Kvázi-főhős lévén a rendező személyében és nappalijában futnak össze a történetek, tapasztalatok és flash-élmények, amelyeket egy-egy párbeszéd vagy pszichedelikus trip-maradvány idéz elő. Andrei Dósa (1985) költő, műfordító. Brassóban született, közgazdasági és bölcsész diplomát szerzett. Öt verseskötete és két regénye jelent meg. Részt vett számos nemzetközi eseményen, a New European Voices 10 írójának egyike, 2019-ben az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának résztvevője volt. Műfordítóként Kosztolányit, Petrit, Kemény Istvánt és sok más kortárs szerzőt ültet át román nyelvre. 2023 májusában és októberében is a Margó Irodalmi Fesztivál vendége volt. A Helikon Margó Könyvek sorozatában jelent meg a Füveskert című kötete, amelyből egy részletet nemrég elolvashattatok a Könyvesen. A regényt néhány hete a hét könyvének választottuk, és interjút is készítettünk a szerzővel, most pedig Totth Benedek a Füveskerthez írt utószavát olvashatjátok el!
Totth Benedek: A baszódásról
A Füveskert zavarba ejtő olvasmány, amolyan protestkönyv, ami irodalmi eszközökkel tüntet az irodalom utáni világban. Mintha a szerző bemagolta volna a kreatívírás-tanfolyamok összes okos tanácsát, de csak azért, hogy véletlenül se csináljon semmit úgy, ahogy ott elő van írva. A regény világát szétfeszítő ellentmondások valahogy mégis egymást erősítik. De hát a művészetnek már csak ilyen a természete, Andrei Dósa az ár ellen úszik, a mainstream ellen, de olyan erős karcsapásokkal halad, hogy fel sem merül bennünk, hogy ezt a történetet másként is el lehetett volna mesélni.
A jó utószó olyan, mint a szex után a cigi. A boldogság meghosszabbítása. Laza pihentető, levezetés, hogy ne érjen véget olyan hirtelen az öröm. A párhuzam Andrei Dósa regényével kapcsolatban azonban sántít kicsit. Itt ugyanis a cigi legritkább esetben van dohányból, meg különben is, ki az a barom, aki szex után szívja a spanglit. A Füveskert szereplői biztosan nem követnek el ilyen hibát.
Már csak azért sem, mert folyamatosan be vannak szívva.
Az ő esetükben igazából teljesen mindegy, hogy bármi előtt, után vagy közben történik valami (bármi más). A szerző egyik megdöbbentő húzása, hogy megállítja az időt. Hiába keressük a kronológiát a szereplők életében, a regény alakjai ugyanis túljutottak az előtte/utána dichotómián, sőt még az is lehet, hogy ab ovo túl voltak jutva rajta, de hogy most már azon a ponton vannak, ahol ez a kettő (az előtte és az utána) bármikor felcserélhető, az egészen bizonyos. Megállt az idő. Folyamatosan megáll, és megállni fog. Itt nem lehet olyat mondani, hogy az óramutató járásával megegyező/ellentétes irányban, mert itt nincsenek már óramutatók sem. Irányok se nagyon. Órák meg csak mutatóba. És amikor azt gondolná az ember, hogy ezt nem lehet fokozni, akkor kiderül, hogy pedig de. Mert ahogyan nincsen időmúlás, úgy a nagy történések is elmaradnak. Konkrétan a „drámai fordulatok” hiányára célzok, és mielőtt félreértenék, nem panaszként, hanem pont ellenkezőleg. Hiszen – mint minden irodalmi babérokra törő szövegben – a Füveskertben is
a ki nem mondott és a meg nem történő dolgok az igazán fontosak.
Ez a meg nem történés íróilag viszonylag a macerásabban megvalósítható dolgok közé tartozik. (Zárójelben azért kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a személyes tapasztalataim alapján túlzás nélkül kijelenthető, hogy a regényírásnál előbb-utóbb mindenről kiderül, hogy macerás.) Aki regényt akar írni erről az állapotról, a meg nem történésről, az elég nehéz helyzetbe lavírozza magát. Nem szeretném túltolni a suspense-t, úgy gondolom, a Füveskert is azok közé a művek közé tartozik, ahol ezt a nem egyszerű feladatot sikerült hibátlanul megvalósítani. Egy történet nélküli történet megírásánál nehezebb feladatot nehéz lenne találni, főleg amikor a metafikció iránti lelkesedés is megcsappanni látszik már jó ideje. Maximum a körülményeken lehet nehezíteni, de az már tényleg nagy aljasság lenne: a fogyasztói figyelemért folytatott ádáz harc, lásd még olvasás vs. sorozatbindzselés deathmatch, amit végül a TikTok videók nyernek. Nem szeretném, ha a nyájas utószóolvasó félreértené: a magam részéről nagyon örülök, hogy Dósa vállalta a kockázatot, már ami a mainstreammel és a kreatívírás-iparral szemben történő úszással jár. A végeredmény ugyanis úgy is berántja a gyanútlan olvasót, hogy a szerző nem él (vissza) a már említett prózaírói (segéd)eszközökkel, itt nincs ütős kezdés – ütős első mondat persze van, meg második és harmadik, sőt –, nem ölnek meg senkit, nincs cliffhanger vagy más, efféle nyalánkságok, a szöveg mégis beszippantja az egyszeri olvasót, pontosabban az olvasó szippantja be a szöveget. De akkor mégis mi a trükk? Egyrészt a már említett ütős mondatok. A nyelv, amit talán az amerikai minimalistáktól lesett el a szerző, vagy egyszerűen csak magától tudja. Árad a sorokból a Harcosok klubja hangulat, anélkül hogy lennének benne harcosok vagy erőszak. Abban, hogy nem tudjuk letenni a könyvet, nem elhanyagolható szerepe van a nyelvnek. Dósa többnyelvű és többműfajú alkotó, nem csak prózát ír, hanem költ is (néhány versét meg lehet találni magyar fordításban a versumonline.hu és az 1749.hu oldalakon, érdemes is megtalálni őket). Azt nem tudom, mi volt előbb, a próza vagy a líra, de mintha Dósánál igazából ez a kettő nem is válna el teljesen, a prózájában is előszeretettel él a költészet eszközeivel, ahogyan a lírája meg néha mintha megégetett próza lenne,
szikár, sallangmentes, tömör, kegyetlen.
De ha túllépünk az időn és a nyelven, ott vannak még a szereplők, akikről a szerző egy beszélgetésben azt mondta, szándékosan írta őket kétdimenziósra, olyanokra, akiknek nincs igazán súlya, mert ezzel is azt akarta érzékeltetni, hogy csak az a fontos nekik, hogy ők jól érezzék magukat. Úgy gondolom, pont ebben rejlik a regény szereplőábrázolásának radikalizmusa, ebben a tüntetőleges sekélyességben, ahogy a figurák eltagadják a saját mélységüket. Mert hogy van nekik, azt ki lehet olvasni a sorok közül, de nincs az arcunkba tolva. Meg kell fejteni őket.
De ha túllépünk az időn, nyelven és szereplőkön, ott van még a regényben ábrázolt szubkultúra. Az első pillanattól fogva érezzük, hogy a szerző ismeri a világot, amiről ír. Vagy nem. Ez meg egy másik nyilatkozatból derül ki: hogy Dósa nem igazán tudta, miről ír, és később, amikor megismerkedett ezzel a szubkultúrával, örömmel nyugtázta, hogy beletrafált a céltábla közepébe: ez a világ pont olyan, amilyennek elképzelte. De ha így van, ha nem, ha ez a világ ilyen, ha nem, akkor is kénytelenek vagyunk elhinni, hogy akár ilyen is lehetne. Igazából fel se merül, hogy másmilyen is lehetne.
Ez is a tehetség bizonyítéka.
A Füveskert, mint minden enigmatikus alkotás, tele van ellentmondásokkal, belső feszültséggel: a költői, mégis szikár nyelv, a dimenzióiktól megfosztott, mégis mély karakterek, a folyamatos időtlenség, és a drogokkal kiváltott józanság, éleslátás. Mindez egy kevésbé tehetséges alkotó kezében valószínűleg csak valami katyvasz lett volna.
Végül térjünk rá röviden a baszódásra is. Pontosabban arra, ahogyan ez a regényben ábrázolódik. A baszódásról a tétlenségre, az iránytalanságra, a céltalan lebegésre asszociálunk, a Füveskertben azonban ez a tevékenység is gellert kap. A regény főszereplői, a rendező, az író, a hekker és a filozófus ugyanis, bár elveszett, kallódó alakoknak tűnnek, mégis van valami cél- és öntudatosság bennük. Megalapozottan és határozottan nem csinálnak semmit, eltökéltségükkel tüntetnek, vagy ha mégis sikerül rávenniük valamire magukat, többnyire abból sem lesz soha semmi. Talán mert tudnak valamit, amiről a zeitgeist által megfertőzött, aktívabb életet élő embertársaink nem hajlandók tudomást venni. Mondhatnánk, mondjuk is, hogy ez a keserű életöröm talán valami kelet-európai sajátosság, hiszen itt laknak a szomszédban, de a regényben ábrázolt kilátástalanság, a felnövekedni képtelenség valószínűleg globális jelenség. Ezek a srácok bátran szembenéznek az élet hiábavalóságával, a kilátástalansággal, a jövőkép-nélküliséggel, és az erre adott reakciójuk, hogy ha a világ ilyen, akkor mi, köszönjük, de nem kérünk belőle, inkább kicsekkolunk, és tekerünk egy spanglit. Hogy kinek van igaza, azt nehéz megítélni, de megérteni, azt hiszem, megértem őket. A Füveskert ezt is tudja.
