidámpark, és elterjedt a pletyka, hogy macskapestis tizedeli a kóbor macskákat, de azt is beszélték, hogy megmérgezték őket. Egyre kevesebb lett az olasz és német turista. Jöttek a boszniai menekült asszonyok. Nagymama azt mondta, hogy bár kívülről semmi sem látszik rajtuk, belül megsérültek, ezért mozognak úgy, mint a sebesültek. Esténként teljesen felöltözve a lábukat áztatták a városi strand sekély vizében. Az idősebbek horgoltak, kifordított kartondobozokon árulták kis terítőiket, dagadt lábukat fáslival csavarták be.
A nyaralótelepet betöltötték a rádióból hallatszó hazafias dalok és a menekülésről szóló történetek.
A falakon feliratok jelentek meg, amelyek láttán nagyanyám arca is az árnyékasszonyokéra hasonlított, mert feltépték második világháborús sebeit. Többé nem szeretett a falak felé menni. Az erkélyen foltozta a kötényét, ami egyre több helyen lyukadt ki.
A menekült gyerekek, akikkel játszottunk és civakodtunk, kinyúlt pólókat és kifakult rövidnadrágokat viseltek. Az övékkel összehasonlítva az én ruháim mind illatoztak, mert nagyanyám haladt a korral, és elkezdett öblítőszert és import fogkrémet használni. Állandóan szagolgattam magam, és próbáltam hozzászokni az új illatokhoz. Nagymama azt mondta, hogy a tengerpart már nem közös, és hogy mi itt most már csak turisták vagyunk.
A régi időkre csak a fogatlan néni emlékeztetett a zöldségespultjával. Már nagyon öreg lehetett, de még mindig nem halt meg, minden nyáron ugyanott árulta a terményeit. Mindenem viszketett az öblítőszertől. De legalább jó illatom volt. Ha kinyitottam a számat, a külföldi fogkrém csípős hidege áradt belőle.
Városkapu és diófa
A háziasszonyunk kijelölt számunkra egy nyirkos félszuterén szobát, a város legolcsóbb szállását. Nyájas volt és vendégszerető. Megmutatta a nagy diófát, amelyet a férje ültetett. Hatalmas, terebélyes fa volt. Közös életük szemtanúja. Itt még az apartmanházaknak is megvolt a saját családtörténetük.
A barátnőmmel megnéztük a város nevezetességeit. Lefényképeztük az ősrégi városkaput. Romantikus volt és kolosszális. A boltozatán lévő velencei oroszlán csaknem ötszáz éve tanúja a városlakók életének. Mögöttünk valaki elkáromkodta magát. Megfordultunk, turisták voltunk, nem gondoltuk volna, hogy itt valaki olyan vaskosan káromkodik, mint nálunk odahaza. Egy velünk egykorú fiú útjában álltunk, aki a vállán hosszú rudakat cipelt.
Azt mondta, hogy ezt a műemléket már régen fel kellett volna robbantani.
Mielőtt elhagytuk a szigetet, háziasszonyunk megemlítette, hogy ki fogja vágatni a diófát, mert a gyökerei miatt megrepedt az udvari kocsifelhajtó burkolata.
